I.
Lassan letelik az újabb háromnapos rabszolgaság a Mandragora Hostelben. Jönnek-mennek a világ különböző tájairól érkező vendégek, percenként bökdösik a vállam. Hívjak taxit Ferihegyre, adjak töltőkábelt, törölközőt, széntablettát, szervezzek barlangtúrát, szerezzek jógamatracot, tampont, pálinkát, füvet. Szemrebbenés nélkül elintézek mindent, de azért a türelmem nekem is véges. Délre pattanásig feszülnek az idegeim, mint egy Paganini-etűdben a hegedű húrjai. Kora délután becsekkolok egy angol csoportot. Rögtön előbányásszák a vitrinből a vízipipát, és csordaként elfoglalva a konyhaasztalt órákig komótosan pöfékelnek, mint lordok a felsőházban. Kedvem lenne belefojtani őket egy tibeti rézedénybe, amiből ma reggel a főnököm, Rajesh hozott egy rakattal. Jólesne már egy pofa Guinness, de akad bőven tennivaló. Ki kell cipelnem a közös alvóhelyiségből leselejtezett bútorokat, szétvernem a gangon egy baltával, majd lecipelni a Gutenberg téri kukákhoz. Hiperaktív menedzseri életszakaszát élő főnököm egész nap követ, mint egy árnyék egy Shyamalan-filmben, máskülönben egész chill fazon. Igazából nem indiai, csak Ozorán kapta a becenevét markáns arcéle és bronzárnyalatú bőre miatt. Buddhista útkeresőből lett élelmes vállalkozó. Amikor nem elvonuláson van a Vértesben, bódhiszattvai lendülettel nyüzsög bent a hostelben, vontatott hangon utasítgat, holott a bútortöréshez magamtól is elég jól értek. Napnyugtára végzek az illegálisan kihelyezett hulladékkal. Vacognak az ízületeim, a hostel indiai atmoszférája sem képes mérsékelni többnapos műszakom fáradalmait. Éjfél felé Rajesh végre bepattan az ütött-kopott furgonjába, és menetiránnyal szemben, padlógázzal tolatva kifordul a Krúdy utcából a körútra. Vigyorogva integet a szélvédőn át, mint egy bollywoodi szitárhős. Visszarohanok a hostelbe, rápattintom a lakatot a recepciós kamrámra, és kirontok levegőzni a csatornaszagú éjszakába.
A hostellel szemközti kocsma vadnyugati stílusa már a kilencvenes évek végén cikinek számított. Dizájnját a Csörsz utcából Albertfalvára kötözött Wigwam klubtól lopták, amit eredetileg Tarantino blőd vámpírfilmje, az Alkonyattól pirkadatig ihletett, de ebben a lepukkant, nyolcadik kerületi csehóban legfeljebb Lugosi Béla dublőre kapna vérszemet. Fanyalgásom kissé alaptalan; az én törzshelyeim sem sokkal különbek. Kamaszkorom favorit csehója, a Ráday klub dizájnja például egy balkáni vágóhídra emlékeztet. Egy síkos folyosó, a két végén slozi, egy klausztrofób mészárszék, ahol dübörög a zene, és egy ellátó részleg, ahol a bárpult is hipószagú. A fertőtlenítő kell is dögivel, mivel a Közgáz kollégiumi alagsorában található sötét pinceklub padlója folyton ragacsos volt a sörtől, bortól, köpettől és izzadságtól. Viszont akciós napokon a pia olcsóbb, mint a közértben. A Wigwamot mindig is a pojácák gyűjtőhelyének tartottuk, ahol kivénhedt motorosok vadásznak spicces picsákra. Persze csak irigykedtem. Laza erkölcsi tartásom és büszke igénytelenségem attribútumaival, egy libafosszínű szimatszatyorral és szegecselt műbőrdzsekiben be se tehettem a lábam abba a kikupált, arizonai hangárba. A Kiss, a Poison és a Queensrÿche nyálas tapírmetáljától úgyis mindig zsigeri okádhatnékunk támadt. Hajnalban Morbid Angelt hörögve hánytuk a kékfrankos vébékát a villamossínekre.
