A családunkban meglévő kibeszéletlen sérelmek életeket tudnak kényszerpályára téríteni. Ezt a súlyos állítást járja körbe váratlan hangütéssel a Lefkovicsék gyászolnak.
Távolról érkezünk meg a nagyon is közelibe Breier Ádám vígjátékkal kevert családi drámájában, a Lefkovicsék gyászolnakban. Az alaphelyzet nagyon is ismerős:
apa és fia kölcsönös haragja fölemésztette a családi összetartást, tabuk kényelme szegélyezi a hozzátartozók gondolatvilágát,
minden mondat a múlttal terhelt (avagy „nem lehet semmit sem mondani”), és a helyzet természetének megfelelően bármilyen tárgyra vagy cselekedetre rátelepedhet valami olyan jelentés, ami önmagán túlmutató, neurózisba hajló kirohanásokat eredményez.
A történet szerint Iván (Szabó Kimmel Tamás) egy családi tragédia után gyászolni érkezik a szülői házba apjához, Tamáshoz (Bezerédi Zoltán). Anyja, Zsuzsa (Máhr Ági) volt a járatlan, de mégiscsak összekötő híd a felnőtt fiú és apja között, ám hirtelen halálával a várhatónál is nehezebben birkózik meg a két férfi. Kezdetben egymást is leginkább csak hátráltatják abban, hogy ki-ki a maga módján dolgozhassa fel a veszteséget. Nem is akárhogyan, a közöttük feszülő ellentéteket számos forrás táplálja, melyek a legváratlanabb helyeken bukkannak felszínre. Tamás ökölvívóedzőként teljesedett ki életében, és Ivánt is kapacitálta a bokszra, amire viszont a fiúnak csak mérsékelten volt lelkesedése, rövid idő után pedig már semennyire sem. Iván önállósodásakor kivándorolt Izraelbe, és a vallásos ortodox zsidók mindennapjait élte, ám
Tamás úgy látja, életének leglényegesebb kérdéseiben fiát csak az előle való menekülés motiválta.
A két férfi sok éve még csak nem is beszélt egymással, legalább azóta, hogy Iván első gyermeke, Ariel (Leo Gagel) megszületett.
A bonyodalom akkor kezd el kibontakozni, amikor a gyászoló fiú hazaérkezik anyja temetésére, és az egyhetes zsidó gyászidőszakot, a sivát a szülői házban kezdi meg eltölteni. Bár izraeli nejével együtt otthon hagyja kisebbik, pólyás gyermekét, de Arielt magával hozza, hogy így kedveskedjen Tamásnak. A fiúcska valóban átütő sikert arat a nagypapánál, még ha a tartalmas kapcsolat hiánya miatt sokáig nem is mer magyarul beszélni, és a papa nulla körülire korlátozott ivrittudása miatt nehezen érti unokáját.
A gyászhét Tamás számára a felszínen kulturális sokkokkal telik, Iván pedig apja világlátásával, modorával kénytelen ismételten szembenézni.
Ezt a feszült helyzetet tetézi a rájuk nehezülő, kibeszéletlen, megsavanyodott és sokszor meg is keseredett emlékek és félreértések tömege.
A másodmagával a forgatókönyvet is jegyző
Breier sikeresen találta meg a zsidó kultúrában a közeli, a szinte mindennapi egzotikumát,
egyszersmind a dramaturgiai feszítettség eszközét is. Közben ügyesen alkalmazza a történetvezetés régi fogását, amikor Tamás ismerősei segítségével sok rácsodálkozást csempész a cselekménybe – így szervesen kapcsolódhatnak az átlagos (azaz a zsidó szokásokban járatlan) néző számára elhelyezett magyarázatok az elbeszélés fő ívéhez. Dramaturgiailag azért is hálás elem a sivá, mert az összezártságban a felnőtt gyerekek és a megözvegyült szülő között nehéz fenntartani az elszigetelődést, ami pedig sokszor jellemzi a lezáratlan konfliktusokkal való együttélést, így minden adottá válik a sok családban ismert konfliktusokhoz. Annál is inkább, mert a gyászhét ideje több mint hétköznapi, ideiglenes együttélés, hiszen a hozzá kapcsolódó beszéltető vagy éppen szorosan összezáró, egy térbe kényszerítő hagyományok, mint a közös vendégfogadás, ellehetetlenítik a kivonulást, a kimenekülést az interakciókból.
