Március 14. óta látható a mozikban a Kálmán-nap, Hajdu Szabolcs lakástrilógiájának második része. A rendezővel a premier napján beszélgettünk a színészekből létrejövő karakterekről, a három mű egymáshoz fűződő viszonyáról, és a Kálmán-nappal egy napon bemutatott Most vagy soha! kapcsán arról is, hogy ő milyen történelmi filmet rendezne.
KULTer.hu: Azt többször nyilatkoztad, hogy nem tervezted a lakástrilógiát. Mégis, hogyan következett az Ernelláékból a Kálmán-nap?
Nemhogy a trilógiát, de magát ezt a formát sem terveztem. Ha valaki tíz évvel ezelőtt megkérdez, hogy milyen filmeket akarok csinálni és milyen terveim vannak, biztosan nem ilyeneket mondtam volna. Ezt leginkább az anyagi és a politikai körülmények hozták így. Nincs pénz, így nemcsak a filmben, de a színházban is beszorultunk egy szűk közegbe. Ezen belül kellett valamilyen esszenciális dolgot létrehozni. Megfelelő feltételek híján arra kellett koncentrálnunk, amink volt: a dialógusokra, a helyzetek valódiságára, megpróbáltuk ezeknek a mélységeit feltárni. Ezen a vonalon rátaláltunk egy nyelvre, ami nekem is egy újfajta nyelv volt még úgy is, hogy kísérleteztem már hasonló megoldásokkal például a Tamarában vagy az Off Hollywoodban.
Az Ernelláék Farkaséknál számunkra is meglepő siker volt, váratlanul sok visszacsatolás érkezett, hogy ezzel milyen sokan tudnak azonosulni,
többen jöttek oda hozzám, hogy úgy érzik, ez a film nekik készült. Viszont nem akartunk ráülni erre a sikerre, hanem inkább továbbléptünk volna. Úgy éreztük, hogy ez megismételhetetlen, így hónapokig próbálkoztunk más formákkal. Írtam egy csomó stilizált szöveget, volt olyan, amit rímekbe szedve. De valamiért úgy éreztük, hogy ez erőltetett, és mintha a környezetünk azt várná tőlünk, hogy azt a nyelvet vigyük tovább, amit megtaláltunk. Így elkezdtem írni a Kálmán-napot, ami a szereplőket és a társadalmi rétegeit tekintve hasonlít az Ernelláékra, és lényegében egy kapcsolatnak a következő fázisáról szól. Az elejétől kezdve az volt a határozott cél, hogy a lehető leghétköznapibb helyzeteket próbáljuk meg érdekesen feldolgozni. Egy stációt akartunk megmutatni, egy párkapcsolatnak egy bizonyos szakaszát, amibe igyekeztünk tipikus élethelyzeteket belesűríteni.

KULTer.hu: Már a Békeidő kapcsán is említetted, hogy egyfajta asszociációs játék alapján jöttek létre a film karakterei, és belőlük nőttek ki a szituációk, történetek. Ezt a munkamódszert is a kényszerpálya hozta magával?
Mindig a lehető legkevesebb spekulációval próbálom felépíteni a színházi projekteket és a filmeket is. Biztos el lehet jutni úgy is igaz helyzetekig és történetekig, hogy leülök az íróasztalhoz és különböző fordulatokban gondolkodom, de általában én nem így csinálom. Minden esetben próbálom elkerülni a spekulációt. Nem a mesével van bajom, de mindig fontos az igazságtartalom, a motivációk hitelessége. Így jutottam el odáig, hogy minden a karakterből fakad. A karakter milyensége fogja kialakítani a helyzeteket. Azért indítunk mi mindig ezzel az asszociációs játékkal, mert meg kell találnunk a típusokat, hogy ezek hogyan vagy hogyan nem viselkednek egy-egy helyzetben.
A színész alkata és személyisége találkozik a ráhúzott emberek alkatával és személyiségével.
Több réteget húzunk rá egy-egy színészre, de a személyiségeknek hasonlónak kell lenniük ahhoz, hogy ez hiteles legyen. Típusokat keresünk, akiket be tudunk azonosítani. Például a Kálmán-napnál Ernő karakterében a különböző mesteremberek kombinációját látjuk. Aztán ezek a karakterek párba kerülnek egymással, fel van állítva köztük egy viszonyrendszer, és ezekből kialakulnak a helyzetek. A történetet így a karakterek írják, nekem csak arra kell figyelnem, ki hogyan viselkedhet egy adott szituációban.
KULTer.hu: A korábbi filmjeidnél is így dolgoztál?
