Látszólag a cirkusz titokzatos világáról szól Vermes Dorka Tarr Béla produceri felügyelete alatt készült első nagyjátékfilmje, az Árni, ami valójában a lélek mélyére ás.
A cirkusz több száz éves szórakoztatási forma, melynek részeként a nézők szemfényvesztéssel, akrobata mutatványokkal és egzotikus állatokkal is találkozhatnak. Az előadásokról hatalmas sátrak és bohócok is eszünkbe juthatnak, és az is, hogy ebben a show-ban ember és állat egyaránt attrakció. A cirkusz éppen ezért potenciálisan izgalmas filmes alapanyag, mivel sok dráma rejtőzhet a színfalak mögött, például komoly konfliktust jelenthet egy ember számára, hogy
mindig vidámnak és erősnek kell látszania – még akkor is, amikor belül sír a lelke.
„The show must go on”, tartja az angolszász mondás, és ez a cirkusz esetében is érvényes. Az egyik legklasszikusabb cirkuszfilm, az Országúton Federico Fellinitől, ami ezt a kérdést feszegeti, és a cirkusznak, azon belül is a hatalmas bálnának mint látványosságnak fontos dramaturgiai funkciója van Tarr Béla Werckmeister harmóniák című, szintén lélektani vetületű filmjében.
Talán nem véletlen, hogy Vermes Dorkát és Tarrt éppen ennek a témának a kapcsán hozta össze a sors. És talán ez nem is volt annyira szerencsés találkozás, hiszen az Árni néhány jelenetén érződik, hogy „tarrbélás”, és ezzel nem Tarr egyedi és máig magával ragadó filmnyelvét kritizálom, hanem Vermes művét.
A film főhőse Árni (Turi Péter), aki egy vándorcirkusznál dolgozik leginkább mindenesként.
A fiatal férfi nem nagyon kommunikál társaival, a Stefán nevű cirkuszigazgatóval és családtagjaival már csak azért sem, mert az anyát, Elenát leszámítva nem veszik őt ember-, illetve felnőttszámba. Gyerekként kezelik, sőt egyfajta intelligensebb kutyaként utasítgatják, még a pénzt is csak félve bízzák rá. Árni persze vágyik a szeretetre, a jó értelemben vett emberi, humánus kapcsolatokra, de ezeket mindig hibásan, rossz helyeken, például egy, az aktuális előadáshoz közeli kocsmában keresi. Egy nap azonban érkezik egy új vendég a cirkuszba: egy óriáskígyó, akitől mindenki fél, csak hősünk nem, sőt összebarátkozik vele.
Az Árni akkor a legerősebb, amikor a cirkuszi közeg bemutatására koncentrál. Vermes Dorka a film sajtóvetítésén megmutatott werkvideóban azt mondta, hogy többek között
azért választotta a vándorcirkusz témáját, mert elbűvölte őt és alkotótársait ez az egyszerre kisszerű és csodálatos világ.
A vándorló show sajátossága, hogy bárhol fel lehet állítani hozzá a sátrat, bárhol le lehet vele nyűgözni a közönséget, ugyanakkor a lehetőségek korlátozottak, főleg, ha egy kisebb társulatról van szó, mint Stefánéké. Vannak akrobaták, vannak bűvésztrükkök, de a kiskutyák ugráltatása talán nem annyira közönségcsalogató attrakció, mint egy óriáskígyó vagy egy krokodil. Ez a vándorcirkusz tehát blődlinek tűnik, amelyet láthatóan senki sem csinál akkora lelkesedéssel. A közönség előtt persze mindenki mosolyog és lelkes, hiszen a show-nak mennie kell, ebből jön a bevétel.
Ám éles a kontraszt az attrakciók világa és a sátoron kívüli lepukkant lakókocsivilág között, amelyben az artisták, a kellékesek és a bűvészek élnek. Csak a „küzdőtéren” sztárok, valójában mindenki ugyanazon a nem túl magas életszínvonalon él, sokuk lelki nyomorban is sínylődik.
