A legújabb, grandiózus hazai kurzusfilm az 1848-as forradalom hőseinek emel szobrot. Nagyszabású díszletek, tolakodó zene, csúcsra járatott heroizálás: az eredmény egy újabb, nem éppen korszerű történelmi mű.
Nehéz helyzetben van az, aki kritikát próbál írni az éppen aktuális, nagyköltségvetésű történelmi (vagy ahogy nemrég hallottam, NERmelési) filmről. Mármint kritikát annak sajtóműfaji értelmében, nem pedig politikai töltetű hozsannát vagy frusztrált fröcsögést. Az, hogy a politika legkésőbb az ún. kultúrharc meghirdetése óta kíméletlenül beszivárog a kulturális szcénába, rengeteget árt néhány szakmának. Többek között a még éppen élő, de lélegeztetőgépre kötött filmes újságírásnak. Ezek a művek, ahogy a Most vagy soha! is,
elsősorban politikai termékek, és csak másodsorban szólnak a kulturális nívóról, művészi vállalásokról,
már ha egyáltalán. Ezúttal ráadásul minden idők legdrágább magyar filmjéről van szó. Bár a producerek úgy számolnak, hogy a Kincsem mai árfolyamon mérve többe került. Így még akkor sem lenne könnyebb a kritikus helyzete, ha Rákay Philip kreatív producer nem harsogta volna még a film elkészülte előtt, hogy előre meg tudná írni a recenziókat. Olyasmikre utalt, hogy mindegyik bíráló hangú írást a rosszindulat, a hazaszeretet hiánya, az irigység és a balos frusztráltság szüli majd, ezzel előre beárazva a filmjét kritizálókat.
A szekértábor másik oldalán valóban övezték előítéletek a Most vagy sohá!-t, amiket nyilván elsősorban Rákay személye és nyilatkozatai generáltak, ezektől valószínűleg nem függetlenül pontozzák sokan látatlanban 1-esre a filmet az IMDb-n és a Port.hu-n, ami egyébként szintén nem segíti a kulturált párbeszédet.
A rendezőt viszont kevesen emlegették eddig, pedig Lóth Balázs neve több okot adott az aggodalomra.
Lóth legutóbb az elmúlt évek egyik legdurvább mozgóképes merényletét, a Pesti balhét követte el rendezőként, a 2020-as fővárosi heist movie előtt 2003-ban rendezett nagyjátékfilmet (Nincs mese), majd a 200 első randi című napi sorozaton dolgozott. Ez azért még a rövidfilmes operatőri és produceri munkáival kiegészülve sem egy erős ajánlólevél egy több mint hatmilliárd forintból forgatott mozifilmhez. Pláne úgy, hogy a Pesti balhé egy rettenetesen rosszul rendezett, logikátlanságokkal, színészvezetési hibákkal és tolakodó filmzenével teletűzdelt, satnya akció-vígjáték, nagyon kevés értékelhető momentummal.
A Most vagy soha! egy fokkal nézhetőbb film, ami ráadásul még jól megcsinált jeleneteket is fel tud mutatni, így mindenképp minőségi ugrás Lóth munkásságában. A történet bő 24 óra alatt játszódik, az írók (Szente Vajk, Rákay Philip, Kis-Szabó Márk) nemcsak a történelemkönyvekből jól ismert 1848. március 15-i és az azt megelőző este eseményeit emelik be a filmbe, de igyekeznek ebbe az intervallumba belesűríteni mindent, amit csak lehet. Például Petőfi (Berettyán Nándor) és Szendrey Júlia (Mosolygó Sára) kapcsolatát, Vasvári Pál (Fehér Tibor) nőügyeit és egy teljesen fikciós szálat, ami
testközelbe hozza az ellenerőt, és okot ad az akciózásra a valóságban vér nélkül lezajlott forradalmi események közepette.
A háttérben meghúzódó labanc-szál az osztrákoknak kémkedő, idegen hatalmat kiszolgáló ügynök, Farkasch (Horváth Lajos Ottó) köré épül, aki nem hisz a magyar függetlenségben és Lederer Ignác hadparancsnokot segíti Petőfiék ellenében.
A film így egyfelől pontról pontra végigvezet március 15. eseményein nagyjából úgy, ahogy azt a tankönyvekben is olvashattuk. Találkozó a Pilvaxban, gyülekező a Nemzeti Múzeumnál, vonulás Budára a helytartótanácshoz, Táncsis kiszabadítása. Ezeket az eseményeket egészítik ki a Farkasch aknamunkáját ábrázoló jelenetek, aki nyomdákat gyújt fel és gerjeszti a pest-budai balhét szedett-vedett bandájával, egy Meyer (Jászberényi Gábor) nevű betyáros utcafiú vezetésével. Ehhez a szálhoz köthetők a Most vagy soha! Guy Ritchie-t és hollywoodi kalandfilmeket idéző, sok lassítással operáló akciójelenetei. A szereplők kőkemény bunyókba keverednek, csörögnek a kardok, puffannak a testek a földön, Vasvárinak még egy menő sétapálcája is van, amiből egy kis pengét ránt elő szükség esetén (meg sokszor véletlenül, ez egy visszatérő helyzetkomikum).
A harcok koreográfiája jól működik, nincsenek olyan feltűnő vágásbeli csalások és sutaságok, mint például a Hadik akciójeleneteinél,
sőt Dobos Tamás operatőr olyan bravúrokat is végrehajt, mint az előzetesben is megmutatott snitt, amikor a kamera követi az ablakon kiugró Farkascht és utána tovább is halad vele az utcán.
A legnagyobb gond a filmmel az, hogy
a száraz történelemórát az akció-kalandfilmes megközelítéssel házasító koncepció alapjaiban elhibázott.
