A Vaskarom eleinte sokkal többet ígér a szokásos életrajzi film/igaz történet paneleknél, hogy aztán végül a pankráció ejtette testi-lelki sebekben elveszve alig tárjon fel valamit szereplőiből és viszonyaikból.
A pankráció roppant érdekes – nem feltétlenül szórakoztató termékként, hanem intézményként tekintve rá, hiszen rengetegféleképpen közelíthetjük meg. Egy a valóságshow-k olcsóságával vetekedő színjáték, alantas proli szórakoztatás? Vagy egy millió dolláros biznisszé fejlesztett, félelmetesen kiszámított szórakoztatóipari gépezet?
Sport és cirkusz sajátos keveréke, amely mindkét világ legrosszabb tulajdonságait egyesítve elképesztő felkészültséget követel
és kíméletlenül darálja be hőseit?
Részben ezért is válhatott emlékezetessé Darren Aronofsky 2008-as drámája, A pankrátor, amely kimerítő és szívfacsaró portréját adta annak, hogyan képes a terhelés és a szorító-reflektorfény varázsa emberi életeket egyszerre felemelni és tönkretenni. A pankrációban ugyanis egyaránt tetten érhető az emberfeletti sportteljesítmények transzcendenciája, és annak a cinikus tragédiája, hogy erre mégsem tudunk másként tekinteni, mint egy kábeltévén árult trash-műsor.
A Vaskarom történeténél nehéz lenne jobban bemutatni ezt az ambivalenciát.
Fritz Von Erich (Holt McCallany) közepesen sikeres karrier után vonult vissza, azonban elhatározza, ha már neki nem jött össze, fiaiból feltétlenül hatalmas ikonokat fog nevelni. Felesége, Doris (Maura Tierney) kizárólag a háztartásra fókuszál, és igyekszik kimaradni a férfiak belviszályából, így Fritz szabadon dominálhatja gyermekeit. Először Kevin (Zac Efron) karrierjét kezdi egyengetni, azonban szép fokozatosan a többiek (Harris Dickinson, Jeremy Allen White, Stanley Simons) is csatlakoznak a dinasztiához, nem törődve azzal, hogy ez mennyire vág egybe saját ambícióikkal, vagy hogy milyen feszültségeket kelt a testvérek között, esetleg mekkora áldozatokat követel.
Ne vegyük el a meglepetés erejét azoktól, akik nem néztek utána előzetesen a Sean Durkin forgatókönyvét inspiráló emberi sorsoknak – a lényeg, hogy a Vaskarom többször is jelentősen tragikusabb irányt vesz, mint amit a rájuk kényszerített pálya alatt szenvedő testvérek lélektani drámájától várnánk. Ez azonban cseppet sem válik előnyére, tragikuma ugyanis olyannyira készen kapott, hogy az író-rendező jóformán
kísérletet sem tesz arra, hogy karaktereit megfejtse vagy önálló gondolkodást kezdeményezzen az ábrázolt eseménysorról.
Durkin egyszerűen elveszik az éveket felölelő montázsok dinamizmusának és a testi igénybevétel minél inkább húsba vágó ábrázolásának kidolgozásában. Ne vegyük el tőle, hogy ebben pokolian tehetséges: amikor a ringben járunk, számunkra is megszűnik tér és idő, és a ’80-as évek popzenéjének, valamint az amerikai vidéki arénák szurkolóinak hörgése bennünket is egy olyan világba repít, amiért érdemes mindent feláldozni. Ezzel párhuzamosan pedig ő maga is vasmarokkal ragadja meg a fejünket és nem engedi elkapni a tekintetünket, amikor egy rosszul sikerült mozdulat után repednek a bordák és ficamodnak a vállak.