Régóta nem hordom magamon a rockerlét obligát kellékeit. Hajam még a hátam közepét verdesi, de szürke, Solomon baseballsapkám, Mandragora feliratú sárga trikóm és a török stílusú, buggyos melósnaci már nem vall elvetemült Slayer-rajongóra. A Krúdy utcai krimóban, ahová éjjelente kiosonok, a vörös lambérián és a gagyi indián totemoszlopokon kívül nem sok dolog árulkodik westernhangulatról. Lemegyek a lépcsőn, belököm a lengőajtót. Bömböl a Pantera. A Fucking Hostile című sláger refrénjét „fuckin’ hostel”-nek hallom. Nem vagyok metálra hangolódva. Idegtépő riffek helyett álmosító indiai rágákra vágyom. „Őszinte vagyok, mint a korai Edda” – hőzöngte mindig Reptillikus becenevű költőbarátom. A félénk srácokat sose szólítja meg egyből a csapos. Pedig a kifinomult, reneszánsz költők keményebb csávók a rockereknél. Petrarca például már kilencévesen templomba járt csajozni. Kopogtatni kezdek a pulton, hátha végre kapok egy sört.
Petrarcai múzsák helyett csíkot húz a fejem felett egy Kambodzsába tartó repülőjárat. Ebben a légüres órában talán megfejtem az eltékozolt nyarat, huszonhetedik évem csúfos kudarcát, amit Dulsevia hiánya teljesen befeketít. Látom magam előtt rezzenéstelen arcát a hermetikus kabinban, amint ezer kilométeres sebességgel távolodik tőlem. Ezzel az ázsiai utazással fog végleg kitörölni az emlékezetéből. Jól emlékszem én is ezekre a félnapos repülőutakra. Imádtam a gyomromban liftező súlytalanságot, a hajtóművek anyai zúgását. A félelemmel vegyes magassági mámort, ami elandalít tízezer méterrel az Atlanti-óceán fölött. Már csak békaperspektívából látom a szédítő madártávlatot. Földhözragadt senkiháziként könyöklök a kocsma pultján, de ugyanúgy szédülök, mint a Boeing fedélzetén. Szűk ablakán át mindig megcsodáltam a reggeli napfényben csillogó szárnyat. Akár egy fémes trambulin, amelyről nekifutásból fejest tudtam volna ugrani a Bermuda-háromszög közepébe.
Szemem sarkából látom, ahogy a csaposnő méreget. Honnan szalasztottak ide, miféle kuncsaft vagyok. Sziget Fesztiválról eltévedt turista, jattos, budai vigéc vagy csóró, enervált diák. Szenvtelen arckifejezése láttán valószínűleg semmirekellőnek tart, pedig talán több ideje vagyok szolgálatban az utca túloldalán, mint ő a pult mögött. Ezt persze nem tudhatom, de – apám nyomán hetvenkedve – a hetvenkétórás műszakommal nehéz versenyezni, fiam. Éjfélt üt az óra. Nem üt, csak pittyen egyet a csuklómon a Casio. Türelmetlenül dülöngélek a bárszéken. Több mint öt perce várok az első sörömre. Úgy teszek, mintha lekötne a tévé sportösszefoglalója. Foci, tenisz, triatlon. Mindhármat leszarom. Bólogatni kezdek a wurlitzerből bömbölő Panterára, mutatóujjal verem a taktust. Narkotikus kéjjel tölt el a semmittevés, a senki órájából lopott, együgyű nyugalom. A pultos csaj elém teszi a korsót. Alig van erőm felemelni. Fölé hajolok, enyhén megbillentem, és a baseballsapkám sildje alatt szürcsölöm a savanyú sörhabot. Közben jobbra-balra pillantok, mint a tó széléhez érkező szomjas növényevők. Hamar felélénkülök. Az ír nyelvben külön szó létezik a napi első korty whiskyt megelőző neurotikus ajakremegésre. Sgriob! Felcsapom a cigitöltőm fedelét, beletuszkolok egy csipet Primus Cherryt, ráillesztem a hüvelyt, elhúzom a kallantyút. Elégedetten rágyújtok. Mélyen letüdőzöm az első slukkot. Olyan az íze, mint a bükkfán füstölt oldalasnak.
