Dal a visszaadott ékszerekről
„Igen, válaszolom, eltemettem a halottakat,
és dalokat szereztem vérből és csontvelőből.”
Joy Harjo
/Gyukics Gábor fordítása/
Halál, visszaadom ékszereid. Nem tetszenek.
Mindig ritka, fényes kövekkel kápráztatsz, de én
a malachit nyugalmára vágyom,
zöld évgyűrűkre, dermedt körhullámokra.
Undorodom tőled. És dühös vagyok.
Vetkőztetsz, öltöztetsz, elhiteted,
a sírás kegyelem, pedig csak kiszárít,
piros erek futják be a szemem:
rossz ízlésre vallanak ékeid.
Akkor még nem tudtam,
pihés nyakamba akasztottad, kidörzsölte a bőrt
két csigolyám között, és hajamba rejtetted gyöngyeid,
villanásuk, mint avar alól kitin.
Utána évekig a tükör vonzásterében éltem:
kisfiú vékony csuklóján
egy tűzforró marok karperece.
Mit gondolhat rólam a tükör?
Mit gondol arról, amit kitakarok?
Mit magáról? Hogy néz ki, mikor épp pislogok?
Tükröm, tükröm, véres orchideám,
mondd, hogy lettem szép, mint
molyok szerint a szövet, föld szerint a csont?
Gyarapodásom miért ilyen gennyes, gonosz?
Nem törvényeid szerint akarok szomorú lenni.
Ruháid nélkül sem akarok meztelen lenni.
Ne szikkadjon a zöldben a növényi nedv!
Ne lássak több obszcén macskatetemet! Vissza kell festeni
a görög szobrok pupilláit! Vissza kell festeni
Csin Si Huang-ti agyagkatonáinak pupilláit!
Meg kell tisztítani az átdöfött lepkéket a hímporba ragadt portól!
Fel kell nyitni a formalinban tartósított sziámi ikermagzatok szemhéját!
Körömmel kell levakarni a szélturbinák illesztéseiről a rozsdát!
Vissza kell építeni a romokat
a megtévesztés szándékával, elfelejteni a restaurátorok etikáját!
Bort, sajtot és osztrigát és tejet meg kenyeret kell temetni
a halottak mellé, hogy ehessenek és ihassanak
rothadó ajkaikkal és földes fogaikkal!
Ez így volna jó, ez így járna.
Minden éjjel felkelnek,
kilegelik a vázákból a virágokat
és kilefetyelik a mécsesekből az olvadt viaszt,
a szem itatótáljából az állott vizet.
Homorú szemű kutyák, szárnyas háziállatok.
Lenyalják az égi réztallérról az arcképet.
Ez így van, ez így igaz.
Tükröm-tükröm mára homok.
Szépségem hőforrás,
oda lehet nyomni az arcot.
Megyek a világba bele,
bámulnak a Nárciszok.
Mint Szent Bertalan, vállamon elegánsan átvetve
hordom a bőröm, kiérdemelt tógám. Meztelenebb-e a nyúzott ember,
mond-e újat az izomrostok grammatikája? Halál, halál,
te barokk levélnehezék, dallamos lehelet, paternális díva,
visszaadom ékszereid, melyeket régen büszkén viseltem!
Betöröm a tükrös nyakéket, ami eddig gyűjtötte, szipolyozta magába
a fényt, és – mert nem segít, és mert megalkuvás –,
nem bocsátok meg.
Amelyben éjszaka van
„Zúg.”
Kemény István
Ez már a csönd, kérdezi, mikor hirtelen
megszakad a légkondicionáló egyenletes zúgása.
Csönd, kérdezi, mert a vízvezetékek korgása kihagy,
csönd, mert elnémul a deszkapadlóban
tenyésző bogárkolónia percegése,
csönd, mert az áramkimaradás miatt
elhallgatnak a város örökéber fényei,
csönd, mert a hályogosszemű kutya, ami hazáig követte
a külvárosi gyártelep olajszagú konténerétől,
hiába igyekezett kijátszani, lehagyni, elkergetni,
abbahagyja az elcsigázott kaparászást,
fejét a küszöbre dönti, és elalszik,
csönd, mert megköt az éjszaka habarcsa
és a tárgyak mélyén kialszik a lélek,
de nem,
nem, nem
és nem, mert:
zúg,
csobog,
dobol,
kiabál,
suttog,
dadog,
könyörög és
vádol
a vér.
Borító: Pixabay