Kevés olyan film akad (pláne nem-erotikus témákban), amelyben ennyire meghatározó szerepet játszana a testiség. Zac Efron szanaszét szteroidozott-plasztikázott fizikuma olyan szintű elhivatottságról árulkodik, hogy szinte csalódás, amikor egyébként kiváló alakítására kell fókuszálnunk. De Durkin nemcsak az edzések során savasodó izmokra és a szorítókötelek okozta horzsolásokra irányítja Erdély Mátyás kameráját, hanem
kínosan ügyel arra is, hogy mindezen fájdalom hűen és plasztikusan tükröződjön a színészek arcán,
és egyetlen ilyen pillanatot se mulasszon el. Hosszan kitartott kompozíciói pedig már-már lezserül hencegnek azzal, hogy legtöbbször esély sem volt kaszkadőröket használni, a szaltókat, dobásokat bizony maguknak a színészeknek kellett véghezvinniük.
Ugyanakkor az író-rendező teljesen eszköztelen, amikor képeknél, érzéseknél és egy kreatívabb videoklip eszköztáránál nagyobb léptékben kellene gondolkodnia. Noha Durkin állítása szerint hosszú éveken át alakítgatta szkriptjét, hogy mindenre megfelelő fókusz jusson,
a narratíva 10 perces etapokban vesz újra és újra lendületet, hogy megpróbáljon valami cselekményszerűséget kialakítani,
és rendre kudarcot vall abban, hogy 2-3 jeleneten túl egy irányban maradjon. A bevezetést például javarészt annak szenteli, hogy exponálja a könnyűzenei pályával kacérkodó legifjabb testvér, Mike konfliktusát apjával, azonban ez a szál nem csak említés szintjén sem merül fel a továbbiakban, hanem Mike jóformán epizódszerepet sem kap a film középrésze során. A többi fiú is olyan esetlegességgel tűnik el és fel a vásznon, mintha csak egy történetmesélői tag-team mérkőzés zajlana a szemünk előtt, miközben a legfontosabb eseményeknek vagy kényelmetlenül körmönfont megközelítésből, vagy a lehető legszárazabb-legösszecsapottabb Wikipédia-felmondás révén lehetünk tanúi.
Bármi, ami a Vaskaromból idézhető, kiemelhető, emlékezetes pillanat, az kivétel nélkül mindössze néhány virtuóz ecsetvonással felskiccelt, előregyártott katarzis, amilyeneket egy jó ízléssel elkészített reklám is képes produkálni. Mindeközben pedig vitathatatlan, hogy a legtöbb alkotó egész pályafutása során nem képes annyi ilyen momentumot összehozni, mint ami Durkinnek itt egyetlen munkájában sikerül, ugyanakkor
egy 132 perces narratív műtől mégiscsak azt várnánk, hogy kicsit mélyebben ábrázolja az egyes karakterek drámáját,
igyekezzen a saját látásmódját kialakítani, ahelyett, hogy mindig csak az aktuális emocionális KO-ba hergeli bele magát.
Nem véletlen, hogy a film letaglózó érzelmi mélyütései sokkal inkább találtak kedvező fogadtatásra a nagyközönségnél, mint a jóval összetettebb hatáskeltést követelő kritikánál és díjátadó testületeknél – a Vaskarom meglehetősen kétarcú műnek bizonyul annak függvényében, hogy éppen melyik nézőpontba helyezkedünk. De
leginkább a pankráció-nézés élményét tapasztalhatjuk meg mozifilmformába öntve.
Felszisszenünk és érezzük a fájdalmat egy-egy nagyszabású kivégzőmozdulatnál, de bárcsak ne motoszkálna ott az agyunk mélyén, hogy ez csak egy műsor, ami a mi lenyűgözésünkön kívül semmi mással nem törődik – és pont a legkevésbé a ringen kívüli sorsokkal és valósággal.
Vaskarom (The Iron Claw), 2023. Írta és rendezte: Sean Durkin. Szereplők: Zac Efron, Jeremy Allen White, Holt McCallany, Harris Dickinson, Stanley Simons, Maura Tierney. Forgalmazza: Mozinet
A Vaskarom a Magyar Filmadatbázison.
