A 20. század művészetének két nagy kérdése a ki a művész és mi a művészet.
Számos új megközelítés született, mely igyekezett a tradíciókat is megtépázni, a művészek kalandos felfedezéseket tettek, egyesek integrálták a népművészet, a gyerekrajz, az elmebetegek vagy a naiv művészek munkáinak sajátosságait. Ezen területek közös vonása a képzés, a művészettörténeti ismeretek teljes hiánya. A képzettséggel rendelkező művészek közül is sokakat inspirálnak ezek az alkotások. A mostani kiállítás többek között a gyerekrajzzal összefüggésben tesz fel új kérdéseket.
Orosz-Stefán Renáta számára a gyerekrajz nem csak inspirációul szolgál, hanem egyes műveinek valós részévé válik,
nevezetesen kislánya, a hatéves Adél közreműködőként debütál a tárlaton.
A gyerekrajz egyik korai felbukkanása a művészet történetében a veronai Giovanni Francesco Caroto reneszánsz festménye, ahol egy tíz év körüli fiú tart a kezében egy gyerekrajzot. Persze e képen a festő saját alkotására másolta egy gyerek rajzát, vagy ő maga készített egy ilyen munkát, ki tudja,
Renáta esetében azonban Adél tényleges alkotótárs.
A Caroto-féle képen felbukkanó gyerekrajz szokatlan motívum volt a maga korában, és még évszázadokat kell majd várni, hogy a művészek érdeklődéssel forduljanak a gyerekek vizuális gondolkodása felé. Kezdetben az jelentette a nagy áttörést, hogy a gyermeket gyermekként ábrázolták, és nem kis felnőttként. Majd a 20. század fordulóján a művészek felfedezik a gyermekrajzok frissességét, s ez éppúgy mintául szolgál számukra, mint az afrikai törzsi művészet.
Az első gyerekrajzra emlékeztető felfogású művek Matisse-hoz köthetők, melyeken lánya és fia jelenik meg. A gyerekrajz értékeinek felismerése többek között a négygyermekes Picassónak is köszönhető, aki gyakran rajzolt együtt lányaival és fiaival, s látván munkáikat, arra a következtetésre jutott, hogy:
„Minden gyermek művész. A problémát az jelenti, hogy hogyan maradjunk művészek, ha felnövünk.”
A gyermeki gondolkodás bölcs egyszerűsége és ösztönös őszintesége a költőknek is feltűnt, Baudelaire azt tartotta, hogy „[a] zsenialitás nem más, mint az akarattal újra felfedezett gyermekkor.” Majd hozzátette, hogy ez a gyermekkor már férfias érzékekkel és analitikus elmével bír, így lehetővé válik az önkéntelenül felhalmozott anyagok rendezése. A képzőművészek egy része is arra vágyott/vágyik, hogy visszataláljon a benne megbújó gyerekhez. Renáta is közéjük tartozik.
A 21. században talán minden eddiginél nyomasztóbb kérdéssé vált egy művész számára, hogy a végtelen számú stílus, felfogás közül melyiket kövesse, merre menjen, milyen utat válasszon, hogy tud eredeti lenni és őszinte maradni.
Az életesemények gyakran első számú rendezők, így volt ez Renáta esetében is, jött a gyermekáldás, s minden, ami ezzel jár.
Örömök és új elfoglaltság, majd lassú visszatérés a művészi munkához. Kapóra jött egy pályázat, és az erre készült alkotás egy új korszak nyitánya lett. Az addig absztrakt képeket festő művész egy figurális munkát készített a Cirkusz és varieté-pályázatra, s alkotását azzal díjazták, hogy 2021-ben a Magyar Cirkuszművészeti Múzeum megvásárolta a képet bizarr kollekciójába, melyben olyan tárgyak vannak, mint a sziromnövesztő virág, a lebegő pálca, egy elefántfog, vagy egy vízilóagyar. Ezt követően a cirkuszra emlékeztető témák még fel-feltűntek a képein, pedig Renáta sosem volt cirkuszban, és nem is vonzza a cirkusz világa, hiszen, valljuk be, a vadállat-idomárokat ma sokkal inkább állatkínzóknak tartjuk, mintsem különleges állatgondozóknak.
