Fischbicikli, irodalmi amfora, rókatárgy: máricus 28-án Parti Nagy Lajos Hadd legyek hűs című gyűjteményes kötetéről beszélgettek a Nyitott Műhelyben. Az est moderátora Enesey Diána, a Szófa szerkesztője volt, a meghívott vendégek pedig Csehy Zoltán költő, kritikus – aki a Szófa felületére írt recenziót a szóban forgó műről Vitae díszdoboz címmel –, valamint Parti Nagy Lajos költő.
Enesey első kérdése a személyes élményeket hívja elő. Parti Nagy elmondja, hogy minden 1970 óta megjelent verse szerepel a kötetben. Előzetesen rövid távú munkának képzelte a válogatás összeállítását, de végül több mint háromnegyed évet vett igénybe az „önnyomozás”, melynek eredménye a sorrendbe rakott, 672 oldalas életműkiadás. Az összeállítás során nem érezte a „találkozást egy fiatalemberrel”, tudott a szövegekre kívülről tekinteni, hozzáteszi, meglepődött, hogy ilyen vastag lett a könyv.
Parti Nagy határozott nemmel válaszol Enesey következő kérdésére azt illetően, hogy nem akart-e belejavítani a szövegekbe. Ugyan elmondása szerint észrevett néhány szálat, melyen ha akkoriban továbbmegy, most máshogy nézne ki az életmű, de nem érezte a javítási kényszert:
megdolgozott versek ezek, bár természetesen hozzájuk lehetne nyúlni, hiszen a „kész” csak egy állapota a szövegnek.
Csehy „tisztességes kötetnek” nevezi az összegyűjtött anyagot, és elárulja, hogy olvasáskor azért előbújt belőle a „filológiai kisördög”: hosszasan keresgélte, kimaradt-e belőle egy-két vers. Először a kilencvenes években találkozott Parti Nagy költészetével, akinek akkor sok epigonja, követője volt, és olyan is akadt, aki ellenében határozta meg magát és a stílusát. Egyedi hang jellemzi az életművet, amely ellen érdemes lázadni: szerinte ilyen a jó költő profilja.
Csehy kritikájában a hagyománysatu kifejezést használja Parti Nagy lírájára, benne ugyanis torzul a hagyomány, de egyúttal meg is idéződik, azáltal, hogy a költő rámutat annak képlékenységére, sérülékenységére.
Parti Nagy szerint az ember maga is szövegromlás: nincs strukturálva a fejében a hagyomány,
mely kétféle módon jelenhet meg egy versben. Lehet kiindulási pont – például ha a költő eldönti, hogy márpedig ő hexameterben fog írni –, de utólag is becsempészheti: egy kis Petőfi ide, egy kis József Attila oda. Szinte bármilyen nevet megemlíthetne az irodalomtankönyvekből mint számára fontos előkép, de ha választani kellene, akkor hirtelenjében Tolnai Ottót, Tandori Dezsőt, Petri Györgyöt és Bertók Lászlót mondaná. Magyarországon nem lehet kikerülni a Nyugat folyóirat hagyományát, ahogy ő fogalmaz: ezt követve bohóckodik az ember a memoriterekkel, a saját élethelyzetére szabva azokat.
A hagyomány egyszerre jár folytatási kényszerrel és folytathatatlansággal is.
Parti Nagy Nemes Nagy Ágnest idézi, aki szerint Kosztolányi Dezsőt húszévesen szeretik az emberek, aztán következik harmincévnyi szünet, majd ötven fölött megint mindenki megtalálja a maga Kosztolányiját. Így működik ez a hagyománnyal.
Enesey úgy gondolja, Parti Nagynál a reflexió szervesül, mégsem zökken ki az olvasó a szöveg folyásából. Állandó egyensúlyozás ez, mondja Csehy, komoly feszültség van ebben a technikában, és egyben egy komoly egzisztenciális kérdés is: az elmében tárolt információtömeg összeomláshoz vezet, az alkotó kétségbeesik.
