A varjúszellem
Ahogy kilépett az utcára, elvesztette a nyomot, mert a havat részben letakarították. Körülkémlelt, de egyik irányban sem látott semmit a nagy ködben. Az üldözöttje nyomát bottal üthette. A főtér felé fordult, csizmája nyikorgott a hajnali dérrel fedett macskaköveken. Vajon mit akarhatott, aki megleste? Vagy talán az életére tört, csak nem gondolta, hogy ennyire korán talpon lesz? Sosem fogja megtudni, de jobb lesz nyitva tartani a szemét. Egyenletes, kényelmes tempóban gyalogolt, időnként hátranézett a válla felett, de nem látott senkit. Egy kis idő múlva teljesen belefeledkezett a sétába.
Eszébe jutott az éjszaka, az álma, már ha lehet annak nevezni, ami történt. Reggel, amikor ébredezett, próbálta szétválasztani, hogy az éjjel hol fejeződött be az álom, és mikor kezdődött az ébrenlét. Biztos, ami biztos, körbenézett az ágy körül, hátha talál valamilyen bizonyítékot arra, hogy az éjszakai látomás nem csak álom volt. Vajon miért mutatott egy véres rongyot? Még mindig hideglelése volt, amikor eszébe jutott, ahogy ott áll felette az a szellemnő, és merően nézi. Valahonnan szereznie kell egy kis pálinkát, jutott a végső következtetésre, az mindig segít tisztábban gondolkodni.
Világosodott, a tejködből egyenként bukkantak elő a kopott, öreges épületek, majd nyelte el őket újra a fehér massza. Ahogy kelt fel a nap, úgy ritkult a ködfátyol, már csak könnyű függönyként vonta be a házakat. A templom sárga-fehér tömbje a kecses, keresztben végződő tornyával jótékony óriásként magasodott a földszintes tetők fölé. Napos idejük lesz ma, de hideg, állapította meg. Ahogy a házakat simogatta a gyér februári napsütés, úgy tűnt el végleg a köd, szinte egyik pillanatról a másikra. A főtéren éppen piacnap volt, ahogy a detektív közeledett, úgy vált egyre hangosabbá az emberek és a jószágok zaja, hívogatta a vidéki vásár szegényes forgataga. A nagy hidegek után a viszonylag enyhe idő meghozta a kedvét a népeknek, nagy zsibongással folyt az alkudozás, folyamatosan érkeztek a konflisok a vásárlókkal. Máskor talán szívesen vetette volna bele magát forgatagba, de most a gondolatait akarta rendezni. Megkerülte hát a piacteret, és a templom mögötti kis ligethez tartott, ahol megtalálták a megfojtott nőt. A dér megült a szépen gondozott kis park bokrain, fehér takaróval vonva be a kopasz ágakat. Lélegzetének párája messze szállt. A templom árnyékba burkolta a parkot, ide nem jutott be az a kevés napsütés sem. A háttérben a piac zsongása hallatszott. Körbejárta a kis kert minden zugát, figyelmesen végignézett minden sarkot és szegletet.
A templom falához közel madártetemet talált. Egy varjú fagyott meg, és zuhant a mélybe a templom oldaláról, talán az éjszaka. Alig fedte még a dér. Merev teste az egyik bokor alatt feküdt. Szegény pára! Ahogy jobban megnézte, észrevette, hogy valami fekete kandikál ki a madártetem alól. Leguggolt, a fagyott talaj hidege átsütött a csizmája talpán, a pantallóján keresztül. Kesztyűs kezével óvatosan félretolta a merev testet, amely meglepően könnyű volt a madár méretéhez képest.
Egy fekete szövetdarabon feküdt. Erős, durva anyag volt, felöltőt, mentét csinálnak ilyenből. Valószínűleg fennakadt a szúrós csipkebokron, majd a tetőről lezúduló hó sodorta le a földre. A varjú talán pont előző éjszaka fagyhatott meg, majd estében temethette maga alá a tenyérnyi posztót.
A tekintete ismét a madárra vándorolt. Ahogy így guggolt, jobban látta az állat fejét, és megrökönyödve vette észre az álmaiban látott szürkés foltot. A hideg végigfutott az egész testén. Megszédült, kesztyűs kezével meg kellett támaszkodnia a bokorban. Felette a templom tornyában mélyen megkondult a harang, hangja fájdalmasan beszorult a kis oldalkertbe.
Adler úgy érezte, mintha a fejében kongatták volna a harangot, zengett az egész koponyája, a tegnapi látomása gomolygó füstként borította el az elméjét, a világ elsötétült, ahogy kicsúszott lába alól a talaj.
Borító: Unsplash
