Mi történik, ha az ábrázolt párbeszédbe lép a kimondhatatlannal? Rakovszky Zsuzsa legújabb, Vita élő időben című verseskötete mindenekelőtt erre a kérdésre keresi a választ. A szerző markánsan filozófiai tárgyú lírai életművének egyik sajátossága, hogy bár kötetről kötetre ugyanazokat az ontológiai témákat helyezi középpontba, más és más keretrendszeren belül, újabb és újabb aspektusból ragadja meg őket. A lét, az idő, a halál és a személyiség kulcsfogalmai ezúttal szöveg és kép köztes terében válnak a költői kísérlet tárgyává.
A képek iránti érdeklődés nem újkeletű az életműben. A 2015-ös Fortepan már címével utalt a kötet központi elemére, a fotográfiára, melyet azonban csupán motivikusan használt fel. Ezzel szemben az új kötet számos létező festészeti alkotást idéz meg és gondol újra, így a Vita élő időben első (Képtár I.) és harmadik (Képtár II.) ciklusának versei az ekphraszisz-hagyományt bővítik sajátosan. Amennyire egyszerű költészeti eljárásnak mutatja magát az antikvitásig visszanyúló képleírás első ránézésre, annyira komplex valójában. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a jelenséget kísérő, nagy mennyiségű szakirodalmi anyag. Rakovszky – tudatában léve az eljárás nehézségeinek – nem pusztán az egyes festmények nyelvi rekonstruálását tűzi ki versei céljául: sokkalta fontosabbá válik a képekkel való együttszólás mozzanata.
A különböző képeket megidéző szövegek a festményekkel együtt intermediális, dialogikus keretrendszereket alkotnak,
szöveg és kép termékeny összjátékára irányítva ezzel a figyelmet. A képleíró versek itt költői nyelven megvalósuló interpretációk, melyek egyfelől a képekről alkotottak, másrészről a képekhez intézettek. A festményekhez való viszonyulás mikéntje tehát az értelmezés fogalmában összpontosul.

Az kép(át)értelmezés mint keretrendszer továbbá jól illeszkedik Rakovszky lírájának központi jellegzetességéhez, melyről Nagy Melinda úgy fogalmaz, „[a] Rakovszky-költészetet vizsgáló recenziók nagy többsége a versekben tükröződő duális képalkotásra helyezi a hangsúlyt: az empirikusan létező valóságképre, és az ezt átértelmező, átlényegítő gondolkodásformára.”
Rakovszky verseiben a reflektív gondolkodás tárgya az esetek többségében immanencia és transzcendencia dichotómiája,
mely végül a kimondhatatlan és a kimondható nyelvi összjátékában testesül meg. A Vita élő időben verseinek többségében is ez a dichotómia képződik meg más és más formában. Az „empirikusan létező valóságkép” helyét ezúttal létező festmények töltik ki, melyeket a nyelv bizonyos stratégiák által újrapozicionál azzal az igénnyel, hogy felvillantson egy (valóság)kép mögötti, „kimondhatatlanná írt” tartalmat. Beszédes műszóval élve:
a versek a hozzájuk tartozó képek „képtelenítésének” stratégiái.

A Rakovszky-féle képleírás burjánzó merészsége azonban egyúttal hátránya is a kötetnek. A festmények bizonyos esetekben túlságosan is behatárolják a nyelv mozgásterét. Ilyenkor fordul elő az, hogy a szöveg a képi jellegzetességek felvonultatása során mesterkéltté válik, a befogadói fantázia számára kevés helyet hagyva így a kibontakozáshoz. Ide sorolható rögtön Az ablak, mely az elmúlás folyamatát a beavatás élményszerűségén keresztül jeleníti meg. Funkcióját tekintve ugyan találó választás nyitószövegnek, azonban
a vers maga túlzottan leírásszerű, a benne szereplő egyéni reflexiók pedig módfelett közhelyesek:
„[v]égül az életünk kilök / magából: hogy mikor jön el, / az órát és napot nem tudhatom”. Ízlés kérdése, de ezeknél az eseteknél zavaróan hathat az összetett, gondolkodásra sarkalló tartalom helyét kitöltő „esztétizáláskényszer” is: „[v]alami történt itt. Az emberek / sehol. Csak ég és kő és víz. A házak / a nyári nap kemény fényében áznak. / Üres kapuk. Üres ablakszemek” (Álom).
Amikor viszont a versek nagyobb távolságot engednek meg maguknak az alapjukat képező festményektől, érdekes kísérletek születnek.
Az Arc az egyéni és az egyetemes különbségeiről értekezik a dolgok örök visszatérésének imperatívuszán keresztül („[d]e ő felbukkan kissé más alakban, / tájhoz vagy évszázadhoz nem tapad, / nincs kőbe vésett énje, halhatatlan, / szétomlik, összeáll, sötét folyón a hab”); a Kettős világ az emberi és a nem-emberi közötti különbségeket hangsúlyozza azt a kérdést helyezve fókuszba, hogy vajon melyik minőség felől nézve válhat a másik értelmessé („[i]tt ember nélküli, sejtelmes alkony. / Amott gézpólya, tátott száj sötét / ürege, düh és kétségbeesés / rángása a megkínzott emberarcon”); a Hajnal pedig egy látható mögötti láthatatlan világ szükségessége mellett érvel („nyújtson bármit, ez a világ kevés, / s pusztul a Lehetetlen lehetősége nélkül”).

