A közelmúltban kicsit alábbhagyott a biorobotokkal kapcsolatos szorongás, pedig a cyberpunk még mindig a jövőé. Nagy Zalán Atlasz vállára veszi a holdat című debütkötetében az Evolúció Városa dübörög, a szorongások ágrajza pedig kuszálódik. Ki vagy mi fogja átlyukasztani az A és a B oldalt: a Késdobálók Keserve, az Én Nagy Szégyenem, a biorobotok, a Tömeg vagy a betegség? Olyan versbeszélővel van dolgunk, aki nem kegyelmez sem magának, sem nekünk, mert neki se kegyelmez az úr, amikor ráküldi a bodobácsrajt. A látomások megszakíthatatlanul folynak, a dialógus B.-vel elkerülhetetlen. A versek mélyen bele vannak ágyazva a popkultúrába, másképp aligha volnának hitelesek – mégis talán ez a pont az, ahol fogást lehetne találni a köteten, hiszen ilyen környezetben a legkisebb keresettségre utaló nyom is eloszlathatja a Késdobálók Keservét.
Az Atlasz vállára veszi a holdat a Fiatal Írók Szövetsége és a kolozsvári Erdélyi Híradó által közösen gondozott Hervay könyvek-sorozatban jelent meg. Nagy Zalán pár éve már benne van az irodalmi köztudatban (az erdélyiben legalábbis biztosan): bármit is szeretnénk mondani a kortárs fiatal líráról, nem lehet figyelmen kívül hagyni a költészetét. Verseiben elbizonytalanodásoktól („Megint elkezdhetnénk így, / de igazából úgy is, / hogy egymásról beszélünk, B.” [Csupa Szív Blues]), episztemológiai zsákutcáktól („Hajnalban már csak ugyanazt a 3 mondatot / ismételgettem: / 1. A Késdobálók Keservével alszom ma el. / 2. Nem szeretem versek végén a kérdőjelet. / 3. Akkor szép az óda, mikor zöld.” [félreértjük egymást a 6-os buszon]), ontológiai bukfencektől („a nap süt, forró a beton, / én – az öntudatra ébredt boszorkány – / olvadok, mint egy viaszbábu” [az öntudatra ébredt boszorkány]) gyötörve is kitart az „én”.
Úgy tűnik, hogy az egész kötet egy olyan szubjektumról szól, amelyik képtelen megfeledkezni önmagáról és az őt hordozó testről.
Az Atlasz vállára veszi a holdat lapjain nem metamorfózisok sorozata történik, a biorobot még nem lép az „én” helyébe, ilyen értelemben a kötet nem poszthumanista. A versek ugyanakkor úgy énközpontúak, hogy nem ok-okozatilag feltérképezhető traumákat használnak fel a szubjektum megképzésére, hanem testi-nyelvi, olykor semleges, olykor erősen érzéki-érzelmi töltetű interakciókat. Ezek nem írhatóak le kauzálisan (bár erre történik kísérlet), kaotikusan következnek egymás után, s tulajdonképpen az ezekből következő asszociációk azok, amelyek létrehozzák a szubjektumot, aki maga is asszociációk képzőjévé válik. Az „én” lesz ugyanis az, akinek valamiről eszébe jutnak valamik,
s mindaddig „én” marad, amíg fennáll az önmaga B oldalával folytatott párbeszéd lehetősége,
aminek talán a legkétségbeesettebb megnyilvánulása a Harmónia B.-ben.
De ki ez a B., akit a lírai én megszólít a Csupa Szív Blues, az Altató, a Képeslap és a Tűzfészek című versekben? Elsőre akár úgy is tűnhet, hogy egy sunyin monogramba rejtett szerető, de nem hiszem, hogy Nagy Zalán ilyen átlátszó, szerelmi költészettől lopott csellel szeretné tudtára adni a nagyvilágnak, hogy valaki, akinek B-vel kezdődik a neve, minden versben megszólítható egyénnél fontosabb neki. Két szöveg is van, amelynek a címében szerepel a nagy B betű: a B oldal és a Harmónia B.-ben. Előbbi a kötet második verse, így duplán is indokoltnak látom, hogy e mentén járjunk utána B. kilétének.
Adja magát az az értelmezés, hogy B. a lírai én (akit ezentúl A.-nak is fogok nevezni) „B oldala”,
azaz a szubjektum olyan rétege, amely tisztább, nyersebb, naivabb és szüksége van az „A oldal” racionalitására, az interakciókba belemagyarázott ok-okozatokra. Mindez abból olvasható ki, hogy B. ki van téve az „énnek”, nem ő irányít („Nem beszéltem B.-nek arról, / hogy amikor egyedül vagyok otthon, / minden szobában felkapcsolom / a villanyt” [Altató]), a hozzá intézett szavak általában magyarázó jellegűek („Ne félj magadtól, B. / Meg fogod tartani a titkokat. / Nem akarom tudni őket, / én csak válaszolni szeretnék / mindenre, amit te nem értesz”).