Kezdem érteni, hogy Dulseviával miért rágtunk be egymásra. Azt akarta, hogy azzal fejezzem ki a ragaszkodásomat felé, hogy úgy viselkedjek, mintha nem is szeretném. Nagyobb társaságban, többnyire éjszakai pókerpartikon, teljesen ismeretlenként kezeltük egymást. Ez is a hibátlan játékstratégia része, mondogatta. De én alapból érzelgős perszónával rendelkezem, amit az ital felerősít, így nem sokáig tudtam pókerarcot vágni, miközben ő – játékstratégiai megfontolásból – flörtölt a többi játékossal. A Vízöntő-paradigma neutrális szövetségének megfelelően egy ideig jól ment a szenvtelen elhidegülés színjátéka, de a mesterséges válaszfalak végül valósággá váltak. Ettől úgy kiborultam, mint egy golyóálló üveget két ököllel püfölő gorilla. A kiváltott indulatokat szerencsére először a közös ruhásszekrényünk ajtaja bánta, ám az intimitáshiány etológiai elfajzása odáig vezetett, hogy a konyha széttört üvegajtaján tomboltam meztelenül, vérző talpakkal, temperáskupakkal a mellbimbómon. A felső szomszéd ekkor kopogott be hozzánk, hogy vegyünk vissza kicsit a buliból. Dulsevia végül rendőri kísérettel távolíttatott el a közös lakásból. A felfoghatatlan eltávolodásból és egyéb elfojtásokból keletkező rapszodikus düh, a szeretet és a gyűlölet idegőrlő kettőssége, a tehetetlenséget szító félinformációs homály és a kényszeres válaszkeresés teljes apátiába taszított. Főleg a mániás szakaszt követő csendes, szubmisszív fázis, amely során egyre intenzívebb, kéretlen érzelemáradatot zúdítok rá utólagosan az engem – joggal – ghostingoló félre. Ez az orvosolhatatlan aszimmetria totális tébolyba kergetett. De hiába tepertem, a szőranyában rég lemerült az elem. Mind a négy elem.
Apám folyton fintorgott oktondi majomszeretetemen. Ne stresszelj, előbb-utóbb minden szarrá válik úgyis. Ősi intelmeit életem legsúlyosabb mélypontjain vágta a fejemhez. Amikor nem nyertem meg a kerületi rajzversenyt, vagy intőt kaptam tarhonyaköpködésért, amikor kirúgtak a gimiből, vagy kicsaptak a munkahelyről, ha kiraboltak vagy megvertek, ha biciklibaleset ért, vagy szimplán csak lebetegedtem. Le fogsz értékelődni, fiam.
Nálunk bűn volt otthon betegnek lenni. Mindig a felelőst kerestük, nem az orvoslás metódusait. Hol és hogyan követett el hibát a beteg. Mostanság elég gyakran vizionálom magam elé a hajléktalansághoz vezető észrevétlen lejtőt, a teljes eltávolodás fokozatait, a könyörtelen leválást minden familiáris és szociális kötöttségről. Mindenfajta függéstől eltávolodva akarok behátrálni a tökéletes diogenészi állapotba. Talán akkor majd felértékelődöm ott, a hordó belsejében. Ehhez a hermetikus kabinhoz dúsgazdagnak kell lenni, vagy simán hajléktalannak. Mindkettőhöz lusta vagyok és gyáva.
