Alex Garland új filmje, a Polgárháború egyszerre empatikus figyelmeztetés és bemutatott középső ujj. Darabjaira hulló politikai rendszerek, holttestek és egy kép az elnök haláláról, íme, ide juthatnak a polarizált társadalmak, ha nem ébredünk időben. De mindeközben mivé válunk mi, és hogyan tudósítanak nekünk az eseményekről? Ragaszkodhatunk-e az etikai határokhoz, ha tényleg az életünk a tét?
Alex Garland olyan filmek forgatókönyvírójaként vált ismertté, mint a 28 nappal később, a Napfény vagy a Ne engedj el, majd rendezőként többek között az Ex Machina és az Expedíció képében hozott tető alá széles körben elismert mozikat. Ezekből a címekből egyértelműen látszik, hogy Garland a határhelyzetek rendezője: filmjeiben megkérdőjelezi a normalitást, hogy a bizonytalanságukban hozott döntéseikkel szembesítse a karaktereket.
A szerző központi témája továbbá a művészettörténet egyik örök dilemmája, mégpedig, hogy mi tesz minket emberré.
Garlandnál ez helyenként sci-fi környezetben, más fajokkal és technológiával való konfrontációban jelenik meg, legújabb, Polgárháború című filmje viszont épp azért kifejezetten rémisztő, mert semmilyen menekülőúttal nem szolgál. Ez itt a pőre realitás, amit ma még közeljövőnek hívunk, de már így is túlságosan hasonlít a napi hírekre.
Az Egyesült Államokat polgárháború szakította szét. Néhány állam kivált az országból, s nagyon úgy tűnik, már az elnöknek sincs sok ideje hátra. A felbolydult közállapotok nagy lehetőséget jelentenek az újságíróknak: most lehet elkészíteni azokat az anyagokat, amelyek megalapozhatják karrierjüket. Lee (Kirsten Dunst) hideg profiként végzi a munkáját, Joel (Wagner Moura) viszont minden nap egyre lelkesebb. Amikor csatlakozik hozzájuk egy idősebb (Stephen McKinley Henderson) és egy fiatalabb (Cailee Spaeny) kolléga, útnak indulnak a főváros felé, hogy első kézből tudósíthassanak az ismert világ utolsó napjairól.
A Polgárháborúval kapcsolatos kritikák visszatérő eleme, hogy a film nem foglalkozik a társadalmi kontextussal, tulajdonképpen
a játékidő során semmit sem tudunk meg a címben is megénekelt fegyveres konfliktusról.
Ez valóban így van, ugyanakkor észre kell venni, hogy mindez egy nagyon tudatos koncepció része. Garland nem tünteti fel magát olyan színben, mintha többet tudna a társadalmak polarizáltságáról, mint bármelyik, a világért aggódó értelmiségi. Nincsenek mélyenszántó politikai elemzések, a film nem választ oldalt, csupán állapotként detektálja a társadalmak végletes megosztottságát. És itt már nem arról van szó, hogy nem tudunk egymással beszélgetni, vagy hogy nincs közös alap, hanem a fegyverek is előkerültek, és ha nem tetszik nekünk a másik származása, bármikor el is süthetjük azt. Azáltal, hogy Garland szinte egyáltalán nem foglalkozik a társadalmi miliővel, az egész film közélethez való hozzáállása olyan lesz,
mintha egy rossz hangulatú vitában vennénk részt, amely során igazából nem is tudjuk, mi volt a kiinduló probléma,
csupán válogatás nélkül ventiláljuk a sérelmeinket. A rendező ráadásul azt a pimaszságot is megengedi magának, hogy a szakadár államok közül kettőt említ meg: Kaliforniát és Texast, két olyan területet, amelyek a valóságban egészen biztosan nem állhatnának egy oldalon. A film ezzel is erősíti, hogy azok a fogalmak és határok, amelyekkel manapság akarjuk magyarázni a közéletet, valójában már egyáltalán nem állják meg a helyüket.
A Polgárháború tehát egyrészről teljesen egyértelmű figyelemfelhívás: ide juthatunk, ha nem változtatunk nagyon gyorsan azon, ahogy egymáshoz viszonyulunk. A filmen bizonyos szempontból jogosan kérhető számon az ezzel kapcsolatos komolyabb tudatosság,
önértékén viszont nagyon is érthető az az indulat, az a megfoghatatlan düh, ami Garland rendezését áthatja.
