Christian Petzold új filmjében, a Tűzvörös égboltban egy középszerű író szeretné megírni a nagy művét, csakhogy ehhez minden hiányzik belőle: az odafigyelés, az empátia és a tehetség is. Még az sem érdekli, hogy körülötte hamarosan lángra kap a világ.
A zsenik hosszú időn keresztül mindenféle kritika nélkül válhattak filmek főszereplőivé. A nézőket érdekelték az „istenemberek”, a filmesek pedig saját magukat látták viszont a nagy teljesítményt hajszoló főhősökben. Kortárs kontextusban azonban már nem ennyire egyértelmű ezeknek a figuráknak a népszerűsége: a társadalmi változásoknak köszönhetően
a filmek is egyre gyakrabban tematizálják, hogy a hősök mit áldoznak fel annak a bizonyos teljesítménynek az oltárán,
illetve eközben a környezetük mit él át. Christian Petzold új rendezése elegánsan illeszkedik ebbe a tendenciába, miközben a rendező életművét, azon belül is a legfrissebb, a Hableánnyal elkezdett szerelmi trilógiáját is folytatja.
A Barbara, a Phoenix bár és a Tranzit rendezőjének központi témája az identitás. Mi történik, ha le kell mondanunk arról, akik vagyunk, vagy épp olyan mértékben változik meg az arcunk, hogy már senki sem ismer fel minket? Illetve milyen élet vár ránk, ha mások megítélése határozza meg, mit gondolunk magunkról, ráadásul úgy, hogy nem tudunk kapcsolódni senkihez? A Tűzvörös égbolt főszereplője, Leon (Thomas Schubert) pontosan attól szenved, hogy nem veszi észre élete alapvető ellentmondását. Még akkor sem, amikor szó szerint az egész világ próbálja erre figyelmeztetni.
Leon barátjával, Felixszel (Langston Uibel) érkezik egy tengerparti nyaralóba.
Előbbi második regényét szeretné befejezni, míg utóbbi egy felvételihez állít össze portfóliót. Mint kiderül, nem lesznek egyedül a házban: ott van már ugyanis Nadja (Paula Beer), egy titokzatos lány, aki felkelti Leon érdeklődését. Idővel Devid (Enno Trebs) is csatlakozik a csapathoz, a négyesben pedig különböző szerelemi szálak szövődnek, Leon azonban egyre inkább egyedül marad, ráadásul hiába tagadja, tudatában van könyve hiányosságainak.
A német kultrendező mindent megtesz azért, hogy a néző a főszereplő szemszögével azonosuljon. A hangsáv különösen izgalmas ilyen szempontból: már-már az irritáció szintjéig hallunk túlságosan hangosan minden zümmögést, recsegést, ami a főhős fejében az ihlet és a munka útjában áll. Merthogy Felix szeretne írni, legalábbis mindenkinek ezt mondja. A film első felében nagyjából minden második jelenetben visszatérő motívum, hogy
a főszereplő valamilyen közösségi programot utasít el azért, mert dolgozni szeretne.
És hogy valójában mit csinál? Labdát pattogtat, járkál, de a klaviatúra bizony nem kopik. Bár korábban azt mondtuk, a Tűzvörös égbolt klasszikus Petzold-film, a humor sokkal markánsabban jelenik meg benne, mint a korábbi művekben, a komikus jelenetek nagy része pedig pont a tétlenségből, a tényleges és az elméleti célok ellentétéből fakad.
Ambivalens, ahogy a néző Leonhoz viszonyul. Egyrészről van ebben a fiúban valami szimpatikus, sőt akár erősebb kifejezést használva szánni való. Ráadásul a szerzői alkotások ahhoz is hozzászoktattak minket az elmúlt évtizedekben, hogy empatizáljunk a magánéletben esendő férfi szereplőkkel. Ugyanakkor lehetetlen nem látni, Leon hogyan viselkedik a környezetével: saját maga összes apró problémáját felnagyítja, másoknak viszont a minimális tiszteletet sem képes megadni.