A Hajdúnánáson felnövő Renáta számára az állatok világa gyerekkora óta a mindennapok része volt, s hogy művészetének is témája lett, az kislányának és a tanításnak köszönhető, így nem meglepő, hogy mostanra egy sajátos, vidám bestiárium állt össze: kutya, macska, vadmacska és néhány más állat népesíti be képeit. A bestiáriumok középkori állattan könyvek, melyek
létező és nem létező állatokról meséltek, és gyakran félelmetes állatszörnyekkel riogatták az olvasókat.
Renáta kiállításán is találkozunk egy különös lénnyel, egy kétfejű kutyával, de ő a család ártatlan mudijának szörnyesített, ám nem túl ijesztő, inkább abszurd változata, aki a mitológiából ismert kétfejű Orthosz nevét vette kölcsön. Orthosz valóban szörnyűséges tettekre volt képes, a szelíd tekintetű mudiról ez nem is feltételezhető. Egy másik képpel, az Odaáttal, a művész a hat éve már nem élő kutyájuknak állít emléket, amelyen egy különös kerítésszerű motívum ábrázolja az állat testi hiányát, egy másik világba távozását.
Renáta a már említett nagy elődöket követve igyekszik megszabadulni a tanult megoldások béklyóitól.
Az ösztönösebb gyermeki látásmódból merít, de nem a megszokott módon, hiszen ő együtt él, sőt együtt alkot az inspirációval, a lányával.
Kíváncsi vagyok, hogyan alakul majd ez a közös munka, hiszen hat-hét éves kortól a gyerekek vizuális gondolkodása elkezd megváltozni, sokkal inkább igyekeznek például a teret érzékeltetni rajzaikon, mint korábban. A kiállított képeken a tereknek nincs mélységük, a motívumok lent és fent helyezkednek el, vagy éppen lebegnek a gravitációtól megfosztott térben. Ez a térfelfogás a Renáta korábbi képein már gyakran alkalmazott kollázselemek használatából is eredeztethető.
A kiállítás sztárja, a képek főszereplője a játékos, ám öntörvényű háziállat, a macska. A művész a kiállítás címében az egyik leghíresebb macskát, a sosem volt, ám mindenki által jól ismert Schrödinger-macskát idézi meg. A híres schrödingeri gondolatkísérlet lényege a szuperpozíció, melyben eldönthetetlen, hogy valami ilyen vagy olyan helyzetben van, ahogy a dobozba zárt macskáról sem tudjuk, hogy élő vagy halott, amíg ki nem nyitjuk a dobozt.
A három Schrödingernek címzett festményen képtelen helyzetekben ábrázolt macskák jelennek meg, valószerűtlen lebegő pozícióban,
a valóságábrázolás határait feszegetve. Renáta szinte enciklopédikus igénnyel járja körbe a macska kultúrtörténetét, a képcímek egy része a cicás gyerekmondókákat idézi, s leleményesen újraértelmezi a köztudatban a giccs legkarakteresebb példájaként ismert gombolyaggal játszó macska motívumát.
A gombolyagos installáció címe Kilenc. Könnyű kitalálni, hogy a kilenc arra a mondásra utal, hogy a macskáknak kilenc életük van.
Az első háromban játszanak, a másodikban háromban kóborolnak, a harmadik szakaszban letelepednek.
Bár nem minden kultúrában kilenccel számolnak, van, ahol héttel vagy hattal. Nálunk és például Angliában kilenc a bűvös szám, és a Rómeó és Júliában Shakespeare is utal e mondásra. Renáta egy új dimenzióba helyezi a témát, a fonalvégükkel a földre támaszkodó, lebegő gombolyagokat az univerzum planétáinak vélhetjük, melyeket A kis hercegre hajazva, egy-egy macska ural.
Orosz-Stefán Renáta Schrödinger-szindróma című kiállítása a Miskolci Galériában tekinthető meg 2024. március 10-ig.
A cikk a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.
A borítóképen Orosz-Stefán Renáta Orthos (akril, vászon, 80 × 120 cm, 2023) című festménye látható.