A régebbi filmeknél hasonló volt a helyzet, de nem pont ezzel a technikával dolgoztam. A fejemben voltak a karakterek és a helyzetek. Bizonyos dolgok megtörténtek, azokat rekonstruáltam vagy írtam át, például a Fehér tenyér esetében. Az emlékeimben élő karakterekhez választottam színészeket, de nem a színészből indult el a karakter, ahogyan az az utolsó négy filmnél történt az Ernelláéktól kezdve. A Fehér tenyér és a Bibliothéque Pascal esetében volt egy erős személyes élményanyag, amihez behívtam a színészeket. A Pascalnál például a gyerekkori és erdélyi utazásaim során szerzett benyomásaim voltak az alapélmények.

KULTer.hu: „Nem itt és így fogok megoldást találni a privát problémáimra” – ezt mondtad egy korábbi interjúban, viszont máshol arra utaltál, hogy ezek a filmek segítenek neked elgyászolni egy kapcsolatot. Hogy érzed, a Kálmán-napban benne van ez a gyászfeldolgozási folyamat vagy inkább a kulisszák mögött volt jelen?
Amikor csinálom, akkor nagyon benne vagyok, és nem igazán látok rá arra, hogy velem mi történik. Ilyenkor az én személyem a legkevésbé fontos. Az anyaggal foglalkozom, nem magammal.
Lehet, hogy csak évekkel később értem meg, mit hoztam létre, és milyen személyes vonatkozásai vannak.
Intuitív módon csinálok mindent, bízom a megérzéseimben, más egyébre nem is tudok hagyatkozni. A tapasztalataim általában nem segítenek, csak akkor nem tudok csalni, ha intuitíven dolgozom, minden belülről jön. Ennek a hátulütője, hogy fogalmam sincs, mi történik velem, milyen hatása van ennek a magánéletemre, mennyire engedem ebbe bele magamat vagy épp tartom magam távol tőle.
Amikor dolgoztam ezeken, nem éreztem úgy, hogy terápiaként működik, mert nem volt hatása a privát életemre. Nem oldott meg semmit az, hogy egy adott témával naponta foglalkoztam alkotóként. Az eltelt idő viszont azt mutatja, hogy ez mégiscsak egyfajta terápia, ahogyan egyébként minden művészeti aktus magában hordozza ezt. A vége felé elkezdtem azt érezni, hogy ez már a gyászfeldolgozás része, megkönnyebbülést érzek, ahogyan eltávolodik tőlem a film és a közönség elé kerül. Az, hogy a film leválik rólam, ahogy egyébként is meg szokott történni, az egyfajta eltemetése a dolgoknak.
A filmbemutató amúgy is mindig olyan, mint egy esküvő és egy temetés keveréke,
ebben az esetben én egy nagyon hosszú, közel huszonöt évig tartó időszaktól, nagy szavakat használva a fiatalságomtól is búcsúzok. Úgy tűnik, hogy én alkotásokon keresztül tudok lezárni különböző életszakaszokat. A Fehér tenyér volt hasonlóan erős fordulópont. Ahhoz a filmhez minden bátorságomat össze kellett szednem, tudtam, hogy sok embernek az érdekeit fogom sérteni. Akkor volt először olyan, hogy felvállaltam valamit, például a szüleimmel vagy az otthonommal kapcsolatban. Ezt a felnőtté válás pillanatának éreztem, egyfajta önforradalmi gesztusnak. Ha ezt nem csináltam volna meg, akkor nem biztos, hogy tovább tudok lépni alkotóként. Ezekkel a filmekkel ugyanúgy lezárul egy szakasz, ez így most kerek.

KULTer.hu: Többször nyilatkoztad azt is, hogy ezekből a kényszer szülte kamaradrámákból kitekerted, amit lehetett. Úgy érzed, nem tudnál már újat mondani erről a közegről?
Úgy érzem, hogy ebben a formában elmentem a falig. A következő filmnek az újrakezdés lehetőségeiről kell szólnia, hogyan tud az ember újraépítkezni, otthont, identitást, kapcsolatokat találni. Ez már nem a fojtott kamaradráma terepe. Lassan öt éve írtam a Kálmán-napot, a filmek lassabban futnak ki, viszont amíg ez nem történik meg, addig én sem tudok továbblépni. Pedig bennem ez réges-régen megérett, másfajta történetek járnak már a fejemben. Van azért egy kicsi elmozdulás, a Radnóti Színházban rendeztem A legközelebbi ember című előadást, amiben már érződik valamennyi mágikus realizmus, de közben az is egy kamaradarab, kevés szereplővel, párkapcsolati kérdésekkel.
KULTer.hu: A korábbi munkáid alapján a mágikus realizmus egyébként sem idegen tőled.
Abszolút nem, sőt a saját kifejezési formámnak éreztem mindig is, nagyon közel áll hozzám. Azoknak az anyagoknak, amiket most írok, sokkal erősebb a kapcsolódásuk a mágikus realizmushoz. A metaforákban történő fogalmazásnál érzem azt, hogy rendesen kihasználom a képességeimet.