Középszerű létem egyetlen védőhálója még épségben áll a fejem felett. A húsz négyzetméteres szuterén szilárd, bár évek óta beázik a felső szomszéd felől, aki már lassan egy éve az Országos Ideg és Elme lakója. A kirendelt gyámjával lehetetlenség szót érteni. Folyton hárít, miközben nálam mindent beborít a penész, és már a plafonon is burjánzanak a salétromvirágok. Hiába bombázom a Gyámhivatalt fotókkal és szakértői véleményekkel, mondván, az általuk gyámolított személy tarthatatlan életvitele miatt a kecóm le fog értékelődni, a gyám mindig széttárja a karját egy szarkasztikus vigyorral, nekem pedig éjjel tovább csöpög a homlokomra a fenti szennyvíz. A minap az arcomba dörgölte, hogy amikor a rendőrök egy éve elkapták a csimbókos hajú, vérmes tekintetű, ötven körüli, de hetvennek kinéző felső szomszédomat, mert magából kikelve, rikoltozva irányította a forgalmat a Thököly-Dózsa sarkán, a kényszerintézkedés során tüzetesen átkutatták a holmiját, vagyis azt a két darab szutykos reklámszatyrot, amit állandóan magával cipelt, amikor eszelős tekintettel támolygott az utcán, szóval, tudja fiatalember, mit találtak nála?, kérdezte a gyám, gőzöm sincs, feleltem, mire közölte, hogy ötvenmillió forintnyi készpénzt angol fontban, euróban és dollárban. Akkor miért nem szünteti meg azt a kibaszott szivárgást a fejem felett, vontam kérdőre, de a gyám tovább vigyorgott. Egyetlen fillért sem használhatok fel a védencem vagyonából értékmegóvásra bírósági végzés nélkül, fiatalember. Később megtudtam, hogy a kényszergyógykezelt nő tulajdonképpen az egyetlen jogos lakója annak az öreg villának, amelynek az egykori mosókonyhájában lakom. Az épület 1952-ben az államosítás áldozata lett. Az eredeti tulajok leszármazottai a rendszerváltás után visszavásárolták a kisebb öröklakásokra szakított villa nagy részét, majd szép lassan kihaltak belőle. A felettem lakó, elárvult, paranoid skizofrén nő az egyetlen többségi örökös. Az ő sorsa tükrében az én leértékelődésem fenyegető atyai víziója smafu: egy jóval pragmatikusabb, eminens és egyenes lejtmenetet vetít előre.
A csaposnő felsóhajt, amint látja, hogy a habtól csuklani kezdek, és kilöttyintem a korsóból a sört. Miközben dühösen törölgeti a pultot, azon agyalok, vajon elérem-e valaha azt a számkivetettségi szintet, amikor már szükségem lesz kirendelt gyámra. Nekem sem túl flott a szociális védőhálóm. Alig van vérségi kötelékem. Tagjait amúgy sem jellemezte soha az egyszerre modern és tribális összetartás. Magányos szatellitként lebegünk a Hold sötét oldalán, pedig elvileg én vagyok a családfa egyetlen lunatikus személye a kétkezi robotok hosszú, anonim lajstromában. A gyermekkori közeg ritkás légkörét leuralja az öregedő szülők sasszéja. Egymás lábába akadva, egyre súlytalanabb léptekkel botladoznak a sötét kráter pereme felé. A hostelben a végsőkig hajszolom magam. A fizikai kimerültség így legalább valamennyire letompít, és érzelmileg képes vagyok elfüggetlenedni a fejemben repdeső családi szólamoktól. Béke, nyugalom, meló. Korai Edda. Nekem nem kell más tudatmódosító. Csak napi egy-két Vifon leves, a konstans, poliglott pörgés, és a néma düh fellobbanó kerozinja, amit elolt és lehűt az esti sör. Így mindig kéznél van a következő nap elviseléséhez szükséges, leggazdaságosabb drog, a másnaposság. Semmi túláradó emóció, se vegyi vacogás, sem korszakos vívmányok. Csak a kiürült teljesség, a proli zen kegyelmi állapota. De azért mégis bosszant, hogy nem csórtam el korábban a fölöttem lakó, rikácsoló hárpia retkes nejlonszatyrait. Önző kobold vagyok. Sose gondoltam volna, hogy ekkora kincs rejtőzik az átokszivárvány tövében.