Vermes kamerája így egyszerre tekint empátiával és groteszk szűrőn keresztül Stefán vándorcirkuszára.
A rendező abban az értelemben is jó „tanítványa” Tarr Bélának, hogy Tarrhoz hasonlóan remekül vegyíti a drámát az iróniával.
Az Árni tragikomikus film bizonyos értelemben. Hősét nem gúnyolja ki, illetve valójában senkit nem gúnyol ki, de megmutatja ennek a cirkusznak és a körülötte létező világnak (legyen szó a dolgozók mikrokörnyezetéről vagy a kistelepülés makrokörnyezetéről) a kicsinyes, a maguk módján mulattató sajátosságait. Szomorú az egyik kiskutya története, később, az előadás utáni jelenetek egyikét látva az arcunkra is fagyhat a mosoly, mégis a show alatt szánalmasan nevetséges, ahogy Stefán nem tud bánni velük.
Nem a kisállatok a viccesek, inkább megérezzük az analógiát köztük és Árni között.
Sokkal inkább a groteszk módon elhízott, botcsinálta „showman” a szánalmas látvány, mivel egy fafejű, agresszív kisdiktátor, aki eleinte hallani sem akar a nézőket valószínűleg jobban érdeklő kígyó szerepeltetéséről, hanem a kutyás attrakciókat erőlteti. Vermes az előadás során azonban leleplezi, hogy ez az ember a barátságos kisállatokkal sem tud mit kezdeni, mert nincs benne empátia és emberség. Ebből pedig következik, hogy jó cirkuszt sem tud csinálni, fogalma sincs arról, mit kíván a közönség, nem érti az emberek vágyait.
Árni mellett kiemelt szereplő még Raul (Gyöngyösi Zoltán), a család fiútagja, aki Stefánhoz hasonlóan valójában nem szívvel-lélekkel csinálja a cirkuszt, illetve az állatokat is csak eszköznek tekinti, ám mégis sajnálatra méltó ember, hasonlóan rab, mint Árni vagy a tárgyiasított, látványosságként eladott kutyák, teknősök és a kígyó. A rendező nem szentel olyan kitüntetett figyelmet Raulnak, mint Árninak, de az ő melankóliáján és frusztrációjából fakadó dühkitörésein keresztül megerősíti, hogy ez a közeg legfeljebb csak addig varázslatos, amíg a közönség tapsol.
Raul számára a sátorvilág is inkább teher, hiszen előadóként egy szerepet kell magára erőltetnie, amivel már nem tud azonosulni.
Talán soha nem is tudott ezzel azonosulni, csak a családi vállalkozással belesodródott a showbizniszbe, de érezhetően már menni akar, a saját útját járná.
Raul és Árni tehát hasonló sorsúak, mégis nagy a kontraszt köztük. Árni a frusztrált lázadó Raul ellentéte, akiben az az érdekes, hogy ő az egyedüli, akiben van empátia, aki a szó nemes értelmében emberként tud viselkedni. Az inkább passzív és sodródó főhős csendben teszi a dolgát, nem harcol a sorsa ellen, nem is akarja elhagyni a vándorcirkuszt. Gyakorlatilag küldetésének érzi, hogy vigyázzon az állatokra és törődjön velük, ha már erre más nem képes. Tragédiája, hogy bár egyik élőlénnyel szemben sem viselkedik másképp, de
míg a rágcsálók, a kiskutyák, de még az óriáskígyó is meghálálják a gondoskodást, addig az ember nem.
