Létszámkiegyenlítés
Ma este N. befekszik a kórházba, holnap meg felvágják a hasát, kivesznek onnan egy gyereket, utána összevarrják, pár napot még bent tölt, aztán mennek haza, de most még nekem írogat, hogy már szeretne túl lenni rajta, azt sem tudja, milyen szobában lesz, mikor mi fog történni. Én ehhez nem értek. Sem a szüléshez, sem a szülésre váró nők bizonytalanságainak eloszlatásához. Még a megszületéshez is alig-alig konyítottam annak idején, ha jól tudom.
Valahogy úgy képzelem, hogy N. becipeli magát, meg a méhében a bébit egy hatalmas épületbe, ahol ezerötszáz beteg, meg ötven, többnyire egészséges dolgozó jön-megy, fekszik, operál, papírokat tölt ki és haldoklik. Amikor odaér a pulthoz, sorban kell állni a pluszsúllyal, pedig az orvos azt mondta neki, minden elő van már készítve, szeretettel várják. Be is áll a sorba, a férje viszi a kezében a sporttáskát. Idegesek, és a gyereket ott bent is nehéz cipelni. A negyediken valaki éppen meghalt, de nem baj, helyette hoztak most ők egy új embert, így a summa hamarosan rendben lesz.
Egy sötétkék ruhás elvonszol mellettük egy ipari takarítógépet, milyen jó neki, gondolja N., neki biztosan nem fognak branült szúrni a kézfejébe ma este, és nem lesz nehéz elaludnia, kényelmesen bedughatja a kezét a párna alá, ahogy szokta. De ő nem, neki ki kell várnia a sort, utána meg végigszenvednie a dögunalmas vizsgálatokat, de nem lesz semmi gond, anyuka, csinált már ilyet, minden fasza lesz, mondja az orvos, miközben rohan a másik nyolc, hasonlóan gömbhasú nőhöz, és mire N. feltehetne egy egyszerű kérdést, már huszonöt méterről bámulja a fiatal orvos fehér köpenyének a hátulját. Úgy lobog mögötte, mint egy szuperhős palástja, pedig ő csak rutinmunkát végez, ezek a bébik futószalagon jönnek, aztán vége a műszaknak, fúj a gyár, felakasztja a köpenyt a szekrényébe, és fél óra múlva már a Sparban böngészi az akciós darálthúst. De addig még hátravan jó tíz óra, barátocskám, na szedd a lábad, lobogjon az a köpeny, megvár az akciós hús!
Tizenegy óra múlva bekövetkezik a lényeg, amiért ezt az egész kurva cécót végigcsinálta. Tizenegy óra múlva kiegyenlíti a kórházban tartózkodók létszámát, ha addig ugyan el nem patkol megint valaki. A férje már hazament, és N. most velem cseveg. Ezt még nem próbáltam, senkivel nem beszélgettem még, aki ilyen közel járt ahhoz, hogy kimásszon belőle egy másik ember. Technikailag persze nem így fog történni. Nem fog mászni sem, csak kalimpál a végtagjaival, meg esetleg ordít.
Nálam hangosan pattog a jég a whiskys pohárban, és hamarosan főzök egy pudingot, jobb híján erről mesélek N.-nek, aki már túl van a vacsorán, bár állítólag még éjfélig ehetne. Van nála egy csomó finomság, alaposan felkészült, mert a répafőzelék már három éve sem volt az igazi. Se nem tudja, se nem akarja felfogni, ami holnap vár rá, megértem, én még akkor sem tudok elaludni, ha másnap délutánra cipővásárlást terveztem. Megígérem neki, hogy majd gondolok rá, ezt szokták csinálni az emberek, ígérgetnek bőszen, meg gondolnak, de azt is kifejtem, hogy valójában ez semmire nem lesz hatással. Ebben egyetértünk. Azt sem tudom pontosan, mire kellene gondolnom. Talán arra, hogy a szike némán, simán hasítsa fel N. bőrét, meg alatta a többi szövetréteget, pontosan a megfelelő helyen, és a műtőben tevékenykedő személyzet fegyelmezetten és kipihenten adogassa a különféle steril szerszámokat a hasonlóan fegyelmezett és kipihent orvos steril, gumikesztyűs kezébe. Vagy arra, hogy amikor ébredés után N. a hasára teszi a kezét, az üresség hátborzongató érzése ne aggodalommal, hanem boldogsággal töltse el. Azt hiszem, talán csak az a lényeg, hogy biztosítsam afelől, hogy gondolok rá, mert az megnyugtatja, de nem szükséges valóban ez az egész misztikus hülyeség. Mondhattam volna neki, hogy imádkozom érte, annak talán tényleg lenne értelme, de nem kockáztattam meg, hogy kiröhögjön. Szuggerálom tehát a távolból a szikét meg az orvos arany kezét, aztán meglátjuk.