Mire épp megint letargiába süppednék, betoppan a csehóba két régi spanom, az elektrikus Mandarin és a hórihorgas Szamuráj. Hála nekik átlépek egy egészen másfajta időminőségbe. Egyből elrángatnak a nyomasztó kocsmából, és negyedórán belül megérkezünk a belváros legújabb szórakozóhelyéhez. Egész nyáron itt dobogott az éjszaka megszigonyozott cethalszíve! Foglalja össze ünnepélyes líraisággal a Mandarin, én viszont nem érzékelek már semmiféle jupiteri egzaltációt. Közel az ősz. A mesterséges tavacska partján pár részeg biciklista és magányos kutyasétáltató. Eredetileg az új Nemzeti Színházat akarták felhúzni ide. A gyepen szétszórt szeméthalmokon hajléktalanok guberálnak. Hamarosan mindegyiket kiebrudalják a szanált buszpályaudvarról, ahol éjjelente bivakolnak. Pár hete még forró latin hangulat uralkodott, már csak az utószezon tombol. Felhevült testemet vidáman vetettem bele a színház helyén létesült mesterséges tóba egy rögtönzött hasassal a FÜRÖDNI TILOS tábla mellől. A polgárőrök pár percig integettek a parton, és hőbörögtek, de hamar belátták, hogy annyira azért nincsenek túlfizetve, hogy utánam vessék magukat. Szóltak, hogy óvatosan pancsoljak, különben beszakad alattam a medence aljzata, ami egyben a Gödör klub üvegplafonja.
Ma éjjel túl hűvös van a pancsoláshoz. A Szamuráj kap egy telefonhívást, amitől jókedvre derül. Széles mosollyal közli, hogy felvették egyetemre, japán szakra. Innentől Sinigamikról diskurálunk, könyörtelen halálistenekről, akik noteszt hordanak a zsebükben, amibe Isten ments, hogy belevéssék a nevünket. Nem számít, hogy hármunk közül melyikünk viseli a Sekiwake, az Ozeki vagy a keleti Yokozuna rangot. Sört bontunk, és pár percig zajlik a bajnoki örömtánc egy távolban kongázó rasta srác dobtaktusára, messze hallatszik a felpüffedt hasfalak rituális csapkodása. Közeleg a hajnal. Személyes gyóntatóm, a Mandarin, beleveti magát az analízis mélyrétegeibe. Bevallja, hogy mostanság luxusprostikhoz jár, de nem fekszik le velük, csupán kér tőlük egy csésze rooibos teát, lefekszik az ágyra, ahol anyaian betakargatják, adnak neki egy jóéjt puszit, majd percekig simogatják kopaszra nyírt buksiját. Aztán a Mandarin felkel, leperkálja a penzumot, és hazamegy, ahol egy puritán imapadon térdepelve kiedzi magából a virtuális bűnbeesés utóhatásait egy felszentelt kettlebellel. Kitartása mindig is hiányzott belőlem. Az én súlyzóm egy sörösüvegekkel teli reklámszatyor, imapadom az öreg villamos csúszós lépcsője, amin mindig térdre esem.
A tóparti merengés után céltalanul őgyelgünk a Kempinski előtt a reneszánsz szerelmi sóvárgás három különböző fokozatát hordozva szívünkben. Az istenfélő Mandarin légiesen zömök testtel szökdécsel körülöttünk, mint egy önfeledt bulldog. Szorongó dúvadként kullogok a boldog barátok közt, elvakít a szembejövő kocsik fényszórója. A Szamuráj a legjózanabb. Lehajtott fejjel vonul elegáns, vontatott léptekkel. Számára a kihalt Deák tér látványa kiégett polaroid. Nemrég veszítette el a csaját és a nagymamáját. A bővérű manga-lányból idővel kigyógyul, de a nagyika elvesztését, aki kilencvenkét évesen is az Erzsébet tér zöld gyepére járt kempingezni egy szál párducmintás fürdődresszben és Sophia Loren-napszemüvegben, nehéz lesz feldolgoznia. Karakán díva volt, az hétszentség. A kiskörúti szafari valóságos ikonja. A százhoz közeledve is elevenen pezsgett benne az élet.
Elindulunk a Boltív-kocsma felé, hátha ma éjjel is a kamionos bajszú, bőrmellényes Vadkan Zsolti a csapos. De tévedtünk. Böhöm nagy chopperje nem áll kint a járdán. A Boltív vitrinje előtt csak Apokaliptikus Feri bácsi hajlong, széles gesztusokkal hablatyol. Kívülről fújja a Jelenések könyvét. Fejhangon rikoltja a pecsétek feltöretéséről szóló passzusokat akkor is, ha álmából felébresztve kirángatják a kocsma sötét zugába berendezett fekhelyéről, és meghívják egy fröccsre meg egy erős feketére. Jelenleg is prédikátorként ontja magából a mennyei próféciát, mint egy hangosbemondó a vihar előtti strandon: „Íme, leomlott Babilon, a nagy város! Mert az ő paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek! Menjetek és töltsétek ki a földre az Isten haragjának hét poharát!”
