Otthon otthontalan

Jonas Poher Rasmussen Menekülés című filmjét három, látszólag egymásnak ellentmondó kategóriában (legjobb nemzetközi film, legjobb dokumentumfilm és legjobb animációs film) is Oscarra jelölték, így a másfél órás játékidő alatt nemcsak azon gondolkodhatunk el, hogy milyen lehet egy életen át bujkálni és menekülni, hanem azon is, hogy mi a film valójában.

Animációs dokumentumfilm. Első hallásra szinte fából vaskarika, pedig közel sincs így. A dokumentumfilm szó hallatán a legtöbbeknek még mindig a klasszikus forma jut eszébe lineáris narratívával, megszólaló szakértőkkel és felszabadító végkifejlettel. Ehhez egyébként hozzájárul az is, hogy a Netflix máig hihetetlen mennyiségben önti magából ezeket a jó ritmusú, hatásvadász, végső soron izgalmas (főleg true crime) dokumentumfilmeket. Ezzel párhuzamosan azonban

a kortárs szcéna folyamatosan mozdult a tényfeltárástól a személyesség és a traumafeldolgozás irányába.

Valójában tehát, amikor animációs dokumentumfilmet nézünk, csupán az történik, hogy a készítők formailag is jelzik az erőteljesen érvényesülő szubjektivitást. Jelen esetben például egészen más módon jelennek meg Amin korai emlékei Afganisztánból, mint ahogy a készítők a jelent ábrázolják Koppenhágában. A főhős tudatfolyama olyan úton vezeti végig a nézőt, ami tartalmilag egyáltalán nem újszerű, de még formailag sem feszegeti a határokat, valahogy azonban mégis szinte egyedülálló módon képes hatást kifejteni.

A Menekülés főhőse az előbb említett Amin, aki családjával a mudzshedinek elől menekül el Afganisztánból. Édesapja rejtélyes módon a bebörtönzés után eltűnik, ő azonban három testvérével és édesanyjával útra kel, a menekülés viszont nem olyan egyszerű. Kezdetben Oroszországban ragadnak, majd szétszakad a család,

Aminnak egyedül kell helytállnia Dániában, miközben saját ébredő szexualitásával is küzd.

A jelenben azonban már stabil párkapcsolatban él, és minden adott lenne a boldogságához, ám ilyen múlttal a háta mögött nem olyan egyszerű megállapodni.

Mint említettem, a Menekülés sem formailag, sem tartalmilag nem újszerű. Az animációs technikát dokumentumfilmben is láttuk már korábban (Libanoni keringő), és arról is sokszor beszéltek már, hogy milyen egy kevéssé elfogadó társadalomban homoszexuálisnak lenni.

Jonas Poher Rasmussen filmje egyvalamivel emelkedik ki igazán, mégpedig a mélységgel, az árnyaltsággal.

Ehhez pedig rengeteget hozzátesz a választott forma és a rendezői attitűd. Onnan indulunk, hogy Amin fekszik egy szőnyegen, és próbál visszaemlékezni a gyerekkorára. Mindez azonban nem könnyű, hiszen bizonyos dolgokra nem emlékszik pontosan, más eseményekről pedig nem szívesen beszél. Talán még nem alakult ki alkotó és főhős között a bizalmi viszony. Ez egyébként nagyon szép mellékszála a filmnek, Poher Rasmussen több jelenetben is megjelenik, és amíg kezdetben Amin nehéz témákról nem szeretne beszélni, addig a végére már a rendezőt keresi fel a párjával történt veszekedés után. Az animáció erősen felvállalt és konstruált forma, így szükség van ezekre az apróságokra, hogy az elemi azonosulás létrejöhessen.

A nyitókép, a fekvő és távolba révedő Aminnal mintha egyfajta reflexív paródiája lenne annak a képzetnek, ami a pszichoterápiáról a nézők fejében él, ezután azonban tényleg szinte egy terápiás folyamattal van dolgunk. Vájkálunk valakinek a legkellemetlenebb emlékei között, mégsem vethető fel pillanatokra sem az öncélúság vádja.

