Drahos Evelin életének szerves része a zene, mára pedig otthonosan érzi magát mind a kortárs zenében, mind pedig a színpadon. Zeneszerzőkkel kollaborál, színésznőként számos szerepben lehet látni, de néhány éve megalapította a Kortárszenei Dalműhelyt is.
KULTer.hu: Hogyan került a zene az életedbe?
A családom révén, anyukám szerette volna, ha zenét tanulok, mert gyermekkorában neki nagy vágya volt, de mégsem alakult úgy, hogy a muzsika szerepet kapjon az életében, és örömmel töltötte el, hogy nekem lehetőségem nyílt rá. A hangszerválasztásom kissé vicces történet, hiszen én hegedülni vagy zongorázni akartam, ő viszont a fuvolát favorizálta, így hát az utóbbival kezdtem el a zenei tanulmányaimat, mellette pedig a Komlói Kodály Zoltán Ének-zenei Katolikus Általános Iskola és Óvoda diákja voltam.
Itt egyfajta rangnak számított, hogy alsó tagozatosként a gyermekkórusban énekelhettem.
A családom szeretett koncertekre és színházba járni, ezért korán találkoztam az operákkal is, például a Don Giovannival a Pécsi Nemzeti Színházban, és a My Fair Lady-vel, ezek meghatározó élmények voltak számomra. Ahogyan telt az idő, egyre inkább azt éreztem, hogy valami hasonlót szeretnék csinálni, mint azok, akiket a színpadon látok.
KULTer.hu: Fiatalon – gyermekként – mi formálta benned a zeneiséget? Mi inspirált?
A kétezres években, amikor még alsó tagozatos voltam, nagy divat volt a CD. Anyukám sok klasszikus zenei lemezt vásárolt, én pedig rákaptam Chopinre és Debussy-re. A szobám falai között a darabjaikat hallgatva vezényeltem, és úgy képzeltem, hogy első prímás vagy karmester leszek. Ez volt a gyerekkori intencióm. Az impresszionizmus magával ragadott, később pedig megismerkedtem a verizmussal, a romantikus operákkal is.
Ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy a zenés színház irányába fogok fordulni.
Érdekes fordulat történt az életemben: a legelső opera, amit a Magyar Állami Operaházban láttam, a Tosca volt, melyben Kiss-B. Atilla is játszott. Elsőéves hallgató voltam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, amikor a kották között keresgéltem, és egy régi műsorfüzet is a kezembe került, melyben megpillantottam Kiss-B. Atilla nevét. Ezt egy jelnek tekintettem, hogy a tanár úrral, ha nem is személyesen, de ilyen régre nyúlik vissza az ismeretségünk.
KULTer.hu: Baranyából kerültél Budapestre. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végeztél klasszikus ének előadóművész alapszakon, majd pedig oratórium és dalénekművész mesterszakon, jelenleg pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetemen DLA képzésben veszel részt. Mi a kutatási területed, és hogyan sikerül a jelentős színpadi és színházi jelenlétet összehangolni egy másabb, kicsit kötöttebb elfoglaltsággal, az egyetemi órára járással, feladatokkal vagy akár eltérő témákkal és műfajokkal? Egyértelmű volt, hogy a graduális képzéseket követően doktorizol?
Ez is egy rejtett vágy volt. Pár éve fogalmazódott meg bennem, hogy nagyon szeretném, ha egyszer eljuthatnék egy doktori képzésre. A kutatási-alkotói területem a kortárs magyar zeneszerzők színpadi művei. DLA képzésben veszek részt, így nemcsak írnom kell az előbb említett témában, hanem alkotnom is.
A Kortárszenei Dalműhely dalestsorozat, ami saját projektem, teljesen egybevág a témámmal.
De nem csak itt ér kortárs zene, nemrég mutattuk be a Budapesti Operettszínházban Orbán János Dénes és Pejtsik Péter nagyoperettjét, Az Orfeum mágusát. Külön öröm számomra, hogy témavezetőm Kiss-B. Atilla, aki az eddigi összes egyetemi képzésemben mesterem volt.
KULTer.hu: Jelenleg ismeretterjesztő művészeti projekttel is készülsz, melyben, ha jól értem, egyszerre fontos számodra a szórakoztatás és az edukáció. Mit lehet tudni erről?
Mindkettő fontos számomra, hiszen tanítok is. Úgy látom, ha humoros és a diákok figyelmét lekötő oktatási anyagot hozok létre, azzal szélesebb tanulói réteget lehet megmozgatni.
Az operett műfaját meg kell ismertetni a fiatalokkal.