Gyorsan elhúzunk, elsétálunk a Zsinagóga mellett. Tompa aggyal fejtegetem a srácoknak, hogy egy Budapest méretű nagyváros kétmilliós népessége potenciálisan hét darab életünk-nagy-szerelmét rejti magában, akikkel statisztikailag nem fogunk összefutni soha. A Szamurájnak herótja van attól, hogy folyton dilettáns matematikai okfejtésekkel próbálom szemléltetni az élet misztikus komplexitását. Tokióban még reménytelenebb a helyzet, mondom, mire szúnyoglárvaszerű szeme vészesen tikkelni kezd. Nagyot kortyol langyos söréből. Abszurd esélyeink algebrája a Mandarint sem hatja meg. Bejelenti, hogy a nagy számok törvénye alapján ő bizony meg fogja találni a boldogságot itt, Európa árnyékszékén, a kertvégi Babilonban.
Némán kullogunk tovább az Astoriához, mint a végtelenbe tartó ikerprímek. Nem bírom Feri bácsit kiverni a fejemből. Egyszer meghívtam egy pohár sörre, amiért annyit kértem cserébe, hogy a Végítélet harsonái helyett szavaljon el egy verset. Kint épp hajnalodott, a Boltív vitrinje mögött csilingeltek a nyerőgépek. Apokaliptikus Feri belekezdett a szavalásba. Zsolozsmázó hangja betöltötte a kocsmát, ahogy dadogva szótagolta a csacska sorvégi rímeket, miközben én röhögve kameráztam egy ócska mobillal. „Vajon kit átkoz ott, a Tartarosz-peremnél, / mikor szegélytől elszakadva karma / vagdal, suhan ki kő gyanánt, akárha lennél / segédje, láttamozva, készakarva?” A helyben poharazgató melósok először csak bambultak, majd kiszúrták a poént. Azt hazudtam neki, hogy egy Kosztolányi-verset adtam a kezébe, holott egy régi klapanciám volt kinyomtatva a gyűrött papírlapra. A mogorva törzsvendégek egyből rám uszítottak egy komor, kétméteres fickót, aki megragadta a csuklómat. Jól emlékszem, a feketekőszén földrajzi jele volt rátetoválva a göcsörtös kézfejére. A szabadnapos bányász kikísért egy ATM automatáig, és kivetetett velem egy húszezrest. Miután a csapos, aki nem Vadkan Zsolti volt akkor, felváltotta, a felét oda kellett adnom Feri bácsinak. Aztán onnantól fogva a zilált fejű, fekete szakállú bányász egész nap a nyomomban volt, mint egy árnyék. Kocsmáról-kocsmára menekültem előle, de sehogy se bírtam lerázni. Lomha, öles lépteivel mindenhová elkísért, és hiába pakoltam elé sorban a söröket és a rövideket, kihúzott vállal, egyenes derékkal ült szótlanul velem szemben. A Turiszt Büfében kiszöktem a budiba, és felhívtam a főnökömet, Rajesht a melóhelyen. Betegségre hivatkozva lemondtam aznapi műszakom. Aztán valamivel később, egy átvirrasztott éjszaka másnapján, az újabb monokróm napnyugta környékén a szúrós tekintetű, kétméteres feketekőszén-óriás, akinek addigra elhebegtem az egész, kibaszott életemet, és meghívtam egy tojástartónyi Unicumra, végre feltápászkodott és odalépett hozzám. Nem vágott pofán, nem ütött le, nem vette el több pénzem, nem fenyegetett meg, hogy kiirtja a családomat, mindössze egészen közel hajolt az arcomhoz, és a ráspolyos baritonján mormolni kezdett egy enigmatikus zsolozsmát: „És látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állani az Isten előtt, és könyvek nyittatának meg, és megítéltetének a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint. És ha valaki nem találtatott beleírva az élet könyvébe, a tűznek tavába vetteték.”
A regényrészlet második fele itt olvasható.
Borító: Unsplash