Az alkotók képesek megtalálni az univerzálisat Amin személyes drámájában,

sőt nyugodtan kijelenthetjük, hogy nagyon kevés film vitt eddig ennyire közel ahhoz, hogy milyen érzés lehet menekültnek lenni. Milyen lehet egyik pillanatról a másikra mindent egy bőröndbe pakolni, embertelen körülmények között hánykolódni egy konténerhajón, hogy aztán az új országban se várjon (legalábbis az első időszakban) semmi jó.

Rasmussen elemi erővel ábrázolja azt is, hogy a menekülés nem ér véget a partraszállással. Mert bizony életre szóló sebeket ejt valakin, ha néhány centire tőle halnak meg sorstársai, ha napokig gyalogol élelem nélkül, ha a túléléshez meg kell tagadnia családját, így pedig saját magát is. Ez történik ugyanis Aminnal, hiszen azt tanácsolják neki, hogy ne beszéljen a családja többi, Svédországban bujkáló tagjáról, mert sokkal jobbak az esélyei, ha elhiteti a dán hatóságokkal, hogy meghaltak a hozzátartozói.

Bizalmatlanná tesz egy ilyen múlt, ellehetetleníti a kötődést,

ennek nyomán pedig bárminemű emberi kapcsolat kialakulását. A film elején a rendező megkérdezi Amintól, hogy mit jelent számára az otthon. Erre a kérdésre ilyen gyökerekkel nem lehet választ adni. A főhős kapcsolatában épp az okozza majd a konfliktust, hogy párja le akar végre telepedni. Ám ami mindenki más számára a biztonság, az Amin számára épp a teljes létbizonytalanság. Hiszen ha valami jó, annak szükségszerűen el kell romlania – a régi reflexektől nem lehet csak úgy szabadulni.

Ízléses, ahogy Jonas Poher Rasmussen rendezése a főhős szexuális identitását ábrázolja. A készítők egyértelműen letették a voksukat a menekültlét megjelenítése mellett, de a homoszexualitás is hangsúlyos szerepet kap Amin saját történetében, első szerelmein keresztül, illetve a társadalmi megítélés által is.

Élesen szembekerül ugyanis a keleti hozzáállás a nyugati elfogadással, de ez sem reflektálatlanul jelenik meg.

Hiszen bár az afgán társadalom furcsán néz Aminra, a coming outot a családja kisebb megrökönyödéssel, de végső soron szeretetteljesen reagálja le. És azt is látjuk, hogy az egyébként nagyon toleráns Koppenhágában is érezheti magát valaki kellemetlenül szexuális orientációja miatt.

Három eltérő színvilág és hangulat határozza meg a filmet. A ‘80-as évek slágerei, az élénk színek egyfajta bohókás egzotikumot biztosítanak az afganisztáni jeleneteknek,

Koppenhága a hideg, mégis biztonságot nyújtó európai nagyváros, míg a menekülés képsorai szélsőségesen stilizáltak,

az alakok alig kivehetőek, szinte csak körvonalakat látunk, ezzel is azt erősítve, hogy egy ilyen szituáció mennyire méltatlan mindahhoz, amit embernek nevezünk.

Csodálatos film a Menekülés, mely ha újat nem is igazán állít, izgalmas koncepciójával és magával ragadó főhősével közel kerül a nézőhöz. És azt is eléri, amit egy ilyen alkotás célként tűzhet ki: a moziból távozva mást és másképp gondolunk majd.

Menekülés (Flugt), 2021. Rendezte: Jonas Poher Rasmussen. Írta: Jonas Poher Rasmussen, Amin Nawabi. Szereplők hangja: Daniel Karimyar, Fardin Mijdzadeh, Milad Eskandari, Belal Faiz, Zahra Mehrwarz. Forgalmazza: Mozinet.

A Menekülés a Magyar Filmadatbázison.