Két további vers ismertetésén keresztül jól szemléltethető Rakovszky képleírásainak legizgalmasabb aspektusa. Az egyik a Holdvilágnál, mely a viktoriánus kori festő, John Atkinson Grimshaw Ezüst holdfényét idézi meg, a másik a Törés, mely Giorgione da Castelfranco A vihar című képével lép kapcsolatba.
Mindkét szöveg a már említett immanencia-transzcendencia összefüggésrendszerről értekezik.
A Holdvilágnál a transzcendens szféra fenyegető aspektusát emeli ki a Grimshaw képét jellemző komor hangulatvilágon keresztül: „[n]em jó itt kinn így este egyedül: / siess haza, és útközben ne nézz szét! / A hold üveggyapot felhők mögül / csorgatja zöldes, túlvilági mézét”. A Törés pedig egy történelmi idők előtti egész-élmény megfogalmazásának, majd fokozatos lebontásának kísérlete: „az a jelenlét már nem volt jelen / minden ugyanaz volt és nem volt ugyanaz mégsem / nem maradt más belőle csak ez a névtelen / sóvárgás – hogy kire vagy mire már nem emlékszem”. Ez a két szöveg végső soron a transzcendenciát annak elérhetetlenségében éri tetten. A Holdvilágnál című műben paradox módon a versbeszélő éppen az ellen fogalmaz, amit a vers maga végrehajt:
közel férkőzik a megmutathatatlanhoz és a megírhatatlanhoz anélkül, hogy el akarná érni.
A Törés pedig Giorgione festményéből úgy láttat többet, hogy elvesz belőle – a szövegben nem jelennek meg a képen szereplő emberi alakok –, ezáltal a képi értelem tiszta hozzáférhetőségének lehetetlenségére hívja fel a figyelmet.
A látszólagos ellentmondás a képi tartalom tolmácsolásának legfőbb eszközévé válik, hiszen a versek olyan léptékű mediális és ontológiai ellentététek átugrását tematizálják, amekkora mértékeket csak az átugrás kivitelezhetetlenségének színre vitelével tudnak ábrázolni. Ennek okán Rakovszky interpretációs ekphrasziszainak ügyesen kidolgozott képlete a következő: miképp a versbeszélő tekintete által ostromlott festmény feltárja azt, amit eltakar, úgy
a Rakovszky által működtetett nyelv körülírja azt, amit elhallgat.
A Holdvilágnál zárlata tömören és érzékletesen illusztrálja mindezt: „a szív kiárad, és közben szégyenkezik / így egymaga, négyszemközt a titokkal”.

