Purosz Leonidasznak
„csak azt tudjuk megérteni, aminek története van”
(Susan Sontag: A fényképezésről)
Életemben először vagyok Temesváron. Mióta átléptük a határt, tőlem szokatlan módon hallgatag vagyok, mert nem tudok románul – márpedig Közép-Kelet gyermekeinek egymás közt angolul beszélni szégyellnivalóan snassz, ahogyan ezt a taxisofőr is kifejezésre juttatta egy melankolikusan szelíd „vorbeşte româneşte” útján. (Mármint a második. Az első taxis csak azután szólalt meg magyarul, hogy kegyetlen részletességgel leírtam, hogyan végzik ki a gyanútlan sofőröket garotte-al Bécsben, aminek egyenes ágú következménye az az íratlan szabály, hogy balra hátra nem illik beülni; tapintható volt a bizalomvesztés.) Fáradt vagyok, mert hajnalban érkeztünk, és a dupla zokni ellenére is fázom. Mindebből viszont nem zavar semmi;
a Műszaki Egyetem hidrotechnikai karának egykori épületében toporgok a cementpadlón,
egy öt és fél órás előadásra jöttem és nagyanyámra gondolok.
Az első felvonás helyszíne egy klasszikus felosztású előadóterem. Kezdés előtt a padsorokban még érezni a polgári zavart és áhítatot, ami elsősorban a kőszínházban szocializálódottak sajátja, ha busszal szállítják őket egy elhagyatott épületbe a városközpontból – önreflexió –, de mindez csak addig tart, amíg a színészek el nem foglalják a helyüket a katedrán. Olyan lenyűgöző természetességgel lakják be ugyanis a teret, hogy nem férhet hozzá kétség: színházban vagyunk. A három felvonás és a mintegy száz évet átfogó családtörténet kiindulópontja 1978. január 26-a: Ceaușescu hatvanadik születésnapja.
Egy temesvári család életét látjuk a rezsim alatt.
A narrátor Tomi Janežič szlovén vendégrendező gyerekkori emlékeiből és a társulat – saját nevükön szereplő – tagjainak otthonról hozott és továbbadott történeteiből építi fel azt a kollektív történelemtapasztalatot, ami kálváriájukat K-Európa-szerte átélhetővé teszi: a befőttben rejtegetett valutától a három egy fedél alatt élő generáción át az osztálytermi fenyítésig ismerős minden. Nem véletlen és nem szimplán korhű, hogy a Gyökerek című hetvenes évekbeli filmsorozat központi vándormotívum az előadásban: az a feltáró munka, amit Janežič elvégez ezen a fiktív családfán, s rajta keresztül a város történetén, mélyen a látható felszín alá nyúl – ugyanakkor megrepeszti a hallgatás betonját.
Fényt derít azokra a generációkon átívelő traumákra és megélésekre, amelyek – akár a gyökerek – rejtve maradnak,
de önmagunk és a társadalmunk jelenének megértéséhez nélkülözhetetlenek.
A második felvonásban a színpad belső ideje kitágul, a jelenetek linearitása megszakad: a nagynénit például gyors egymásutánban látjuk fiatal lányként, középkorú nőként és öregasszonyként. A rendező azonban a polifonikus elbeszélésmód ellenére sem dobja be a gyeplőt, sőt a nézőpont- és helyszínváltás egyenesen javára válik az előadásnak. Aláhúzza és kihangsúlyozza az állítást, hogy az egymást követő generációk története szétválaszthatatlan; hogy
minden társadalmi rezdülés alakítja a karakterek döntéseit, s ezzel egy időben összes lázadásuk és megalkuvásuk kihat a társadalmi valóságra.
Janežič a politikai valóságot az egyéni tapasztalatba csatornázza, gyakorlott kézzel vált fókuszt, ha az egyik túlsúlya a másik kárára válna. Mindeközben pedig az elbeszélhetőség határaival kísérletezik: hogyan írjunk közös családregényt, ha a történelem iszonyata leírhatatlan? Mit válaszolhatunk annak, aki két mondatot tud csak üvöltve ismételni: „gyalog jöttem haza Szibériából, ott együtt ettem a varjakkal”? Milyen eszközei vannak egyáltalán a hiteles dokumentációnak?
Megszaporodnak azok az izgalmas gesztusok is – videofelvétel, a negyedik fal áttörése, kiszólások és áthallások – amelyeket könnyen nevezhetnénk brechtinek, ugyanakkor mintha szántszándékkal visszafelé érvényesülnének. Nem távolságot hoznak létre színpad és befogadó között, inkább
azt közvetítik a nézők felé, hogy ennek a történetnek elkerülhetetlenül ők is a részesei.
Az 1978-at nem lehet passzív befogadóként nézni; szinte ösztönösen tapint rá azokra a témákra, amelyek ezer különböző asszociációt, örökbe kapott vagy magunkkal hordozott emléket ébresztenek mindannyiunkban. Részvételi színház, a műfaj minden kényszeredettsége nélkül.
