Csáki László hosszú éveken keresztül készült debütáló rendezése üde színfolt a magyar filmes palettán, amely minden aspektusában közel kerül ahhoz, hogy mesterműként emlegethessük. A nosztalgia, a remek poénok és az izgalmas filmforma ellenére azonban ehhez valami mégiscsak hiányzik. Lehet egy mozi túl tökéletes?
A Kék Pelikan az a típusú magyar film, amelyről majdnem minden év tematikus listáin olvashattunk a leginkább várt hazai alkotások között, ám csak nem akart megérkezni a mozikba. Csáki László több interjúban elmondta, hogy kereste a megfeleló megközelítési módot és filmformát, míg végül eljutott az animációs dokumentumfilmig, amely magyar kontextusban teljesen unikális megközelítési módnak számít, de a nemzetközi színtéren sem mondhatnánk, hogy sorjáznak az ehhez hasonló mozik (bár a Libanoni keringő és a Menekülés kanonizált, sok helyütt díjazott és emlegetett alkotások). Az animációs dokumentumfilmek abból az alapállásból indulnak ki, hogy felesleges ragaszkodni az objektivitás ideájához:
sokkal őszintébb és nagyobb feltáróérővel bíró végeredményhez juthatunk, ha felvállaljuk a megszólalási pozíciónkat,
az animáció pedig mediálisan is remekül tudja leképezni a fantázia körkörös és nehezen kiismerhető útjait, az emlékezet diszkurzív mivoltát.
A Kék Pelikanban ez a fajta emlékezetkoncepció nagyon fontos. A személyes emlékek, a kutatómunka és a „mi lett volna ha” típusú alkotói fantázia együtt hozza létre a film színesen ellentmondásos világát. Bizonyos értelemben tehát el is kell választanunk ezt az alkotást a korábban említett nagy elődöktől, ugyanis azokban az animáció eszköze elsősorban a trauma elbeszélhetetlenségének feloldására szolgált, itt viszont mintha a rendező azt mondaná, hogy
ezek az emlékek annyi árnyalattal rendelkeznek, amit egy egyszerű játék- vagy dokumentumfilm nem bírna el.
Az alaptörténet motívumai mindenkinek ismerősek lehetnek a ’90-es évekkel kapcsolatban, akár saját élmények, akár újságcikkek, anekdoták alapján. A vasfüggöny megszűnése után a fiatalság számára minden korábbinál erősebben jelent meg a Nyugat hívószava. Álmai tehát mindenkinek voltak, pénze viszont keveseknek volt ezek megvalósításához. Ám jött Ákos, Petya és Laci, három barát, akik rájöttek, hogyan lehet hamisítani a külföldi vonatjegyeket. Kezdetben csak szűk baráti körben cseréltek gazdát a biléták, ám idővel egyre nagyobbra nőtt a biznisz. Sőt, a történet második felében már túl nagyra, és ez a hatóságok figyelmét sem kerülhette el.
Az animációs dokumentumfilmek kapcsán azt írtam, hogy fontos felvállalni a megszólalási pozíciókat, így én sem teszek másként. A 2000-es évek legelején születtem, a filmben ábrázolt korszak ennélfogva számomra nem nosztalgia tárgya, hiszen saját élményekkel nem rendelkezem akkorról. Ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert
a Kék Pelikan recepciójában visszatérő elem a korszak megidézésének akkurátussága,
a színek, az ízek, a zenék, a ruhák, a használati tárgyak kellemesen ismerős megjelenítése. Készséggel elismerem, hogy a filmnek ezt a rétegét valószínűleg kevésbé tudom értékelni, mint azok a befogadók, akik éltek Petyáék kalandja idején. Ezzel együtt nem gondolom, hogy mindez döntően befolyásolta esetemben a film megítélését, Csáki László ugyanis nagyon okosan domborítja ki a történet univerzális aspektusait is: szerelem, elvágyódás, a jövő kézbe vételének igénye; ezek mind olyan motívumok, amelyekhez viszont már szinte bárki tud kapcsolódni.
A Kék Pelikan legnagyobb erénye, hogy rendkívül jól szintetizálja a személyes történetet, a társadalmi miliőt és a mindkettőnél gazdagabb szubtextust. Érdemes mindháromról külön-külön beszélni. Önmagában az ábrázolt történet is rendkívül érdekes: a rendező ezen a téren a szereplők visszaemlékezéseire alapoz, izgalmasan, a thriller, a heistfilm, a vígjáték műfaji elemeit felhasználva mutatja be, milyen módszerekkel készületek a hamis jegyek, hogy állt össze a csapat, milyen belső ellentétek jelentek meg a közösségben, hogy zajlott a nyomozás, mi vezetett a lebukáshoz.
Emellett persze a Kék Pelikan a társadalmi kontextust is ábrázolja.
Megjelenik a régi rendszer elnyomó mivolta, a ’90-es évek szabályozatlansága, a fásult állapotból lassan ébredő, a saját szabadságát próbálgató társadalom, és érintőlegesen a korszak bűnözői szférája is. A rendező ugyan egyértelműen a személyes történetre koncentrált, de annyira beengedte a társadalmi kontextust, amennyire ez a fő cselekményszálak megértéséhez szükséges volt (ráadásul ez minden bizonnyal a nosztalgia szempontjából sem volt megspórolható).
A film azonban szinte tudat alatt sokkal többről szól, mint ami a történetben, a felszínen ott van. A Kék Pelikan beszél a szabályokat szabadosan értelmező magyarságról, a szabadság illúziójáról és arról, hogy valójában sosem volt itt remény az igazi változásra. Csak résnyire nyílt az a bizonyos ajtó, és bár volt egy rövid időszak, mikor ezen ki lehetett slisszanni, végül bezáródtak a kapuk. A szereplők életében konkrétan a büntetőügy elindulásával, a történet egészét tekintve pedig a lassú, mindenre kiterjedő visszarendeződéssel. A Kék Pelikan érvényesen beszél a magyar félmúltról, az emlékezet működéséről és egyes társadalmi berögződésekről is.
Kevés film tudja ennyire jól érzékeltetni a „se nem nyugat, se nem kelet” kettősségét.
A szabályok sokakra vonatkoznak, de nem mindenkire, a társadalmi mobilitás nyitva áll előttünk, de aztán mégsem jutunk előbbre.
És az is érződik, hogy Csáki László nagyon kiérlelte ezt a filmtervet, ugyanakkor némileg emiatt is volt bennem hiányérzet: a Kék Pelikan remekül működik, tudatosan építkezik, de mintha ezzel tisztában is lenne. Patikamérlegen jönnek a hatások, a fordulatok, tulajdonképpen tehát minden benne van ebben a filmben, ugyanakkor mind a történet, mind a formai világ terén éreztem még teret további, némileg bátrabb megközelítési módoknak.
A Kék Pelikan ezzel együtt nagyon jó film, ami teljesen megérdemelten fogja megtalálni a közönségét.
Lehet nézni slágerekre komponált nosztalgiabombaként és olyan műként is, amely sokkal többet mond el történelmünkről, mint elsőre gondolnánk.
Kék Pelikan, 2024. Írta és rendezte: Csáki László. Szereplők hangjai: Börcsök Olivér, Csoma Judit, Csöre Gábor, Kálmánchelyi Zoltán, Kapácsy Miklós, Thuróczy Szabolcs, Rujder Vivien, Olasz Renátó, Trokán Nóra. Forgalmazza: Juno11 Pictures.
A Kék Pelikan a Magyar Filmadatbázison.
