Hogyan vesz levegőt helyettünk a vers? Milyen szempontrendszerek segítségével férhetünk hozzá az élő, a környezeti, a humán és nem-humán nyelvi megnyilatkozásaihoz? Miben áll tudományelmélet, illetve kultúrtechnika elemzésének lehetősége, és hol húzódnak a határok az irodalomértelmezésben? Mezei Gábor legújabb tanulmánykötete a 20–21. századi magyar irodalom legmeghatározóbb szerzőinek munkáit elemezve ezen kérdésekre keresi a választ.
A nyelvi figurációk elgondolhatóvá tétele minden esetben megkívánja, hogy az értelmezők számot vessenek a nyelvi közvetítettség tapasztalataival. Ez a megelőzöttség arra hívhatja fel a figyelmet, hogy az élőt, a környezetit megképző irodalmi szövegek értelmezésének – az egyre bővülő módszertani paletta alkalmazása mellett is – mindig a nyelvhez fűződő viszony meghatározásai révén kell elsősorban pozicionálnia önmagát. Éppen ezért az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy
az elemzés miként reflektál erre a saját mozgásterét érintő kötöttségre,
és az ezzel kapcsolatos tapasztalatait hogyan kamatoztatja az irodalmi szöveg olvasásában. Erre az alaphangoltságra, hasonlóan az utóbbi években kiadott, az élő, humán és természeti összefüggéseit vizsgáló tanulmánykötetekhez és monográfiákhoz, a tárgyalt tanulmánykötet előszava is utal: „[a]z önmagától előálló, és az önmagából születő natúra és a megalkotva létrehozó poétika közötti különbségtételre az irodalmi szöveg mindig fel kell hogy hívja a figyelmet, amikor poétikai folyamatait a nyelvi képződés határozza meg, olyan önműködések révén, amelyek gyakran a nyelv akusztikus vagy az írás vizuális jelenlétén keresztül érhetők tetten” (7.).

A kötet módszertani struktúráját szervező szemléletmódokról elmondható, hogy ezek a közvetítettség és az önműködés biopoétikai tapasztalatait az írás, ágencia és önrefererencializáció összefüggésrendszerben jelölik ki. Az ágencia szempontja a környezeti, illetve a nyelv létesítő erejétől mindenkor függő (vers)beszélő és tekintet elgondolhatóságát, az önreferencializáció pedig „az önmagából előálló” poétika – főként Francisco J. Varela autopoiézise nyomán tárgyalt – működését helyezi a fókuszba. A kötetben három olyan tanulmány is található, amely egy vagy két szerző életművének (Borbély Szilárd, Mészöly Miklós, Oravecz Imre) két eltérő műfaji kategóriáját egymás mellé állítva (próza, vers, prózavers) mutat rá a fenti szempontok lehetőségeire és határaira.
Mezei Gábor az első részben kartográfia és topográfia kultúrtechnikáinak a téralkotásban betöltött szerepét vizsgálja. Az Akusztikus topográfia és az írás kartografikus működései című tanulmány például azt a kérdést teszi fel, hogy a látás ágenciája miként ruházódik át a tájra, illetve az írásjelek és kihagyások segítségével, „akusztikus és vizuális” elemek által
miként képes a szöveg a hordozó felületét bevonni a jelentésteremtésbe (17.).
A deixisek és indexek, alakzatok szerveződését nyomon követő értelmezések nem szakadnak el az elemzett szövegtől, arányosan érvényesítik a módszeregyütteseket, és képesek rávilágítani a tér reprezentációinak megvalósulásaira. Ez Oravecz Imre prózaverseinek esetében is látható: Mezei a Roncstelep című vers itt és amott határozószóinak a szövegszerveződésre és a téralkotásra egyszerre rámutató, a teret konstituáló működéseit vizsgálja. Az Írás és topográfia című tanulmány Walter Benjamin és Borbély Szilárd Tiergarten-szövegeit hasonlítja össze. Fő fogalma az írásjelenet, melynek értelmében
az írás technikái performatív, létesítő szereppel bírnak a versbeszélő téralkotási aktusaiban.
Ez a viszony a sorokat követő kéz és a járda által vezetett láb analógiája által is létesülhet: „[n]em is sétáltam, mentem, de nem tehettem róla” [Tiergarten II.] (35.). A szerző legizgalmasabb kérdésfeltevése az, hogy a Borbély Berlin-Hamlet című kötetében található Tiergarten-átirat műfaji és poétikai szempontból mit mutat meg a kartográfia produktumaként értett tér írástechnikai alakíthatóságáról. A tanulmány elhelyezkedése azért is szerencsés, mert így a performatív aktusokat a topográfia és kartográfia reprezentáló funkciójában azonosító elemzésmódok mintegy a probléma megértését megalapozó sorozatként vonulnak fel a kötetben. Az organikus nyelvi megmutatkozása – A légzés példája Nemes Nagy Ágnes Lélegzet és Védd meg című verseit vizsgálja, ahol az írás, a beszéd és a jelentés viszonyaiban létesülő performatív kapcsolat a sortörés és szövegtagolás (lásd az ez deixis szerepét) révén jön létre. Az elemzés ezzel rámutat, hogy
a lineáris olvasás megakasztásának technikái hatással kell hogy legyenek a befogadás fiziológiai tapasztalataira is,
hiszen a szöveg mediális önreflexivitása „a nyelvhez rendeli hozzá a beszédfolyamatot megszakító lélegzetvételt” (132.). Mezei több ponton is kiemeli a kötetben, hogy „a reprezentációs technikák […] maguk is alakítják azt, ahogyan a minket körülvevő térhez viszonyulunk” (19.), illetve „a kartográfia kultúrtechnikája látszik […] előírni a térhez való hozzáférés módját” (47.). Éppen ezért megvilágító erejű lehet összevetni ezt a megközelítést Konkoly Dániel A hang kísértetei című, 2022-ben kiadott monográfiájával, amely a hangot reprodukáló technikai eszközök hatását vizsgálja a lírai hangadás módozataiban, szintén a kultúrtechnikák és poétika összefüggésrendszerének viszonylatában.