Észre sem veszi, de valójában úgy érzi, hogy ő a világ közepe.
Petzold bravúrja pedig az, hogy erre az egyetlen mondatra húzza fel a filmet. Nemcsak klasszikus értelemben érvényesíti a főhős nézőpontját, hanem minden, a moziban elhangzó információt az ő relációjában értelmez. A film vége felé van ezzel kapcsolatban egy nagyon szimbolikus jelenet: kiderül, hogy Nadja, a titokzatos lány valójában irodalomtudományból doktorál, így amikor azt mondja Felixnek, hogy nem tetszik neki a könyve, az nem egy laikus sértettségből fakadó véleménye, hanem valós szakmai ítélet, amivel szembesülnie kell a főhősnek. Nem meglepő, hogy Felix megkérdezi, a lány miért nem mondta el neki, hogy mivel foglalkozik. „Nem kérdezted” – hangzik a válasz.
Mi is pontatlanok voltunk tehát, Nadja nem titokzatos, egyszerűen a főhőst – és így a filmet sem – érdekelte az ő belső világa a történet első szakaszában. A lány Felix utolsó esélyét jelenti a társadalomhoz való kapcsolódásra: Nadja többször is próbál közeledni a férfihoz, gyengéden viszonyul hozzá, de rendre kudarcot vall.
Felix pedig ezt egyetlen ponton ismeri fel: a történet legvégén, amikor már késő.
Petzold ekkorra ismét visszaengedi a humort: van olyan pont, ahol már nem lehet nem mosollyal figyelni, ahogy Felix még mindig próbál hinni saját magában. Miközben ennek az egésznek a tragikus voltát is kár lenne vitatni: amikor kiderül, hogy az a bizonyos könyv tényleg rossz (és valóban az, ahogy a néző is hallhatja a felolvasásokból), akkor a fiú egész világa, vagy ahogy korábban fogalmaztunk, az identitása omlik össze. A rendező ugyanakkor ezen a ponton már nem empatizál főhősével: a Tűzvörös égbolt kellő kritikával illeti Felix nárcizmusát, még akkor is, ha végül meg is erősíti a szenvedő művész archetípusát azzal, hogy élete egyetlen igazán erős történetéből csak megírja a jó könyvet.
Petzold magabiztosan mozog a kortárs szerzőifilmes világban, gond nélkül hozza a megszokott érzelmi és párkapcsolati defektusokat, miközben a világot is elkezdi elpusztítani a szereplők mögött. Finom szimbolika helyett idővel túlságosan is előtérbe kerül az utóbbi vonal, pedig a film egészét látva az lehetett az érzésünk, hogy hiába a jól érthető ökokritika, a történet enélkül is működött volna. Főként a remekül játszó színészeknek köszönhetően:
Paula Beer immáron egyértelműen méltó örököse Nina Hossnak a Petzold-univerzumban,
érzékeny és finom alakítással őrzi Nadja éteriségét, Thomas Schubert pedig szintén nagyon izgalmas választás volt a főszerepre, érvényesen tartja fenn Felix-szel szemben a szimpátia és az undor közötti átmenetet.
Kisebb hibái ellenére
a Tűzvörös égbolt érvényesen építi tovább a szerzői életművet, témafelvetéseiben pedig nagyon izgalmas kortárs dilemmákhoz nyúl.
Talán túl sokhoz is, ez azonban ezúttal csak a remek mozi és a mestermű közötti különbségről dönt.
Tűzvörös égbolt (Roter Himmel), 2023. Írta és rendezte: Christian Petzold. Szereplők: Thomas Schubert, Paula Beer, Langston Uibel, Enno Trebs. Forgalmazza: Vertigo Média.
A Tűzvörös égbolt a Magyar Filmadatbázison.
