A Késelés Villával irodalmi és közéleti beszélgetéssorozat februári alkalmának vendége Deres Kornélia költő, színháztörténész volt. Az est házigazdái, Bodor Emese és Bánfalvi Samu ezúttal olyan, az irodalmi közeget érintő kérdéseket járták körül, mint hogy miért nincs kiépült eljárásmód az agresszorok számonkérésére, miért identitásképző máig a költők alkoholizmusa és önpusztítása, és miként szivárog át a magánéletbe a pozícióbeli vagy anyagi kiszolgáltatottság.
A beszélgetés alapjául Deres Kornélia ötrészes esszésorozata (Könyves Magazin) szolgált, amelyben a szerző az irodalmi élet kapcsolódási pontjait vizsgálja többek között az abúzushoz, a szerhasználathoz és a pénzhez. Az első részben az alkotók – kiadók, szerkesztők és mentorok általi – „kiskorúsításának” jelenségére hívja fel a figyelmet. „Irodalmi infrastruktúránk magában hordozza a posztkádári reflexet és a kapitalista árulogika nyomasztó jellegzetességeit” – idézte az írásból Bánfalvi Samu, Bodor Emese nyitókérdése pedig arra irányult, hogy a könyvpiaci eladhatóság mennyiben befolyásolja a szöveggondozás folyamatát.
Deres kezdésként leszögezte, hogy az írók feletti „gyámkodás” távolról sem csak a szerkesztés idejére korlátozódik. Szerinte a fő kérdés nem az, hogy emögött valóban könyvpiaci logika húzódik-e: sokkal figyelemre méltóbb a kiskorúsító szándék, amely bár elsőre jóindulatúnak tűnhet, a szerző végső soron nincs felnőttként kezelve. Esszéjében az egyes pozíciókhoz köthető visszaélési formákról is ír. Ehhez kapcsolódva kiemelte, hogy
a gond nem magával a hierarchikus viszonnyal van – ez nem is lenne kiiktatható –, hanem a hatalommal való visszaéléssel.
A probléma abban gyökerezik, hogy ez a viselkedéskultúra sajnos még mindig nagy mértékben jellemzi az irodalmi közeget: a Kádár-korszak továbbadott generációs tapasztalatai ma is visszaköszönnek. Hangsúlyozta továbbá, hogy bizonyos visszaéléseket kifejezetten nehéz felismerni.
Bánfalvi ezután arról kérdezte a vendéget, hogy mit gondol a mentorálás és a műhelymunka intézményeiről. Deres nagyjából hat-hét évet töltött kreatív írói workshopok vezetésével: véleménye szerint
a szakmai műhelyeknek kiemelt szerepük van a közösségre találás és az első komoly visszajelzések megszerzésének folyamatában,
főként a fiatal pályakezdők körében. Ugyanakkor kiemelte a műhelyezésben rejlő veszélyeket is: egy szöveg általában több műhelyalkalmat is megjár, így folyamatosan több különböző ízlésnek kell megfelelnie, ami nem biztos, hogy jót tesz.
Bánfalvi Samu a továbbiakban rámutatott, hogy az irodalomban is egyre nyilvánvalóbban jelentkező árulogika nem teremt lehetőséget a kísérletező kezdeményezéseknek. ,,Világosan látszik, hogy vannak alternatív pályautak.
Az intermedialitás felé nyitott szerzői szerepkörök például később lesznek elfogadottak,
amennyiben nem maradnak a margón” – fogalmazott Deres Kornélia. Az elmúlt években ő maga is készített költészeti performanszokat, de inkább angol nyelvű környezetben, mert úgy látta, hogy ez a közeg sokkal szabadabb.
Ennek a szabadságnak a gyakorlásához bátorságra és vízióra van szükség az alkotók részéről.
Deres számára azok a projektek hozták el igazán a felszabadulás érzését, amelyek megkérdőjelezték a bezártságot, és a szerzők szövegen túli lehetőségeivel is foglalkoztak. Ehhez kapcsolódva Bodor a különböző művészeti csoportosulások közötti együttműködés módjairól, illetve az említett bezártság legyőzéséről kérdezte mind a vendéget, mind a hallgatóságot. Deres szerint az ilyen jellegű összefogások sokszor véletlen ismeretségeken múlnak és rengeteg energiát igényelnek. Ennek ellenére a közönség mégis fel tudott sorolni néhány fontos kezdeményezést, mint például a Szöveg és zene vagy a Hazai Attila Irodalmi Díj.
A hallgatóság soraiból érkező első kérdés az volt, hogy az utóbbi években vajon miért nem szerveződött hasonló struktúra, mint a múlt század végi demokratikus ellenzék, amely magába tömörítette a budapesti ellenzéki értelmiségieket, kapcsolatot teremtve írók, filmesek, filozófusok között. Deres kiemelte, hogy bár vannak szervezetek, kiadók, folyóiratok, mégis félhivatalos formában működik a közeg. Úgy gondolja,
változás csak akkor érhető el, ha az a mindenkori vezetéstől indul.
Közel sem biztos viszont, hogy a mi valóságunkban létrejöhet ilyen típusú intézményi szerveződés, melynek okát abban látja, hogy bár atmoszférikusan sok dolog jön vissza a Kádár-korszakból, az akkori demokratikus ellenzék teljesen más történeti-kulturális tapasztalatból dolgozott. Ezt tehát nem gondolja járható útnak, de fontosnak tartja, hogy párbeszéd induljon a megoldási lehetőségekről.