KULTer.hu: Van valamilyen módszered az önrendezésre?
Nem olyan komplikált dolog, csak akkor nehezebb, amikor fáradt vagyok. De alapesetben még egyszerűbb is ez a felállás, mert
sokkal jobban érzem a színészek aktuális állapotát akkor, amikor benne vagyok egy jelenetben.
Könnyebb így belülről irányítani egy jelenet ritmusát. Inkább technikai nehézségek vannak. Ugye ilyenkor nem látom a képet, így mindig vissza kell néznem azt, amiben benne vagyok, ami ugyan csak pár perc, de azért ezek össze tudnak adódni a forgatás során. Az operatőr számára pedig egy különösen bizonytalan helyzet ez, nagy súly van Bántó Csaba vállán, amikor benne vagyok a jelenetben, nem tudok neki súgni, éreznie kell, hogy mit kellene csinálni. Szerencsére ő többnyire érzi is.
KULTer.hu: Figyeltetek arra Bántó Csabával, hogy a három film képileg hogyan viszonyuljon egymáshoz?
Igazából nem is az volt a kérdés, hogy egymáshoz képest hogyan működnek, inkább az, hogy mit kíván meg az adott történet. A Kálmán-nap még az Ernelláékhoz képest is dialógusosabb film. Így
hosszú beállításokban gondolkodtunk, melyek az oda-vissza vágással ellentétben hatékonyabban növelik a feszültséget,
lemaradunk mondatokról, reakciókról. Nincsenek nagy felfutások, összeveszések, mégis a nézőnek 72 percen keresztül tapadnia kell a vászonra. Szóval erre koncentráltunk, nem az előző filmre. Az Egy százalék indiánnal is így történt, ott egy temetés utáni halotti toron vagyunk, mindenki feketében van, elég karcos, macsós jelenetek vannak, így az egészet lehúztuk fekete-fehérbe, nagy kontrasztokkal, 4:3-as képaránnyal, szinte csak közelikkel. Szóval a három film formailag eléggé különböző, de nem azért, mert különbözni akarnak, hanem mert mindegyik történet másfajta.

KULTer.hu: A Tomi szomorú nevű zenekar után néha feltűntél még zenészként, például egy improvizatív jazzkoncerten 2022-ben billentyűsként. Sőt, a Délibáb zenéjében is közreműködtél, most viszont a teljes filmzenét te jegyzed. Hogyan születtek a zenék?
Elég egyszerű a film zenéje, hangtállal dolgoztam. A színházban nem volt zene, de maga a tér, a faház, ahol a film játszódik és a hosszú beállítások valahogy magukkal hozták a thriller-hatást. Közben viszont ez a hely a szélhárfás, relaxációs zenés hangulatot is behozta, így a zene ennek a kettőnek a keverékéből állt össze.
Folyamatosan bejönnek disszonáns félhangok, amik a hangtállal létrehozott futamokra vannak ráhúzva,
ezzel próbáltam ráerősíteni a fenyegetettség érzésére. Ami ugye a kapcsolatot érintő fenyegetettség. A hangkeverés során jött ez az ötlet egyébként.
KULTer.hu: Csak a helyszín hozta ezt magával?
A helyszín és a kameramozgások. Szóval ha nem Rohonyi Gábor házában forgatunk, akkor ez biztosan nem jön. Ez is egy organikus folyamat.
KULTer.hu: Sok specifikusan magyar kulturális elem van a filmben, például a dialektusok beemelése, de akár a pálinkáról zajló vita is ilyen. Hogy érzed, másképp rezonál a film a magyar és a nemzetközi közönséggel?
Mindig fontos szempont, hogy a személyesből indulva univerzálissá tágítsuk ezeket a történeteket. Az alap emberi értékekig megyünk el, olyan kérdéseket érintünk,melyek alapvetőek voltak és valószínűleg lesznek is, nemcsak itthon, hanem a világ legtöbb országában. Persze ez függ az egyes társadalmi struktúráktól, de a globalizáció azért sokat segít ebben a tágításban. Dél-Korea és Mexikó között, ha ezeket a történeteket nézzük, nincsenek nagy különbségek. Ugyanúgy épülnek fel a családok, hasonló problémák foglalkoztatják őket, gyereknevelés, iskoláztatás, egyebek.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni valamiről, hogy na, ez tipikusan magyar, aztán kiderül, hogy ez inkább általános emberi tulajdonság.
A dominancia, az irigység, a féltékenység, a kapcsolatok elfáradása, a férfi és női viszonyok átalakulása, ezek nem kultúrspecifikus dolgok, mindenhol ott vannak. Azt viszont nagyon is akartam, hogy ezek a filmek magyaroknak szóljanak, emiatt építettük be például a dialektusokat, melyek csak hazai fülnek érthetők, így engem sokkal jobban érdekel, hogy a magyar közönséggel hogyan rezonál a film, mert ez elsősorban mégiscsak nekik készült.