A már jól ismert történéseket megmutató jelenetek és az ezekkel váltakozó, teljesen fikciós bunyók, B-kategóriás kémfilmekre hajazó fordulatok, valamint a várandós Szendrey Júlia furcsa kálváriája (szerelme konkrétan többször is elfeledkezik róla az események sodrásában) egymás kárára dolgoznak. Lóthék ráadásul a jelmezekkel és a díszletekkel sem húzzák alá a film kezdőinzertjét („Ahogy történt és ahogy történhetett volna”), így korhű kulisszákban mozgó, a korszaknak megfelelően felöltöztetett figurák játsszák az akcióhőst, a fikciós részek kilógnak a filmből, a törióra pedig hiteltelenné válik.
Ez a kreatív koncepció bőven elbírt, sőt igényelt is volna egy elemeltebb megközelítést,
például olyan steampunk-beütésű jelmezeket, amikkel a Kincsem is próbálkozott. Ennek hiányában ugyan érezhető az alkotói odafigyelés, például Petőfi bal kézzel ír, a belső terek berendezése hihető és csak ritkán érhető tetten a díszletszerűség, mégsem lehet igazán elmerülni ebben a világban. A megelevenedett történelemkönyv lapjairól rendre egy hagyományos, a magas produkciós érték ellenére egy idő után unalmassá és önismétlővé váló akció-kalandfilmbe ugrunk át.
A helyzeten nem sokat segítenek a karakterek sem, akik, ahogy azt már a Hadiknál vagy a Semmelweisnél is történt, szoborrá faragott, küldetéstudatos, egydimenziós hősök, komolyabb mélységek nélkül. Jókai Mórnál (Koltai-Nagy Balázs) még felsejlik egy empatikus megoldóember alakja, rajta kívül Vasváriról állít a semminél egy kicsivel többet a film, de ez is kimerül annyiban, hogy szereti a nők társaságát és tízpercenként elsüt egy hímsoviniszta poént.
Petőfi figurájáról viszont mindössze annyi derül ki, hogy valamiért vágyik a szabadságra és hamarosan apuka lesz,
Bulyovszkinak (Bordás Roland) és Irinyinek (Ertl Zsombor) pedig csak egy-egy villanásra futja, utóbbi például viccesen segédkezik a nyomda elfoglalásában. A csapattagok közötti dinamika azonban a kidolgozatlan karakterek ellenére is sokszor jól működik, ami főként a színészek teljesítményét dicséri. Egymás ugratása (ami néhol jó ritmusú, máskor kissé színpadias, de legalább van) és a forradalom hevében történő tanácstalan egymásra nézések mind olyan pillanatok, melyek legalább valamennyire emberivé teszik a piedesztálra emelt főalakokat. A Farkascht alakító Horváth Lajos Ottó, valamint Jászberényi Gábor is meggyőzően játszanak, az akkori alvilág kibontásában bőven lett volna még potenciál, főleg így, hogy a film eléggé rugalmasan kezeli a történelmi tényeket.
Bár a színészek arcvesztés nélkül megússzák, a Most vagy soha! az összképet tekintve sajnos nem épp az alkotók jó ízléséről tanúskodik. Bár érezhető a kreatív csapatnak a téma iránti lelkesedése, és még a nagy létszámú statisztéria sem mindig tűnik statikus háttérelemnek, a film gyorsan belefullad a túltolt nemzeti giccsbe. A forgatókönyvben ugyan megvannak a hagyományos narratívát leképező forduló- és dilemmapontok,
Lóth Balázsék a legelső jelenettől a végefőcímig maximumra tekerik a pátosz-potmétert,
így egyik jelenet sem tud katartikus csúcspontként érvényesülni, mivel mindegyik akként van tálalva. Gulya Róbert filmzenéjét indokolatlanul előtérbe tolták, ráadásul szinte folyamatosan duruzsol, néha Hans Zimmer-es, néha szappanoperás, de a viccesnek szánt pontokon még tipikus vígjátéki, „poénhoz asszisztáló” hangi elemek is felcsendülnek. Így aztán hiába van egy-két valóban hatásos jelenet, a film olyan, mint egy bő két órás trailer, ami rendesen le is fáraszt a játékidő végére.
Ha csak a zenével egy picit finomabban bánnak, már egy fokkal élvezhetőbb művet kaptunk volna. Ám Lóth és alkotótársai nem kezelik szellemi partnerként a közönségüket, filmjük legfőbb feladatának a heroizálást, az elnyomó nyugattal szembeni ellenállás hangsúlyozását tekintik. Ettől viszont nem igazán kerülünk közelebb a forradalmi hangulathoz, és hiába tapicskolunk az 1848-as Pest és Buda sáráztatta utcáin, kimunkált karakterek és jó arányérzékkel belőtt hangsúlyok híján
a Most vagy soha! sem több, mint egy ideológiai mázzal bevont, mozgóképes panoptikum.
Történelmi témájú hazai filmekre valóban szükség van, de sokkal többre jutnánk, ha végre emberi alakokként jelennének meg a vásznon azok a hősök, akikről már korábban is olyan sok szobrot állítottunk.
Most vagy soha!, 2024. Rendezte: Lóth Balázs. Írta: Szente Vajk, Rákay Philip, Kis-Szabó Márk. Szereplők: Berettyán Nándor, Mosolygó Sára, Horváth Lajos Ottó, Jászberényi Gábor, Szerednyey Béla, Fehér Tibor, Lukács Sándor, Bordás Roland, Koltai-Nagy Balázs. Forgalmazza: Fórum Hungary.
A Most vagy soha! a Magyar Filmadatbázison.