„A jutalmazás (ösztöndíjak, díjak, támogatás, életjáradék stb.) különféle rendszerei helyett/mellett akár az is megtörténhetne, hogy az irodalmi munkát megfelelően megfizetik. Ennek kerete lehet alapjövedelem, speciális munkavállalói helyzet, netán konkrét álláshelyek” – idézte Bánfalvi a vendég Irodalom és pénz című esszéjéből, majd arra volt kíváncsi, hogy miképpen lehetne az írói alapjövedelmet demokratikus módon bevezetni, elkerülve a felülről jövő, esetleg diktatórikus rendelkezést.
Deres kifejtette, hogy az alapjövedelem célja minden író honorálása lenne,
tehát nem csak az egy bizonyos politikai oldalhoz vagy irodalmi társasághoz tartozók jutalmazása. Ötletként felvetette, hogy például egy szakszervezethez való csatlakozás szolgálhatna kritériumként. Bár a (kompetitív) irodalmi ösztöndíjak sokaknak nagy segítséget nyújtanak,
a korlátozott lehetőségek miatt több tehetséges alkotó marad bizonytalanságban,
és számukra nem adódik megoldás a fennálló bérfeszültségre. Az írói létbiztonság érdekében éppen ezért Deres a publikációk megfelelő honorálását is kiemelten fontosnak tartja.
A beszélgetés következő blokkja az abúzusról és a mérgekről szólt. Bevezetésként Bánfalvi az Irodalom és mérgek című esszéből idézett: ,,az önsorsrontó, nagyivó, dúvad, destruktív író alakja nagyjából Balassi óta épül be folyamatosan a hazai kulturális tudattalanba. Mert a magyar író sokat iszik. Ez múzsája és menedéke. »Borsodban a sör üdítő.« Meg amúgy is, hogyan viselné el a kollégáit enélkül?”. Deres szerint sok író követ el határátlépéseket, melyek felmentő körülményeként nemritkán az alkoholt nevezik meg, bár
a háttérben legtöbb esetben nem maga a szer hatása, hanem a feljogosítottság érzése rejlik.
A fő kérdést ezzel kapcsolatban úgy fogalmazta meg, hogy vajon miért válik normatívvá, hogy az egyik ember bánthatja a másikat.
Bodor érdekes párhuzamot talált a témaadó esszék között: a szerfüggők és a bántalmazók esetében is behozta a kívülről érkező legitimáció kérdését,
azért maradhat fenn ugyanis az agresszió, mert a környezet lehetővé teszi.
,,Mert a négykézlábas, félmeztelen, őrjöngő részeg lesz a hivatásos alkesz, aki gyakran eleve nehezebb sor(s)ból érkezik a társaságba. Ő lesz a megnyugtató »mihez képest« […], aki azért (is) kell, hogy kitakarja a többieket és azt az egy-két liter bort, durvuló vicceket, szalonagressziót. Ők megússzák, belőlük nem válik hír, pletyka, intő példa” – idézte Bodor az említett szövegből. Szerinte a környezet azért legitimálja az erőszakot és a szerhasználatot, mert mások hibáit igyekeznek felhasználni sajátjaik elfedésére.
Deres a témához kapcsolódóan beszélt még azokról a szerencsés családokról, ahol a test- és énhatárok védelme már kisgyermekkortól jelen van, de kiemelte azt is, hogy sokan nem ilyen háttérrel érkeznek az irodalmi közegbe, és a közoktatás sem fordít elegendő figyelmet kulcsfontosságú fogalmak rögzítésére. Ez megnehezíti a bántalmazó helyzetek felismerését és az ellenük való fellépés eszközeinek megfelelő használatát. Az irodalmi szférára fókuszálva
nagy előrelépés lenne, ha a kiadók és az írószervezetek saját etikai kódexeket és eljárásrendet alakítanának ki,
valamint részt vennének a közeg edukálásában is.
Bánfalvi Samu felvetette az agresszorok irodalmi terekből való kizárásának ötletét. Deres hangsúlyozta, hogy
a magyar jogszabályi környezet nem kedvez az áldozatvédelemnek,
ahogy az elkövetők megnevezését sem teszi lehetővé. Az ellenük történő fellépés szerinte közös ügy, de a cél eléréséhez hosszú út vezet. Ehhez mindenekelőtt fontosnak tartja a tájékozódást: a NANE és a Patent Egyesület online elérhető anyagait ajánlotta, amelyek részletesen leírják a bántalmazói helyzeteket és a megfelelő kommunikáció módozatait.
Az abúzus kérdése a közönséget is megmozgatta. Volt, aki azt vetette fel, hogy az irodalomkritikusok feladata lenne foglalkozni a bántalmazó írók viselkedésével a szövegeik retorikai vizsgálatán keresztül. Deres viszont azzal érvelt, hogy
az irodalmi retorika elválasztandó a szerző mindenkori magatartásától.
Más azt javasolta, hogy az abuzív viselkedésformák beemelése a szerzői életrajzokba segítheti a reflektálást.
Zárásként Bodor Emese arról kérdezte a vendéget, hogy a gyógyulás mennyiben egyéni és mennyiben társas folyamat, illetve közösségként hogyan segíthetjük elő. Deres Kornélia szerint a gyógyulás az egyén szintjén kezdődik el. Bár sokfajta közösségben vagyunk egyszerre jelen, egyik sem tudja rákényszeríteni a tagjait a tudatosabb létmódra. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy az ehhez hasonló beszélgetések, workshopok és edukatív tartalmak mind segítséget nyújthatnak a nehéz helyzetekben.
Késelés Villával: Mi a baj?, Nyitott Műhely, 2024. február 28.
A fotókat Garai Bálint és Harsányi-Sulyom Anna készítette.