KULTer.hu: A Most vagy sohá!-val egy napon került mozikba a Kálmán-nap. Ez a te ötleted volt?
Ez egy tökös forgalmazói ötlet volt. Egyébként is tavasszal küldtük volna a mozikba, ez a lehetőség pedig adta magát. Március 14-én bemutatták minden idők legdrágább magyar filmjét, a másik végponton pedig valószínűleg én vagyok, minden idők egyik legolcsóbb magyar filmjével, az Ernelláék Farkaséknál-lal a hátam mögött, ami másfél millió forintból készült. Ennek én örülök, persze nem célunk ebből politikai üzengetést csinálni. De annyi üzenete azért mégis van, hogy össze lehet vetni ezt a két filmet, az értékeiket. Én sok embernek tanácsoltam már, hogy menjenek, nézzék meg mindkettőt és beszéljenek róluk, akár hasonlítsák össze őket. Mi a célkitűzésük, mi mit hogyan teljesít be, ki miért dolgozik.
KULTer.hu: Akkor te is meg fogod nézni a Most vagy sohá!-t?
Persze! Ha megkérdeznek, hogy mit gondolok róla, tudnom kell, hogy miről beszélek. Láttam az előzetest, el tudom képzelni, hogy milyen, de nyilván meg kell néznem a filmet is.
KULTer.hu: Te milyen történelmi filmet rendeznél?
Nekem is volt egy Petőfi-filmtervem, szóval elég konkrét elképzeléseim vannak. Ezen kívül is több ötletem volt, megírt forgatókönyvek is. De egy történelmi filmhez sok pénz kell. Egyébként semmi bajom azzal, hogy vannak kiemelt projektek, de felelősséggel kell ezt végiggondolnia az alkotóknak, hogy ne amerikai utánzatot csináljunk a történelmi hőseinkből.
Ha nem szeretjük az amerikai mainstreamet, ami tényleg letarol mindent és ráerőlteti Európára a stílusát és a koncepcióit, akkor miért utánozzuk?
Miért gondoljuk azt, hogy ezzel lehet nyerni? Ez egy újabb lépés a visszaedukáció felé, nem járunk vele jól, nem megyünk előre. Hihetetlen lehetőségeket rejtenek a történelmi filmek, nyelvet, kifejezési eszközöket találni hozzájuk, újragondolni a korábbi megközelítéseket.

KULTer.hu: A te Petőfi-filmed milyen lett volna?
Azért nem akarom ezt elmondani, mert az utóbbi időben, ahogyan erre többen rákérdeztek, elkezdett viszketni a tenyerem, hogy megcsináljam. Nem azért, hogy visszavágjak vagy bármi, csak nagyon szerettem azt a filmtervet, úgy érzem, sok mindent ki lehetne belőle hozni.
Szeretném, ha a magyar történelmet méltósággal és büszkén tudnánk feldolgozni, nem pedig hazugságokkal kitömködve.
És hogy ez az egész menő legyen, ne csak heroikus és patetikus. A veszteségeket is jó lenne feldolgozni, ez mutathat nagyságot. Az amerikaiaknak sem mindig sikerül ám, nagyon sok filmmel belecsúsznak a saját patriotizmusukba. De mondjuk a Barry Lyndon vagy a Vérző olaj elég jól nyúltak a történelemhez. Ezt itt is meg lehetne csinálni.
KULTer.hu: Hogy látod, egy ilyen filmnek is a karakterből kellene építkeznie?
Abszolút! Én pont ezzel foglalkoztam, mikor Petőfit kutattuk. Milyen ember volt ő? Például volt egy farkasfoga, a legközelebbi barátait pedig úgy üdvözölte, hogy megfogta a fejüket, és ezt a kinövését beléjük ütögette. Mielőtt a fekete-fehér öltözködési stílust felvette volna, nagyon harsány ruhákat hordott, például királyzöld bársonymellényt aranygombokkal. Valamelyik kortársa úgy írta le, hogy Petőfin mindig volt legalább egy olyan ruhadarab, hogy ha találkoztál vele, akkor aznap este biztosan vele álmodtál. Ezek olyan adalékok, melyek a karakterből fakadnak, élővé tudják tenni a figurát. A levelezéseiből pedig az is kiderül, hogy milyen volt a beszédstílusa.
Nagyon fontos, hogy meg tudj teremteni egy beszédstílust, ne csak mondatokat mondjon el a karakter,
melyek a sztori szempontjából fontosak. Én a mostani magyar történelmi filmekben egyelőre nem karaktereket látok. Ezek hősök, akik missziókat teljesítenek a film során, és ennyi.
A fotókat Pauló-Varga Ákos készítette.