A rágondolás egyelőre annyiban merül ki, hogy eszembe jut, mielőtt betolják a műtőbe, vajon még messengerezik-e, vagy az tilos, vagy mégis szabad, de neki eszébe sem jut. Aztán reggel fél hétkor kiderül, hogy igen, nyomkodja még azt a rohadt telefont, így az előző esti tizenegy órás közelségi rekordomat megdöntöm, de azt majd csak később fogom tudni kiszámolni, hogy pontosan hány órával.
Eltelt két óra, na most, most, most kell rákoncentrálnom mágikusan, csak mégsem tudok eléggé hinni benne, mert biztosan csúszás van, azt mondta, valószínűleg hosszú órákat kell várni, mire sorra kerül, hiába van időpontja. A répát már meghámozták a konyhán a konyhás nénik, és most kimennek elszívni egy cigit.
Mire észbe kapok két Excel-táblázat között, N. már huszonhárom perce írt, hogy „Megvagyunk :))”. Bár még semmilyen részletet nem tudok, a dupla szmájli határozottan megnyugtató, erre most jövök rá: egész jól kiváltja a valódi mosolyt az olyan helyzetekben, ahol egy halvány, félig elkapott derűs arc is képes eloszlatni minden aggodalmat, kételyt, rosszkedvet, szorongást. Mint amikor a barátnőm haragszik, és egyszer csak észreveszem, hogy a szemével már óvatosan mosolyog (talán még ő sincs tudatában). Elég egy fikarcnyi pozitív izommozgás az arcon, és a tonnás kövek lepotyognak az ember szívéről, és szétporladnak, mint a száraz lószar.
Faggatom N.-t, milyen volt, hogy érezte magát, de ő inkább az anyós krumplis tésztájáról mesél, és megkérdezi, milyen a napom, hm, érdekes. Az emberke dimenzióit tudakolom, mást nagyon még úgysem tudunk róla. Három óra múlva újra együtt lehetnek, ő, meg az egyik legújabb ember a földön, ugyanis, ha jól számolom, egy rövid pillanatig ez a csöppség volt a legfiatalabb Homo sapiens a világon. Azóta persze már több tízezren beelőzték. Eszem a tarhonyás húst, miközben ma már tizenötezren éhen haltak, pedig még csak most harangozták el a delet. Így megy ez.
Még le sem ment a nap, már küldi a fotót, amin egy csöpp ember alszik, azt írja, ő a Luca, én meg átugranék egy kávéra, de alighanem ez nem a megfelelő alkalom, szóval helyette gratulálok, csak nem ezzel a szóval. Szerencsére vannak még egyéb kifejezések bőven ebben a szép nyelvben. A kislány békésen szunyókál a fotón, most még édes kis figura, mert nem tudja, hogy nevén nevezem, na majd ha felnő, jól beperelhet, ha élek még akkor.
Minden jól alakult, mert a nővérke lábát sem hányta le N., amikor felkelt, és a baba is nagyjából pont úgy néz ki, mint amilyet a többiek szoktak posztolni Facebookra. A vacsorára kapott szelet kenyér és a két szelet vizes sonka meg az alma hozta a várt szintet, a létszám is helyreállt, a nővérek aranyosak, kedvesek, szóval talán mégiscsak használt valamit a rágondolás-mágia. A doki hazafelé bevásárolt, a maradék, kihűlt répafőzeléket a konyhás nénik kiöntötték a moslékos vödörbe, a varratok szépen feszülnek, és ahogy az ablakból látom, három dühös galamb egy fél brióson marakodik.
Borító: Unsplash