Tabuk és beavatatlan idegenek jelenléte nélkül is fokozná az egymáshoz fordulás esélyét a rövid időre újra egy térbe terelődött élet, ugyanakkor ezek jelenlétében még az összetartás és a kölcsönös támogatás látszatának fönntartása is kényszerként nehezedik a haragos, sebzett családtagokra. Talán ezért sem véletlen, hogy a a zsidó gyászhét családi vígjátéki alapanyagként már többször megtermékenyítően hatott a filmesekre, például a 2014-es, Shawn Levy-féle Itthon, édes otthonra – ha másért nem, hát a Jason Batemant, Jane Fondát, Adam Drivert, Tina Fey-t és Timothy Olyphantot is felvonultató sztárparádé miatt emlékezhetünk rá.
Breier az egzotikummal való megfűszerezés mellett még komédiával is könnyíti a gyász körül kavargó, de tüskékkel teli apa-fiú kapcsolatot.
Teszi ezt nyilvánvalóan azért, hogy a nagyközönségnek fogyaszthatóbb alkotást mutathasson be. Szerencsére a filmnek úgy is jól áll ez a fajta hangnembeli elegyedés, hogy ennek hatására sem hasfogós vígjátékká, sem átütő erejű drámává nem képes válni. És ez csak az egyik egyensúlyozása – a film egyik legnagyobb meglepetése, hogy úgy is kifejezetten élvezetes, hogy valójában szinte mindent takaréklángra vesz. Kicsit zsidó, kicsit vicces, kicsit mély, kicsit aranyos és kicsit érzelmes, ám ennél a jellemzésnél mégis több van benne.
Ez a valamivé válástól tartózkodó felállás általában nem vezet sok jóra, most azonban két szerencsés körülmény is közrejátszott, hogy az ellenkezője történjen. Egyrészt
Breier a mű első felében sokkal líraibb hangot üt meg, kamerája néha a bútorokon és a kerten időzik el,
ám később kifejezetten felpörög a film, és jó ütemérzékkel mintegy fokozatosan érik be a feszültség. Ehhez kapcsolódik még a férfiak közötti kimondatlan és az eltávozott nagymama szelleméhez kötődő kimondott rejtély. Iván és Tamás kapcsolata, torzsalkodásuk oka sokáig megmagyarázatlan, ám legtöbbünknek bizonyosan ismerős helyzeteket idéz. Ez a fajta fordított suspense és a belőle kirajzolódó megelőző tragédia – bár egyáltalán nem újdonság, de – elegendő erővel rendelkezik ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet, miközben mozgatja a történetszálakat.
A Lefkovicsék gyászolnak egyik hálás tulajdonsága, hogy bár kicsit nehéz műfajilag besorolni, mégis egy könnyen nézhető, jó értelemben vett tömegfilm, ami legelőször is szórakoztatni szeretne. A színészi alakítások például izgalmasan tudnak kapcsolódni a karakterek könnyen felismerhető típusaihoz.
A jelentősebb szereplők közül egyedül a Szabó Kimmel által játszott Iván az, aki érdemben tartalmasabbra van írva,
mint egy commedia dell’arte-karakter. Bezerédi alakítása kifejezetten sok életet visz a forgatókönyv Tamásába, sikeresen elfeledtetve, hogy főszerepe ellenére mégis csak egy szokásos „kívül kérges, belül édes” apafigura. Érdemes még megemlíteni a Tamásnál edző, és a mester személyiségének föltárására kérdéseivel lehetőséget teremtő csupa szív-szótlan Ferikét, akit roppant bájosan személyesít meg Váradi Roland.
Összességében a Lefkovicsék gyászolnak egy bátran ajánlható közönségfilm, ami fölismeri és meg is valósítja célját, a szórakoztatást.
Legnagyobb érdemei szerethető szereplői, tisztességes szakmai színvonala és emberközeli hangvétele,
amelyek bármely filmnek szép erényei volnának. Magyar filmként pedig kifejezetten követendőnek tűnik őszinte vállalása.
Lefkovicsék gyászolnak, 2024. Rendezte: Breier Ádám. Írta: Breier Ádám, Csaba Bálint. Szereplők: Szabó Kimmel Tamás, Bezerédi Zoltán, Máhr Ágnes, Leo Gagel, Váradi Roland, Kardos Róbert. Forgalmazza: Mozinet.
A Lefkovicsék gyászolnak a Magyar Filmadatbázison.