Az „énnek” szüksége van B.-re, annak tisztaságára, a benne rejlő ártatlanságra
(amely az Én Nagy Szégyenem előtt talán az egész szubjektumé volt, bár ezt a versek nem tematizálják), hogy szembenézzen a Méltósággal („Te ezt nem érted, / Méltóság. Nekem B. olyan, mint, / nekem olyan, mint / a nyugalom.” [Képeslap]). B. nem értheti meg a test fájdalmát, B. csak a test szabadságát érti.
A B oldal akár ars poeticaként is olvasható, s még érdekesebb, ha azt feltételezzük, hogy B. a versbeszélő, ő az, aki óhajtja, hogy „adjatok egy dimenziót / amiben a gyomor alkotni tud / akár egy testképzavaros szobrász / akit idegesít hogy finom kezével / csak a felületen dolgozhat”, illetve „adjatok egy dimenziót / mert túl nagy szavakat mondok”. A gyomor a kötetben a tiszta költészet forrásává válik („énekelj mondjuk / az kezdetnek jó lesz / énekelj hajnalig / gyomorból énekelj” [În cele din urmă, lumea va arde]).
A szubjektum itt lesz költővé, itt szembesül B. pszichológiai, fizikai és társadalmi korlátaival
(„persze nem válthatod meg / se magad se másokat / nem változtathatod meg a turistabuszok menetrendjét” [B oldal]), hasadás történik, innentől kezdve B. mintha nem kapna szót, hisz a B oldalban kinyilatkoztatta óhaját, ezután már A.-nak kell valamit kezdenie az új tapasztalatok és a B. többé-kevésbé megnyugtató következtetése közötti szakadékkal („most már úgy érzem / nincsenek rossz emberek / csak mindenkinek van legalább két tucat komplexusa / és egy menyasszonya / akit sosem szeretett / mert muszáj elkövetni párszor / az évszázad legszebb hattyúhalálát”). Míg B. valamilyen formában mindenáron kapcsolódni akar, még akkor is, ha ez lehetetlen („legyen a közösség a széttartásé / üljünk körbe háttal egymásnak / tiszavirág-életű gondolatainkkal / foglaljunk állást / mások csuklóján / tetovált csillagok / zárt bőr / birodalmi vér”, addig A. nem áltatja magát (csak B.-t): „[m]ikor lettek függetlenek / egymástól a tárgyak? / Felejtsük el a vágyat, / kölcsönhatást, gravitációt. / Nem mond többet / ez a táj annál, hogy van egy domb, / pár felhő, kék ég, zöld fű” (Algoritmika); „[n]e félj magadtól, B. / Amíg kérdezni mersz bármiről / – mondjuk a bárányok mindennapjairól –, / addig nincs okod a félelemre. / Kérdezz engem bármiről. Történeteim tüdejében víz van, / a víz tükrében homályos felhők.” (Altató).
A kötet tulajdonképpen a B. által kinyilatkoztatott ars poeticában kódolt szerzői hatalommal kapcsolatos optimizmussal vitatkozik:
A. hiába keresi a dimenziót, amelyben a gyomor alkotni tud, az alkotás alárendeltetik a nagybetűs mumusoknak („Én Nagy Szégyenem! / Miket kellett volna / másképp csinálnom? / Nem értem vagy nem akarom érteni” [Mezcal days]), a gyomor a betegségek, a szorongások és az ok-okozatok keresése miatt nem tud világmegváltóan alkotni, és itt akár Nietzsche nevével is elkezdhetnénk dobálózni.
Nyilván ez a B.-s történet másképp is kibogozható, a fentiekben csak egy lehetséges értelmezést vázoltam. Nagy Zalán kötete elég homályossá teszi a dolgot ahhoz, hogy másképp is meg lehessen közelíteni, bár a B. mint szerelem, a B. mint jóbarát, a B. mint gyermeki én vagy lelkiismeret útvonalai túl egyszerűnek tűntek. Ezért határoztam úgy, hogy
B.-t a költészet és a szubjektum tisztaságában bízó alteregóként próbálom meg értelmezni.
Ezt a homályosságot ugyanakkor akár kritikával is lehetne illetni: kérdés, hogy az Atlasz vállára veszi a holdat soraiban eléggé kidolgozottá vált-e B. ahhoz, hogy igazi tétje legyen a kötetben azon túl, hogy bele lehet „bölcsészkedni” egy csomó mindent – különböző pszichoanalitikus szemléletektől művészetfilozófiai töprengésekig.