Őket sokféle impulzus éri például a modern médiaeszközökön keresztül, és ahhoz, hogy egy interaktív produkcióba behívjuk őket, az operett kézenfekvő műfaj. Saját projektünkben úgy terveztük, hogy zenés-táncos betéteken, narráción és vetítésen keresztül juttatjuk el a sok információt a közönséghez. Nem akarom lelőni a poént, hogy ezek milyen estek lesznek, de operettkutató és zenész kollégáimmal együtt ügyeltünk a közönség befogadóképességére is.
KULTer.hu: Kortárs zenében szintén bontogatod a szárnyaidat, valamint kollaborációk felé is nyitott vagy. Mesélsz ezekről?
Pár éve elindítottam saját projektemet, a Kortárszenei Dalműhelyt, ahol Molnár Marcell-lel és Szives Mártonnal játszunk együtt. Azt a kortárs zeneművet részesítem előnyben előadói estjeim során, ahol a musical, a jazz vagy populáris zenék hatását mutató dalt énekelhetek.
Az a tapasztalatom, hogy azokat a dalokat a közönség sokkal jobban befogadja, ami az általuk ismert zenei formákat, stílusokat tartalmazza.
A különböző műfajokkal való foglalkozás kisebbfajta félelmet keltett bennem az elején, de rá kellett jönnöm, hogy a különféle műfajok és zenei irányzatok mindegyike előre viszi az előadókat és a közönséget egyaránt. A már korábban említett Szives Mártonnal tavaly kezdtünk el dolgozni, és nemrég létrehoztunk egy friss zenei produkciót. A Versünnep Fesztiválon Dubrovay László és Dankó Richárd műveivel versenyeztünk. Miután mindkettőnk számára kiderült, hogy könnyen tudtunk közösen dolgozni, nem volt kérdéses, hogy nemzetközi versenyekre is beadjuk a jelentkezésünket, és szerencsére különböző díjakat sikerült bezsebelnünk. Molnár Marcell zongoristával is együttműködünk, ő jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen doktori iskolájának hallgatója, a koncertjeink során operett, musical és klasszikus dallamok is felcsendülnek.
Egyszóval: széles műfaji palettán mozgok, és a sokszínűség külön örömet jelent számomra.
KULTer.hu: A színház az életed része. Milyen szerepekben láthatunk jelenleg? Miket tanítottak neked ezek a szerepek?
A Budapesti Operettszínház, ahol játszom, szinte a második otthonom. A színháznak sajátos illata van. Régi jelmezek, hajlakk, maga a színpad, a gépek mind-mind összetéveszthetetlen illattal bírnak, és ha megérzem ezt, arra gondolok, hogy hazajöttem, itt akarok lenni. Másrészt a társulatban barátságok szövődnek, és igazán érdekes tapasztalat, hogy amikor van egy-egy szabadnapom – ami ritkán fordul elő –, és nem tudok magammal mit kezdeni, akkor is bemegyek a színházba.
Nekem örömünnep, hogy színpadra állhatok az Operettszínházban.
Biztatok mindenkit, hogy jöjjön el és nézzen meg néhány előadást. Jelenleg Huszka Jenő Mária főhadnagyában Pannit, a Szépség és a Szörnyetegben Babett-tet, Az Orfeum mágusában Gertrúdot játszom, de musicalben, az István, a királyban Gizellaként is színpadra lépek.
Széles a színpadon megformálandó karakterek palettája, és mindegyiket más-más okból, de szeretem,
és igazán izgalmas számomra ezekkel a szerepekkel találkozni. Azt hiszem, mindegyik mást tanított. Gizella megtestesíti az arisztokratikus eleganciát, amire mindig vágytam. Ezer évet visszaugorva az időben, pár évtized mozdulatsora elevenedik meg, az a kifinomultság, ami a bajor hercegnőt jellemezte: megjelenik benne egyfajta hűvösség is, és ez a furcsa kettősség különleges személyiséget takar. Babettben a kislányosság és az őszinte rajongás kevercse mozgat meg, ami minden nőben benne van, csak felnőttként már nem biztos, hogy akad bátorságunk kiengedni magunkból. Babett kacér, nevet, és ízig-vérig nő. Gertrúd teljesen más: egy nagyvilági asszony, aki a lokálok környezetéből érkezik, és végtelenül körmönfont. Életvidám, de szexszimbólum is egyben. Panni pedig ezeknek az ötvözete, aki Tóbiást akarja magának férjül, és ennek érdekében beveti a női csábítás eszközeit.
A borítófotót Janus Erika készítette.