Mi lesz majd a sok szövegből, lesz-e a káoszból valami szép?
„Szöszölni életre-halálra”, idézi Parti Nagy Esterházy Pétert. Ez az egész egy játék, ugyanakkor nem mindegy, mi lesz a hagyománnyal és a kultúrával, mi süllyed el, mi kerül a szélesebb nyilvánosság elé. Egyfelől bohóckodás ez, de kétségek végtelen sora is.
Csehy szerint a játékosság csak egy eszköz a vershez, önmagában nem garancia, hogy értelmes dolog jön ki belőle. Költői alkat kérdése is. A szójáték mindig több, mint puszta szójáték: felidéz valamit, és általa az olvasóra nyitódik a végtelen. Parti Nagy azonban csak egy eszköznek tartja, amely a posztmodernben fontos volt, ma viszont már kevésbé érdekes:
ha egy irányzat a csapból is folyik, előbb-utóbb sok lesz, és a következő nemzedék már annak ellenében határozza meg magát.
Nem érzi, hogy sok lenne nála a szójáték, de kaján parodisztikusság nagyon is van a teremtett költői figurák mögött – a profizmus és a dilettantizmus határán mozog. „Beszélt kontra túlbeszélt”: szerinte ebből áll össze az ő lírája. „Ha jobban belegondolok, nem is tudom, mi az, hogy szójáték” – mondja Parti Nagy. Talán rím, talán metafora, de a szójátékokról mindig eszébe jutnak a kocsmaasztal mellett elhangzó poénok is, ezekből viszont inkább nem idéz.
A beszélgetés felolvasással folytatódik. Parti Nagy az Őszi Hedwigek versciklust választja, amelyet ritkán szokott felolvasni. „Hallom, mondád, a halnak nincs hazája, / nem köti könyv, veranda, szilvalekvár, / hogy élethosszan zérót mond a szája, / s hogy nincs is szabadabb a halaknál. / Hogy siklik, ám nem ősi rögbe siklik, / s nagy hulahopp csak éji éneke, / pikkelyzetén a küllők, fischbiciklik / merő hidegvér, oxigénzene. / Holott a halban nyári szív telel, / nem árul ponyván szívszódát darabra, / hanem béfordul dobbanásival / a fennezüst alá, a mély iszapba, / hol pontosan, mert némán énekel: / itt élned hal” – szól a (hulahopp).
Enesey ezek után A test angyala című kisregényt hozza szóba, amelyet Parti Nagy elmondása szerint igazi szárnyalás volt írni. Ő elsősorban költőnek tekinti magát, mintsem prózaírónak, és nyilván több munkát igényel létrehozni egy hosszabb terjedelmű prózát, mint egy-egy verset.
Ritka, amikor egy lendületből megír valamit, mert jön a másnap, a harmadnap, és a szöveg teljesen megváltozik.
A Rókatárgy alkonyatkor című vers például viszonylag gyorsan jött a forma miatt, de később azzal is volt utómunka. A legtöbbször – hiába van erős forma, mint a szonettek esetében – szétszedi, és megírja újra. Talán csak a négy-ötsoros szakaszoknál elképzelhető az, mint a Szódalovaglásnál, hogy van pár sor, amelyhez később nem nyúl hozzá.
Csehy a továbbiakban a kritikájában leírt töredékességet említi. Csakúgy, mint az antik múzeumokban, ahol pár megmaradt cserépdarabból rekonstruálnak egy egész amforát,
Parti Nagy költészete is így működik: képzelettel kell kiegészíteni a töredékeket.