Ha túltettük magunkat az enigmatikus B betűn, feltűnhet, hogy a kötet versei nincsenek ciklusokba rendezve, mégis kirajzolódik egy szerkezeti ritmika. A páratlan oldalakon bizonyos közönként felbukkannak felépítésükben nagyon hasonló szövegek. A vadhíd, a százlábú, a mozgásban, a kétivarú, az etűd, az urambocsá, a Harmónia B.-ben és a technovers hasonló hosszúságú sorokból állnak, és a versnyelv kevésbé illeszkedik a szokványos szintaxishoz, mint a többi műben.
Kuszaságuk formai szinten is előidézi a szorongást, a sorok egymásba folynak,
így az olvasó gyakran kapkodhatja fejét a jelentés után, amit a gyakori elliptikus szerkezetek, a jelrendszer használatának virtuozitása sokkal inkább homályossá tesznek, mint más versek esetében. Az ok-okozati kapcsolatok keresése ezekből a darabokból kimondottan hiányzik, a szubjektum itt válik igazán az asszociációk szubjektumává. Ezek a versek A. féktelen megnyilvánulásai, nem véletlen, hogy fentebb a Harmónia B.-ben címűt a B.-hez intézett legkétségbeesettebb versnek neveztem. A kötet a vadhíddal kezdődik, amely valamiféle ráolvasásként is olvasható a testet, a gyomrot az alkotásban gátló betegségek ellen („fény felé / hajló alkatod vadhidat épít a parazitákat / gyermekeidként neveled fel te meg mit is / mondhatnál egy ilyen nyílt töréssel hogy / zárják be a szánalmas kiskapukat végre / engedjenek át céljaid fájdalomküszöbén”).
A hasonló szerkezetű és tematikájú versek mellett a kötetet a „mumusok” is összefogják: a Késdobálók Keserve, az Én Nagy Szégyenem, a Méltóság, a Tömeg, az Evolúció Városa, a Tavasz Hírnöke, a Rút Szörnyeteg, a Test Őrei egy töredékes magánmitológiát sejtetnek, melynek szentjeit a Hold monológja Rakétához című versben padokra firkált nevek jelölik – „SELENE KUBRICK BOWIE”. A kötetben sok a paratextus, mottóként feltűnnek Bodor Emese, Petőfi Sándor, Szendrey Júlia, Milan Kundera, Ézsau próféta és E. T. A. Hoffmann szövegrészletei, Nagy Zalán ezáltal elképesztően tág kontextusokat idéz meg.
A versek emellett a popkultúrába is jócskán be vannak ágyazva,
a Rekviem egy tengerparti planetáriumból például egy Sarah Lynn-nek, a BoJack Horseman című animációs sorozat egyik szereplőjének írt gyászbeszédként is olvasható („A hiány megnevelt? Vagy pont hogy nem? / Gyerek tudsz lenni újra és nagyon könnyű?”). A kulturális kontextust nemcsak átvitt, hanem konkrét értelemben is tágítja az În cele din urmă, lumea va arde című vers, amelyben a norvég, egy kicsit az erdélyi szász, az angol és a román kultúrák egymásba gabalyodó interakcióival próbál valamit kezdeni az „én” („– what is your major? / – maghiară – mondom neki – / adică hungarian language and literature”; „egyszerre jegyzetelek norvégul és románul / angolul és magyarul / ha kell néha németül is / a tanár közben európai statisztikákat mutat”).
Bár az utalások rendkívül heterogének, nem tűnnek keresettnek,
még akkor sem, amikor kinyilatkoztatik, hogy „kurva szar szám a scorpionstól a wind of change, / néha még mindig szól a rádióban” (wind of change).
Jól áll a kötetnek az eklektikusság, és még azt is meg lehet bocsátani, hogy a címben szereplő Atlaszon kívül nem igazán esik szó görög mitológiai alakokról, sőt, Atlasz is jócskán kibillen a szerepéből. Szegénynek a holdat kell tartania, ami rezonál a kötetegésszel, hiszen Nagy Zalán verseiben is ki van mozdítva a költő a gondtalan alkotásból: nincs alkalma alkaioszi strófákba szedett klasszicizálásokra. Ha nagyon foglalkoztatna az ókori mitológia, felvethetném, hogy Atlasz amolyan csehovi puska, ami nem durrant el – de talán fontosabb az, hogy végre valaki írt magyarul verset Sarah Lynnért, és elkövette „az évszázad legszebb hattyúhalálát”.
Nagy Zalán: Atlasz vállára veszi a holdat, Hervay könyvek 8., Erdélyi Híradó – FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2024.
A borítófotót Nagy Iris készítette.