A maradék két ciklus közül a kötetcímet viselő második egyetlen, több szakaszból álló nagyvers, amelyben szintén előkerülnek a kép bizonyos vonatkozásai. A Vita élő időben – miképpen címe is utal rá – hosszas disputa, melynek törzsrészében két meg nem nevezett személy (A és B) érvel a maga álláspontja mellett és a másiké ellenében. Kettejük vitájába szüremkednek be néhány kívülálló alak szólamai (Egy lány, Egy járókelő, Gnosztikus, Egy ismeretlen) mint afféle közbevetések, illusztrációk. Az alapképlet rájátszás Rakovszky egy korábbi, Párbeszéd az időről című versére, mely ugyancsak egy A és B között zajló diskurzus.
A nagyvers apokaliptikus hangnemű, Visy Beatrix éppen ezért találóan jelöli meg a szöveg két elsődleges intertextusát: kritikájában Vörösmarty poétikájának apokaliptikus stílusjegyeit, valamint
a Radnóti Miklós költészetében csúcsosodó ecloga-hagyományt említi.
Utóbbit nem csupán a formai hasonlóságok, a párbeszéd/vitahelyzet támasztja alá, hiszen a szöveg mikroszinten is rájátszik az ecloga bukolikus aspektusaira: „[i]nkább lennék disznópásztor apámnak / házában, mint király ezek között”. A magyar apokaliptikus irodalmi hagyomány tudatos használatát pedig még egy további intertextus gazdagítja: egy helyen Krasznahorkai László egy korai, Vörösmarty emlékének ajánlott novelláját (Az utolsó hajó) idézi fel a szöveg ironikusan, az apokaliptikus jelleg közhelyszerűségét kiemelve: „[m]indig ez van: az utolsó hajó, / utolsó gép”.
A címadó versben a vitafelek fő témáját a katasztrófaérzülettől átitatott jelenkor mibenléte szolgáltatja. A képi érdeklődés ebben a szövegben is tovább dolgozik, melyet már a felütés is egyértelműsít: „[a]hogy jöttem, láttam egy műszaki / bolt kirakatában bekapcsolva a tévét, / s képernyőjén az összeomlás képeit”. Az alapmozzanat tehát ugyanaz, mint a Képtár-ciklusok esetében, ezúttal viszont nem festmények indítják el a gondolatfolyamot, hanem az apokalipszis víziója elevenedik meg képek által. A versben szereplő bizonytalanságot az a dilemma közvetíti, hogy
a jelenben detektált vészjelek mennyiben tekinthetők valamiféle megújulás és mennyiben a világvége előjeleinek.
Ebből később tágabb perspektívák bomlanak ki, és a szöveg különböző, egzisztenciális kérdésköröket hív elő ügyesen kimérve. Olyanokat, mint hogy van-e végső igazság („[v]agyis fölteszed, / van igazság, s vannak, kik szomjúhozzák. / Hogy nem csak egymást kioltó történetek / léteznek – ahány ház, annyi valóság?”), megragadható-e az „én” („akár egy álom, de nincs, ki álmodik, / személytelen szorongás az Én üres helyén”), vagy hogy igazolja-e a halál az emberi életet („mígnem a börtönajtót kinyitja a halál / és fölrepül a lét súlyát levetve”). A kötetcímet viselő nagyvers végső soron nem véletlenül kapott kitüntetett helyet a kompozícióban:
a könyv legkiforrottabb és legelmélyültebb írása ez,
melyet kiváltképpen bravúrossá tesz az egyes nyelvi regiszterek és idődimenziók közötti folytonos váltakoztatás: „[ú]j nincs: a korszaknak mind a százhatvanöt / csatornáján csak ismétlések mennek”.

Sajnos az utolsó, Napok és napszakok című ciklus nem dicsérhető ennyire. Az ebben szereplő versek legtöbbje az elmúlt idő és a visszatekintés témájával foglalkozik erőtlenül, kevés emlékezetes sorral és meglehetősen sok unásig ismert frázissal. Ráadásul itt is több helyütt fennáll a túlesztétizálás veszélye, mely olyan szövegrészeket eredményez, mint az „ünnepnél ünnepibb ünnep” (Ünnep után).
Olyan érzés, mintha ezek a versek szándékosan a „futottak még” kategóriáját gazdagítanák,
hiszen a képi tematikából is eléggé kilógnak. A problémát csak tetőzi, hogy éppen a záróciklus szerepét tölti be ez a szöveghalmaz, így a befogadó olvasásélményének egészét is negatív irányba befolyásolhatja a gyengébb befejezés.
Rakovszky Zsuzsa költői életművének újabb darabja közel sem tökéletes alkotás. Számos redundáns és túlesztétizáló szöveghely érhető tetten a kötetben, így ezen hibák miatt értelemszerűen nem tekinthető olyannyira emlékezetesnek, mint például az Egyirányú utca (1998). Ugyanakkor az izgalmas képi téma kidolgozottsága biztosítja, hogy a Vita élő időben ne váljon teljesen felejthetővé, kép és szöveg vitája pedig parttalanná.
Rakovszky Zsuzsa: Vita élő időben, Magvető, Budapest, 2023.
A borítófotót Filep István készítette.