A szonettek sok apró elemből, például a barokkból kölcsönzött szavakból állnak, de említhetné a furcsa szóképeket is, mint a rókatárgy, amin elgondolkozhat az ember, és a fantáziájához nyúlhat. Parti Nagy szereti ezt a formát, hiszen így a verset bárhol abba lehet hagyni, ahol az megakad. Persze létező dolog az „áltöredék” is, amelyet szándékosan formál töredékesre a költő. „De lényegében, mi az, ami nem töredékes?” – teszi fel a kérdést Parti Nagy. „Egy költő tud olyat írni, ami nem töredék? Ami után vége az irodalomnak? Ki lehet rakni az egész irodalmi amforát?”
A fiatalok azt hiszik, hogy olyat alkotnak, ami még nem volt, ami felhajtóerőnek jó, de előbb-utóbb ki kell ebből nőni.
A rókatárgy szóhoz egyébként hozzátartozik egy anekdota is, ami 1994 nyarára, a tatai írótáborba kalauzol el. A tábor tárgya ugyanis a róka volt, és Parti Nagy Mészöly Miklóssal tanakodott, hogy milyen szöveget vigyenek a felolvasásra. Parti Nagy Mészöly Anyasirató című elbeszélését ajánlotta neki, majd maga is ebből indult ki a Rókatárgy alkonyatkor megírásánál.
A szerző az ősz motívumának apropóján fejti ki, hogy az embernek a ki kell egyensúlyoznia a saját érzelmességét: ennek eszköze lehet a humor, hogy viccet csinálunk az életből. Az ősz már eleve szétírt toposz, a kérdés csak az, hogyan lehet még jobban szétírni. Ami Parti Nagyot igazán érdekli, az a határ sírás és nevetés között. Ezt szeretné bejárni és látni, hogyan oltja ki egymást a kettő. Csehy hozzáteszi, hogy az ősz tökéletes évszak ennek bemutatására: sok szépség és sok pusztulás jelenik meg egyszerre, sok jó illat és sok rothadás.
Hiszen a pusztulás egyszerre gyönyörű és tragikus is.
Parti Nagy a beszélgetés végéhez közeledve a mai közéleti kérdésekről is szót ejt, és elmondja, bár nem biztos benne, hogy a vers a legjobb közeg arra, hogy politikáról beszéljünk, nagyon becsüli azokat a szerzőket, akik mégis megteszik, például Erdős Virágot. Parti Nagy 2014-ig írta az Élet és Irodalomban a Magyar meséket, amelynek nyelvezetét túl kellett húzni ahhoz, hogy rámutasson a politikai modell képtelenségére. 2014 után azonban ez a nyelv elérte a nevetségesség szintjét, ő pedig már nem tudott beleavatkozni ebbe, így felhagyott a sorozat írásával. Ettől függetlenül viszont – ahogy ő fogalmaz – ez egy aranybánya, más kérdés, hogy már mindent elönt az arany, amely főleg goebbelsi fordulatokból van összetákolva. Parti Nagy számára mindez nyelvileg már nem érdekes, de persze mindig van valami más, amit még a versek mellett csinál, például tárcát vagy publicisztikát ír.
Csehy szerint mindegy, hogy egy politikai témájú költeménnyel egyetértünk vagy sem:
ha esztétikailag megalapozott, akkor időtálló és érvényes műről beszélhetünk.
A Kis Magyar Pornográfia a mai napig releváns, míg a Nemzeti dal esetében – ugyan az adott helyzetben és korban működött – látszik, hogy kiszakítva a történelmi közegéből nem ez Petőfi legjobb alkotása.
Enesey zárókérdése a jövőre vonatkozik: Parti Nagy bevallja, meglepődne, ha még egyszer ennyi verset írna, de sosem lehet tudni. Abban viszont biztos, hogy a következő húsz évben születő szövegeinek csak végük lesz, befejeződni nem fognak, mert ahogy Bertók László is mondta: „nem fejeződött be, csak vége lett” (Megírjuk a szép, régi verseket).
Parti Nagy Lajos: Hadd legyek hűs (Összegyűjtött versek) – műhelybeszélgetés, Nyitott Műhely, Budapest, 2024. március 28.
A borítófotót Ocsenás Péter Bence készítette.