Vermes és alkotótársai az említett werkfilmben maguk is úgy értelmezték Árni karakterét, mint aki valójában sokkal jobban meg tudja értetni magát az állatokkal. A hallgatag, az emberekhez bátortalanul közeledő fiatal férfi bár enyhén szociofóbnak tűnik, de a cselekmény során világossá válik, hogy valójában nem ő a „beteg”, hanem a közösség, ami körülveszi. Szexuális konnotációja miatt kicsit talán vulgáris és a jó ízlés határát súrolja az a visszatérő jelenet, amelyben Árni egyre intimebb kapcsolatba kerül az óriáskígyóval (azért nem kell félni: csak odáig megy el, hogy hagyja a testén végigkúszni), mégis sokat elárul arról, hogy
a címszereplőnek nincs bensőséges viszonya az emberekkel,
egy szexjelenetet kivéve, ami viszont annyira nyers és állatias, hogy intimnek semmiképpen sem lehet nevezni. Később egy helyi férfival folytatott „kapcsolatában” is világossá válik, hogy nem a hős antiszociális, éppen ellenkezőleg, mindenki más tűnik annak, mivel senki sem engedi közel magához a fiút.
Ezeket az ellentmondásos és komplex kapcsolatokat jól kibontja Vermes Dorka, a drámát remek érzékkel keveri az iróniával, ennyiben jót tett neki a Tarr Béla-hatás. A cselekmény kétharmadában abszolút megáll a film, a rendező egyedi atmoszférát és stílust alakított ki az Árnihoz.
A gondok valójában a sztori utolsó harmadában kerülnek elő, amikor Vermes enged a csábításnak és modorossá válik a film.
Tarr dokumentaristaként és a stilizált vidéki parabolák alkotójaként is zseniális műveket hozott létre, nála a kitartott, „tíz perce vonulnak a tehenek” (Sátántangó) jeleneteknek is nagyon komoly funkciója van. Legyen szó a Kárhozatban a csillék monoton fel-alá mozgásáról vagy A torinói lóban a hosszú beállításban felvett nyitójelenetről a szélviharban zötykölődő lovaskocsival, Tarr műveinek célja, hogy átlényegítsenek, hogy berántsanak abba a közegbe, amelyben a szereplői vegetálnak, amelytől nem tudnak szabadulni.
A hosszú beállításos kezdő szekvenciát leszámítva az Árni cirkuszi közege is beszippant. Ám
a film utolsó harmadában a rendező feleslegesen hosszan tart ki jeleneteket,
amelyek ráadásul hangulatukban túlságosan is elütnek az Árni összességében lírai kisrealizmusától. Vermes a szürrealizmussal kezd el kacérkodni, hőse értelmetlen bolyongása és a zárójelenet is művészieskedő. A finálé kifejezetten csalódást keltő, mert nem igazán következik Árni karakteréből és a sztoriból. Az alkotók kitaláltak egy kétségtelenül erős és sokkoló lezárást, de ez inkább esetleges, bizonyos értelemben szó szerint is „köldöknézős művészfilmes” hatású. Meg lehet magyarázni, hogy mi miért történik, le lehet vezetni a fiatal férfi csalódottságából, a zárójelenet mégis inkább összecsapott és illogikus.
Az Árni sok szempontból gondolatébresztő, ihletett és jól összerakott film. Egyértelműen akkor működik jobban, amikor a rendező hagyja kibontakozni a saját logikája szerint Árni és a vándorcirkusz történetét.
Sajnos a katarzis mégis elmarad.
Ettől persze még Vermes Dorka ígéretes rendező. Egyébként az Árni 18-as karikát kapott, nyilvánvalóan a homoszexuális cselekményszála miatt. Bár nem tudja teljes mértékben kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket, de ezen a motívumon keresztül is érzékelteti, hogy országunkban ezt a szexuális irányultságot még mindig nem tudják elfogadni, olykor maga az érintett sem, és ezt a szigorú korhatár-besorolás csak visszaigazolja.
Árni, 2024. Rendezte: Vermes Dorka. Írta: Vermes Dorka, Dobány Péter, Al-Farman Petra. Szereplők: Turi Péter, Spolarics Andrea, Gyöngyösi Zoltán, Kovács Botond, Koppány Zoltán, Gellért Dorottya, Pálya Pompónia, Ollé Erik. Forgalmazó: Cirko Film.
Az Árni a Magyar Filmadatbázison.