Érdekes ellentmondás viszont, hogy a rendező mégis szükségét érzi, hogy helyenként feloldja ezt a hangulatot. Mintha túlságosan is ragaszkodott volna az amerikai filmek bevett sémájához, amiben mindig helye van a feloldozásnak. Ebből persze következnek rendkívül esztétikus jelenetek (például amikor főhőseink tűzesőben hajtanak), ugyanakkor helyenként némileg hirtelennek érződnek ezek a tónusváltások.
A társadalomábrázolás csak az egyik aspektusa a filmnek, legalább ennyire fontos lesz azoknak a nézőpontja is, akik egy ilyen helyzetben a nyilvánosság kapuőrei. Ők azok a riporterek, akik közel szeretnének kerülni az eseményekhez. Garland szereplői a szenvedés megörökítésének általános dilemmáival szembesülnek:
vajon valóban javíthat-e a társadalmi viszonyokon, ha látjuk, mit okoznak a feloldhatatlan ellentétek,
ha megjelenik a szemünk előtt a vér, a szenvedés? És hol fordul ez át öncélúságba, mikor kezdődik el a kizsákmányolás? Garland kezdetben sztereotípiákkal dolgozik: megismerjük a hideg profit, a lelkes, de már rutinos kollégát és azt a fiatalt is, aki csillogó szemmel néz minden újdonságra. Csakhogy a film igazi ereje abban rejlik, ahogy a rendező árnyalja ezeket a toposzokat.
Kirsten Dunst remek alakításában Lee egy fejlődési folyamaton megy végig. A film elején néhány apró villanásban láthatjuk a nő emlékeit, ezekből következtethetünk arra, mi mindent látott már. A játékidő kétharmadában úgy tűnik, őt épp ezért már semmi sem hatja meg. Meg akarja csinálni a legjobb fotókat, és elfelejteni mindazt, amit megtapasztalt. Emiatt katartikus az a pillanat, amikor rádöbben arra, mi veszi körül. Dunst alakítása azért is kitűnő, mert
képes 100 percen keresztül visszatartani Lee szinte összes érzését, hogy aztán egyetlen jelenetben engedje azokat szabadjára.
A másik oldalon Cailee Spaeny nemkülönben magas színvonalú játéka ellentétes utat ábrázol. Ő újoncként kerül kapcsolatba ezzel a világgal, szépen lassan egyre inkább elmerül benne. A film groteszk csúcsjelenetében pedig egyértelmű válik, hogy végleg asszimilálódott az embertelen állapotokban. Spaeny egyébként azért is volt tökéletes választás a szerepre, mert még koránál is fiatalabbnak látszik a vásznon, így akár az új generáció ígéretét is láthatnánk benne, ám a film minden ezzel kapcsolatos illúziót eloszlat.
„Nagyjából minden harmincadik képem sikerül” – nyugtatja fiatal kollégáját Lee az egyik jelenetben, és ez bizony egyértelműen mutatja, hogy a Polgárháború a fentiek mellett erőteljes és igen kiábrándult szerzői vallomás is.
Fotósai kudarcában Alex Garland mintha a filmkészítés talmiságát is meglátná
(főként ha itt megemlítjük, hogy a rendező azóta többször is nyilatkozott arról, hogy befejezi a rendezést, mert már nem hisz benne). A képi megjelenítés, a művészi megfogalmazás sem segíthet közös problémáink megoldásában, akkor viszont fel kell tenni a kérdést, hogy miért csináljuk, van-e értelme ennek a tevékenységnek?
A Polgárháború tartalmilag
izgalmas, esztétikusan elkészített film, aminek már most is rendkívül érdekes a kritikai visszhangja.
Ez is mutatja, hogy Alex Garland legújabb filmjéről lehet és kell is beszélgetni.
Polgárháború (Civil War), 2024. Írta és rendezte: Alex Garland. Szereplők: Kirsten Dunst, Wagner Moura, Cailee Spaeny, Nick Offerman, Stephen McKinley Henderson. Forgalmazza: Fórum Hungary.
A Polgárháború a Magyar Filmadatbázison.
