Jonathan Glazer formabontó holokauszt-drámája posztmodern szembenézés a múlttal: a kamera végig Hedwig Hensel életterében marad, ám a szomszédos halálgyár hangja beférkőzik a gondosan felépített, illékony családi idillbe.
Diszharmónikus taktusok ütik meg a koromfekete képre meredő feszült néző fülét, mintha a földi pokol hangjai szűrődnének be a sötét terembe. A feszélyező, három perces betétet lassan madárcsicsergés, a természet lágy ölének hangzásvilága váltja fel: egy meghitt, tóparti piknik körvonalazódik, gyerekek úsznak a vízben, az anya a legkisebbel foglalkozik, a családfő pedig vigyázó tekintetével őrként szemléli az eseményeket. A két szekvencia közötti kontraszt több szempontból megelőlegezi a ránk váró 105 percet: az apa mindenért és mindenkiért, míg a nő az otthon megteremtéséért, fenntartásáért felelős.
Hazatérve egy fényűző birtok körvonalazódik, ám a szomszédban a modern történelem egyik legnagyobb tragédiája bontakozik ki,
melyet hiába próbálnak elfedni a tábor körüli motorosok. A kegyetlen valóság a hang által szűrődik be az egzotikus növényektől zöldellő uradalomba.
Ilyen és ehhez hasonló drasztikus disszonanciák határozzák meg az idei Oscar egyik slágerfilmjét, mely Rudolf Höss, az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokának háza és közvetlen környezete körül kulminálódik.
Az Érdekvédelmi terület nem egy újabb, bejáratott narratív és formai eszközökkel elmesélt holokauszttörténet
– a kategórián belül már legalább 400 film készült –, hanem a már rengetegszer megírt események más perspektívából való újraírása, mely a kilenc évvel korábbi Saul fiához mérhető újszerűséggel ragadja meg a haláltábor közvetlen szomszédságában fekvő alezredesi rezidencia mindennapjait.
Jonathan Glazer laza adaptációja (az eredeti regényt Martin Amis írta, aki pontosan azon a napon hunyt el, amikor Cannes-ban bemutatták a filmet) saját szavaival náci Big Brotherként írható le: a Höss-ház lakóit – leginkább Rudolfot (Christian Friedel) és feleségét (Sandra Hüller) – látjuk fix pontokon lehelyezett, a teret közömbösen figyelő kamerákon keresztül, míg a borzalom kívül esik a képmezőn, ám annak hangja néhol kevésbé, máskor erősebben lengi be a megvalósult paradicsomra hasonlító közeget. Az eljárásmódnak persze számos előképe van – ilyen a szintén Nemes-Jeles László által jegyzett Türelem című rövidfilm, vagy A fehér szalag hírhedt jelenete, melyben az ajtó mögötti gyermekbántalmazást nem látjuk, csak halljuk –, ám
a brit rendező átfogó koncepcióként választja szét a hang és kép egységét,
mellyel két, egymással párhuzamosan zajló, ám annál különbözőbb „film” jön létre.
Ez az elv alapozza meg az Érdekvédelmi terület fojtogató atmoszféráját: a szereplők ugyan próbálják kizárni a falon túl zajló eseményeket (hiába igyekszik Höss mesterségesen elfedni a „haláltusák zaját”), még a gyerekek is érzik, hogy valami nagyon nincs rendben. A valóságban még felesége előtt is igyekezte titkolni a tábor valódi funkcióját, de Hedwig Hensel viszonylag hamar rájön az igazságra, ezért a kognitív disszonancia-redukcióhoz regresszálva melléktevékenységekkel próbálja elnyomni szorongását.
Saját életteret (Lebensraum) alakít ki, melyhez foggal-körömmel ragaszkodik.
Valóságos édenkertet gondoz, szeretőt tart, gyereket nevel, a ház körül tartott zsidókon tölti ki feszültségét. A Höss-ház igazából Hedwig territóriuma, amit akkor sem hajlandó elhagyni, amikor férjét áthelyezik: hiszen ahogy Rudolfhoz is inkább a lova, úgy hozzá elsősorban ezek a körülmények tartoznak.
A fő szálat rengeteg kisebb töredezett titoknarratíva árnyalja (a feleség a kertésszel; a fiúk piszkálódása; a kislány álmatlansága; Höss „rejtekhelye”), a saját szintjén mindenkinek megvan a maga rejtegetni valója, amihez a többieknek nincs hozzáférésük. Ebben a keretrendszerben három lehetőség kínálkozik:
elfogadják a szabályokat és próbálják uralni a helyzetet (Hedwig), kilépnek belőle (Hedwig anyja), vagy alárendeltként léteznek benne
(gyerekek, akiken egy idő után pszichológiai jelei vannak az általuk maximum sejtett szomszédos népirtásnak).