Követve a kötet első részének szemléletmódját, felmerülhet a kérdés, hogy az „organikus jelenlét poétikája” mennyiben jelölhető ki grafika, fraktúra és kartográfia tér-, idő- és alakzatökonómiát szervező aktusainak rendszerében. Ez a kérdés Az írás fraktúrái című tanulmány apropóján is felvethető. A részben hatástörténetileg is kapcsolódó (Shakespeare – Ezra Pound, Mészöly Miklós – Nemes Nagy Ágnes) versek valóban
képesek írás és fraktúra viszonyának poétikatörténeti és térreprezentációs változásait láttatni,
ugyanakkor a különböző poétikai jegyeket „az üres hely poétikája” és a rács kultúrtechnikájának prózaversbeli működése alapján vizsgáló elemzésrészek kissé szétfeszítik a tanulmány egyébként sokrétű, kísérletező (tudomány)filozófiai keretrendszerét.
A Test – technika – önkéntelenség című szöveg az írás fókuszától az ágencia, a közvetítettség és a testi-nyelvi önkéntelenség viszonyrendszere felé mozdítja el a tárgyalás perspektíváját. A szerző Mészöly Miklós Az atléta halála című regényének recepcióját felhasználva a Wimbledoni jácint, majd az Elégia elemzésének lehetőségeit keresi. Ezt követően Francisco J. Varela és Humberto Maturana elméletein keresztül világít rá az önműködés és a közvetítettség feletti kontroll „én” általi hozzáférhetőségére. A tanulmány egyik legerősebb pontja, ahol
az organizmusok önműködéséről szóló elméleteket teszi próbára a főszereplő, Dalkó álmának elemzésében
az Ágencia és közvetítettség című alfejezetben: „a mozgásfolyamat tökéletességének a feltétele, hogy a mozgást végző test, nem fér hozzá a folyamathoz teljes egészében” (75.). A biológiai elméletek, illetve testtechnika és poétika analógiájában szerveződő interpretációk jelentik tehát a tanulmány homlokterét, de külön érdekes az ezeket átszövő, alakzatok terén is megfigyelhető kontaminációk alkotta jelentésháló szerepének vizsgálata, mely távlat képes egységében láttatni Mészöly írásművészetének lírai és prózai jegyeit. A tanulmány második felében az Elégia értelmezési javaslatai az ágencia tulajdoníthatóságára és a külső nézőpontra kérdeznek rá a Mozgólépcső, a Katonadolog, az Elégia és a Szemle (17.) című versekben. A két elemzés mindenekelőtt azon kérdésben tud párbeszédbe lépni egymással, hogy a prózai, illetve lírai jellegű szövegekben
ágencia és figuráció viszonya, sőt feszültsége miként viszi színre a közvetítettség tapasztalatát és az önreferencializáció lehetőségeit.
Ezzel tulajdonképpen önmagát a világ megképzése által elgondoló tekintet és poétika rendszereinek olvashatóságát is kijelöli, mely összefüggésnek tehát (1.) a tekintetnek és a látásnak a környezet és a létezés megismerhetőségében tapasztalható szerepe és (2.) „a sajátba rejtett idegenség” tapasztalata a két origópontja.