A következő szünet után, a harmadik – már a földszinten játszódó – felvonás radikálisan új regiszterében viszont érzékelhető egy narratív botlás. Az idősíkok követhetetlenné válnak, az emberi szenvedés tematizálása szétforgácsolja az addig egységes narratívát. Egyedül itt érezni azt, mintha a projekt egy pillanatra szem elől tévesztené a saját célját. Érteni vélem persze a törekvést, hogy az első világháború borzalmai testközelből legyenek a közönség elé tárva, mégis elsősorban az a benyomásunk támad, hogy a záró jelenetsor nem illeszkedik az addig szisztematikusan felépített keretrendszerbe. Mindez a szövegkönyv formai sajátosságaiban figyelhető meg a legélesebben: hiányzik belőle az a rendkívül tudatos utalásrendszer, ami az előző két felvonást mindvégig jellemezte és lebilincselővé tette. Ennek ellenére az előadás végén felhangzó vastaps őszinte és megérdemelt:
óriási energia- és munkabefektetést igénylő művészeti produktumot láttunk, ami mindannyiunkban tovább rezonál majd,
hiába hagyjuk el az épületet, a várost vagy éppen az országot.
„A diktatúra nyelve a csönd, a halálos, végtelen, mozdíthatatlan csönd” – fogalmaz Esterházy Péter. Ebben a csöndben nem csak a hallgatás kényszerének tudata van jelen, de azt is pontosan tudni, miről kell hallgatni. Nincs annál felszabadítóbb gesztus, mint megtörni ezt a némaságot: kérlelhetetlenül és határozottan szóvá tenni mindazt, amit a rendszer tabusított. Ez az emlékezetpolitikai törekvés pedig egyértelműen ott munkál az 1978-ban. „Miért ne viselje a fiú az apa vétkét?” (Ezékiel 18, 19) – teszi fel a kérdést Ezékiel könyve; ezt a kérdést fogalmazza újra az előadás, finoman, de kérlelhetetlenül áthelyezve a hangsúlyt:
miként viseljük és dolgozzuk fel a történelmet, amit örökül kaptunk? Elbírjuk-e az elhallgattatás és megfélemlítés emlékét,
az első világháború temetetlen halottainak néma és megkerülhetetlen szemrehányását? Szembe tudunk-e nézni szüleink, nagyszüleink, dédszüleink történetével?
Nagyanyám 1956. február 29-én született Kolozsváron. Tizenhét naptár által jegyzett születésnapja volt azóta. Négy évvel ezelőtt egyidősek voltunk, most technikailag fiatalabb nálam.
Két keresztneve van, pont úgy, ahogy nekem: egy örökölt és egy lefordíthatatlan.
Nyugdíjas koráig fodrászként dolgozott. Amikor a feszültség kezdett elviselhetetlenre nőni, az egyik vendég frufruvágás közben mintegy mellékesen elejtette: ha menni akar, ne várjon tovább. Nagyapámmal két nappal később összepakoltak egy bőröndöt, anyámat lefektették a hátsó ülésre, és minden tulajdonukat hátrahagyva meg sem álltak Vácig. Nyolcvannyolc – ami ma Budapestről nézve a konszolidáció és Cseh Tamás éve – nekik a szökőév volt.
Az én gyerekkorom már Pesterzsébeten telt. Ide kötnek az első emlékeim: a Vas Gereben utca kampányidőszakban, „itt az idő” és „újra Gyurcsány?!”; fészkelő gerlék és a Family Frost hangja; szavak, amiket az 51-es villamoson tanultam átutazóban: dzsumbuj, szükséglakás és gettó, moncsicsi és adóbevallás; a Tátra téri piac, ahol rácsaptam a görögdinnyékre és beleettem a savanyú káposztába.
Az erdélyiségem elsősorban azokban a szavakban őriztem, amiket az osztálytársaim nem értettek – pix, blokk, borkán, lapító
– és abban a titkos, jóleső fölényben, hogy nekem van egy másik otthonom, ahová szintén hazajárok.
Ennek a hátországnak köszönhetem, hogy van bennem egyfajta érzékenység arra, hányféle egyéni és társadalmi emlékezet ütközhet Európa-szerte egyetlen dátumban. Ami Budapesten az NDK-s szoftpornó és a gulyáskommunizmus időszaka, az Temesváron olyan évtized, ahol nem okoz meglepetést egy Rolling Stones-póló miatt használhatatlanra vert végtag; 1989: ami Magyarországon a kiszivárgott matekérettségik éve – két övcsattal és melltartópánttal babráló kamasz Török Ferenc ikonikus filmjében, a háttérben Kádár testét kísérő gyászmenettel – az hatszáz kilométerrel odébb a Ceaușescu-házaspár pere és kivégzése. A régiókon átívelő közös nyelv megtalálásának és használatba vételének talán az
az elsődleges feltétele, hogy ezeket a tapasztalatokat szavakba önthessük és megvitathassuk.
Talán kevésbé visszük roskadozva saját terheinket, ha egyéni megpróbáltatásaink horizontján túltekintve észrevesszük, hányan mondhatják még rajtunk kívül teljes őszinteséggel: „ha nem is hős, de túlélő vagyok.”
Az 1978 egy ambiciózus előadássorozat első része: a tervek szerint a hátralévő tizenkét produkció mindegyike Janežič szülővárosához, Nova Goricához fog kötődni, s a nyitódarabhoz hasonlóan
a transzgenerációs traumákat és a kelet-európai elnyomástapasztalatot helyezi majd a középpontba.
Az 1978 méltó alapköve ennek a projektnek. Feszes, szigorú, mesterien megkomponált és immerzív élmény, amelynek témája és tétje az örökség: a történetek, amelyeket magunkkal hozunk.
Simona Semenič – Tomi Janežič: 1978. Rendező: Tomi Janežič. Játsszák: Balázs Attila, Borbély B. Emília, Császár Mónika, Czüvek Loránd, Jancsó Előd, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Mátyás Zsolt Imre, Simó Emese, Szőllősi Eszter, Vajda Boróka. Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, 2024. február 18.
Fotók: tm-t.ro