Nemes-Jeles személyességével ellentétben Glazer rendezésében elidegenítő képek uralják a vásznat: a több mint 800 órányi leforgatott anyag számos bent és kint elhelyezett kamera szimultán működése mellett keletkezett, mely egy bizarr valóságshow benyomását kelti. Külső szemlélőként,
tisztes távolságból követjük a karaktereket, szinte senkivel sem tudunk azonosulni, így marad a könyörtelen, zsigerekre ható objektivitás.
A gyerekek mellett talán az éjszaka a faluból a táborba szökő, ott a raboknak almákat hagyó lányhoz kapcsolódhatunk érzelmileg, ám a valós eseményeket felidéző hőkamerás felvételek mind formájukban, mind hangzásukban (eredetileg több zene lett volna a filmben, ám végül Glazer redukálta a tisztább, naturalisztikus élmény érdekében) inkább eltávolítják, mintsem közelítenék a nézőt.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az Érdekvédelmi terület ne vonzaná a tekintetet, vagy a közönség figyelmét, sőt pont ellenkezőleg, csak a Saul fiával ellentétben – ami egy sonderkommandós közvetlen környezetéből ki nem lépő, szerfelett személyes élmény –
kínzóan tárgyilagos, és pont ettől működő, végletekig leíró drámát kapunk,
ami a mainstreamtől merőben eltérő, unikális filmnyelvvel, más szemszögből mesél a holokausztról, de leginkább arról a működésmódról, ami lehetővé tette a 20. század sokszor hivatkozott tragédiáját. Közöny és rezignáltság jellemzi mind Hösst, mind feleségét: előbbi arról beszél vérfagyasztó hidegséggel, hogy egy bálterem miért nem alkalmas gázkamrának, míg utóbbit kicsit sem érdekli, hogy férje máshol él, mert neki itt és most ez a luxus jár.
Az innovatív megoldások mellett azonban időről-időre, főleg a film közepétől kiüresednek a képek, elmaradnak az addig jellemző erős pillanatok (mint az a csúcsjelenet, amiben Hedwig és Rudolf a stégen beszélgetnek), a kezdetben a nézőt hatalmába kerítő hangulat hatása csökken, mivel a narratívában nincs elég kraft ahhoz, hogy a játékidő végéig kitartson. A jelenség leginkább Höss áthelyezéséhez – ezzel egy dramaturgiai döntéshez – köthető. Ugyanúgy delejező atmoszféra lengi be a jeleneteket, mégis sokkal kevésbé ragadnak meg a házon kívüli események, mint a halálgyár árnyékában zajló hétköznapok. A film vége azonban újabb bravúros posztmodern gesztussal sokkol,
egy térben elevenedik meg múlt és jelen, ahol Höss (és ezáltal a közönség) néz szembe a népirtás valódi örökségével,
melyben ironikus módon Auschwitz ma is nagyüzem, ami testekkel kereskedik, rengeteg embernek ad munkát és hatalmas infrastruktúrával rendelkezik.
Az Érdekvédelmi terület kétségtelenül újradefiniálja a filmen sokszor látott holokauszt-tapasztalatot, és nem belülről, hanem kívülről, a pokol tornácáról tudósít arról, hogy milyen szemléletmód (mindset) eredményezte a hátborzongató katasztrófát – és ezzel
emlékeztet minket, hogy ezek a gondolati minták a 21. században is jelen vannak.
Manírok nélküli, néhol hosszabb-rövidebb üresjáratokba futó, mégis felejthetetlen mozi, ami után újból kijelenthetjük: a holokauszt még számos, a történelmi események primér megragadásán túlmutató történetet rejt.
Érdekvédelmi terület (The Zone of Interest), 2023. Rendezte: Jonathan Glazer. Írta: Martin Amis regénye alapján Jonathan Glazer. Szereplők: Christian Friedel, Sandra Hüller, Johann Karthaus, Luis Noah Witte, Nele Ahrensmeier, Lilli Falk, Anastazja Drobniak, Cecylia Pekala, Kalman Wilson, Medusa Knopf, Max Beck, Julia Babiarz. Forgalmazza: ADS Service.
Az Érdekvédelmi terület a Magyar Filmadatbázison.