A test kitettségének biopoétikai következményei című tanulmány, folytatva az eddigi kérdésfeltevések sorát, az ágencia és (nyelvi) önreferencializáció irányvonalaiban helyezi el József Attila Ódáját. A szöveg felütése az itt névmás kettős jelentésének poétikai hatásait értelmezi, hiszen ez a szó a saját test és hely meghatározhatóságának és meghatározhatatlanságának kettősségét prezentálja a versben (89–90.). Ez azért lesz jelentős, mivel az Óda „beszélő és megszólított közvetített elérhetőségét, biológia és geográfia határainak nyelvi elbizonytalanítása, átjárhatóvá tétele révén viszi színre” (95.).
Bár táj és geológia kapcsolata talán nem eléggé problematizált a gondolatmenetben,
az elemzés tanulságai szerint ez az átjárhatóság olyan trópusökonómiát hoz létre a versben, amelyben lehetővé válik, hogy a versbeszélői test a másik testének megtapasztalása révén létrejövő, a másikat érzékelő – tehát a percepcióból fakadó – testként működjön (99.).

A nyelv és környezet viszonyrendszerében létrejövő tekintet és látás problémáját Pilinszky Kráter című kötetének elemzése fémjelzi (Látás és biopoétika), ahol a nem-humán poétikai megközelíthetősége a „láthatatlan látvány” alakzatainak azonosításában fogalmazódik meg (125.). A Betegség és anesztézia a harmadik összehasonlító szerkezetű munka a gyűjteményben, amely Oravecz Imre A megfelelő nap című verseskötetét és az Ondrok gödre című regényét a betegség nyelvi megközelíthetősége szempontjából tárgyalja. Az elemzések előtt egy terjedelmesebb elméleti rész foglalkozik a betegség és nyelv kapcsolatával, illetve az értelmezéshez szükséges fogalmi rendszer kidolgozásával.
Itt szó esik a betegség tüneteinek megnevezésekor történő szükségszerű nyelvi általánosításról,
a betegség történetileg változó társadalmi megítéléséről, valamint egészség és betegség viszonyáról. A bevezető kulcsfogalma a nyelvi anesztézia, amely könnyen érthetővé válik az anesztézia eredeti jelentése felől, hiszen ez azt az anomáliát jelöli, amikor a külvilág felől érkező ingereket az idegrendszer nem dolgozza fel. Ez a nyelvi figuráció perspektívája felől nézve abban nyilvánulhat meg – mint azt az Aggastyán monológja című Oravecz-vers is mutatja –, hogy
a nyelvi megformáltság nem egyeztethető össze a beszélő fiziológiai állapotával.
„A kezem nézegetem / mialatt magamban motyogok / olvashatnék is, / szemüveggel még látom a betűket, / de nem fogom már fel a mondatok értelmét” (Aggastyán monológja) (157.). Talán ez a tanulmány mutat rá a leginkább arra, hogy mennyire rá van utalva maga az értelmezés is az absztrakciók használatára.

Az irodalmi szöveg által reprezentált biológiai működések felfejtéséhez szükséges kultúra- és természettudományos diskurzusok adaptációs lehetőségei maguk is állandó kapcsolatban vannak a közvetítettség tapasztalatával, valamint az irodalom- és nyelvelméletnek az élő figurációját érintő kérdéseivel. A zárótanulmány (A magából kibomló nyelv poétikája) ismét csak Borbély Szilárd egy művét, a Hosszú nap el című verseskötetet veszi górcső alá. Mezei itt „az önmagából kibomló, magából képződő versnyelv” (183.) poétikai feltételeit a tematikus és szintaktikai rögzíthetetlenségben, illetve metrum és íráskép kapcsolatában azonosítja („ha a versbe / szél kavar” [10.]). Ezzel a bevezetőben említett
három fókuszpontjából az utolsóhoz, az önreferencializáció kérdésköréhez ér.
A tanulmánykötet – még ha nem is mindig explicit és az adott gondolatmenetet meghatározó módon reflektál a 20. századi poétikatörténeti formációk hatástörténeti kapcsolataira – sokrétű szempontrendszert ad a klasszikus modern és a későmodern költészet, illetve elbeszélések biopoétikai összefüggésrendszerének árnyalásához. A szövegeket olvasva rálátásunk nyílhat arra is, hogy a megnyilatkozó „én” és a környezet viszonyainak irodalomtörténeti változásai és lehetőségei miként határozzák meg az irodalmi hagyomány megszólító erejét.
Mezei Gábor: Az organikus jelenlét poétikája, Prae, Budapest, 2023.
A borítófotót Belicza László Gábor készítette.