Gyöngédség
I.
Prokofjev: Suggestion Diabolique
Az ujjbegyek közepét célozni a testekre,
összpontosítani a tudatállapotra, amikor még
azt hiszi, ezek csak bogarak, hiszen: fej, tor, potroh,
megvan mind, de valami mégsem stimmel,
valami nincs jól, mert mindenütt ott vannak,
először csak a WC-csésze mögül vánszorog elő egy,
hogy képes felmászni a kád falán is, kérdezi magától,
mindenesetre mi mind természet vagyunk,
ilyeneket zsolozsmázik magában,
de közben ráng a gyomor, mert tudja,
amit a kogníció még tagad, hogy ez az egy darab
megsokszorozza magát, az ujjbegyekkel megsorozza az apró testeket,
az égből hulló tárgyak szabadeséséhez képest az intenció különbségével,
a szándékos megsemmisítés dühének gyorsulás
helyetti azonnalisága, egy merénylő becsapódása
az ujjbegyek érkezése az asztallapon,
már nem is figyelve, mászik-e ott bármi,
nem ezt érdemli ez a minden emberi szükségletet
jól ismerő asztallap, ahová perceken belül
felhuppan a test a tetemek közé, nem érdemli ezt, de csak jönnek,
másznak elő a növénytelepből, és hiába püföli az ujjbegyeit
egyre s másra, újratermelődnek, vajon az elme hozza létre őket –
ezt a hangyás képernyőt, vagy az ujjak vonzzák magukhoz a kiiktatásuk
elibe száguldókat, ezeket nem gondolja, ez a gondolatspirál most ő maga,
az ismétlődő, püfölő mozdulatsor, a halálosztás, de jogos-e az undor, feszegeti magában,
míg őt valaki más feszegeti a pulton a tetemek között,
soha nem érezte még ilyen könnyűnek a testét, mint abban a másfél másodpercben,
amíg a másik a karjába veszi és odarakja, a mozdulat intencionalitása
rémíti meg, de akarná is újra, vegyél le, tegyél vissza, vegyél le, tegyél vissza,
lehetne az élet ennyire könnyű, oda-visszatekerés egy VHS-kazettán,
megsemmisítelek, mondja és magához húzza a testét az asztallap szélén,
és csak a püfölés van, ki-be költözik a testben, a másik megsemmisítése,
ahogy magára ismer a kiiktatás gyönyörében, belefojtani a másikat önmagunkba,
eltaposni, széjjelnyomni, dekapitálni, mindkét karjára feltapadnak
a rothadás kis Smith-ügynökei,
ahogy támaszkodik, ahogy mozognak benne, ahogy módszeresen
felszámolja az önmagára fixált test,
ahogy a biztosíték kiold és halk rondókban elomlik a veríték.
Mozdulatlanul fekszenek. Csalódottságuk csillapíthatatlan,
hogy még mindig élnek.
II.
Kurtág György: Perpetuum Mobile
Mint egy keltető, olyan a forró test az indiánnyári éjben.
Be sem takarózik, ne tartsa magán a meleget. Viszket a bőr
a millió karistolási ponton, képzeli-e,
hogy szaladgálnak rajta, s a nap első sugaraira elrajzanak,
ott hagyják a leigázott testet, ami immár örökké viszket,
így képzeli, egész éjjel sercegtek rajta ízelt lábaikkal,
már nem is vakarja magát, csak simogatja, mintha már nem
lenne érdemes ritmikusan támadni, glissando ez,
a kétfajú tánc legnemesebb értelmében,
nem pontok összessége, összefüggő tenger:
ezt a masszát már csak lágyan elsodorni, észrevétlenül összepréselni,
lesöpörni a finom mozdulatok álruhája alatt. Halkan ropog a kitin
az elkenő tenyéren. Azt mondják, véletlenül sem szabad megijeszteni,
mert peték ezreit préseli ki magából a vélt megsemmisülés
előtti pillanatokban.
* * *
Rezeg a telefon, Exterminator Danny bejut az épületbe,
kisvártatva berúgja a lakásajtót.
Linda, linda, this is not an infestation, it’s an invasion –
mondja, és gyors mozdulatokkal keveri a mérget.
Nézi, ahogy őrületes sormintákban rajzanak,
még ő is megszeppen, de nem riad vissza.
A madarak vonulása sorminta, művészet,
de itt sehol egy hurok, egy bakugrás, egy tölcsér,
itt a képileg indokolatlan áradás mindenütt. Ha fényes
nappal így sorjáznak, akkor tényleg átvették a hatalmat
a lakás felett. Túlerőben vannak,
de mi vagyunk azok, akik ettünk a tudás fájáról, linda.
Danny mexikói, nem nagyon értjük egymást, ezért ilyen
állításokat tulajdonítok neki alaptalanul a hajnali delíriumban.
Azt mondják, ő a legjobb, tiltott vegyszereket
használ, biztosra megy. Feketén dolgozik, de garanciálisan.
Linda, linda, don’t be afraid, I’ll kill them for you!
– gélt nyom az összes zugba, telik a lakás,
minden kis szegletében megül a szer.
* * *
Fogja a permetezőt, a magasba tartja a csövet, és mielőtt lenne idő felkészülni,
az első adagot a levegőbe spricceli, az elején
mintha tartaná magát valamilyen rendszerhez,
előszoba, aztán a fürdőszoba, de lassan kiviláglik,
hogy csak ez a lövellés van, a méregfújás, kezdetben csak a bútorokra
és a használati tárgyakra, aztán már az előszobában álló fogas
ruhadarabjaira, a polcokon az élelmiszerekre, az étkészletre,
a félbe hagyott teára, a növényekre az ablakban,
a virágzó kaktusz pihés szirmaira. Széles sugárban hajtja,
okádja, mindent befröcsköl, és rájövök, nem fog leállni,
mert ez a szer ő maga, és most már
látni vélem, ahogy a testére csatlakozik a gép,
lövelli ki a terminátor testnedveit, micsoda katéter,
micsoda kutak, feltör belőle valami elállíthatatlan, végigpermetezi
magával a lakást, a páratartalom hirtelen az egekbe szökken, ködpárnák
állják az utam, már a hálónál tart, Danny, csak a ruháimat ne,
az ágyneműt, please, ezt le kéne takarni, de Danny nem
kegyelmez, mindenek végzete az átitatódás,
diadalívet rajzol a méreg, és egy pillanatra kimerevedik a levegőben,
mintha azt mondaná, itt még elmenekülhetsz,
de pont e pillanatban a nap túlnő
a szembeházon hogy áthasítsa a permetet, megbénít
a fénytörés és alig hiszem, amit látok,
a pusztítás cseppfertőzésén szétáradnak a színek,
a megsemmisülés szivárványa, és már tudom, a lábánál
állva nem kerülhetem el én sem, csak állok és befröcsköl
és állok és ömlik, átitat, beszívódik a pórusokba,
leázik a tapéta, előmossa rejtekeikről a rángó
kis testeket, élősködők kaleidoszkópszerűen
váltakozó csillagképei, micsoda tünemény,
a halálösztön tejútja, mindent eláraszt
az új kozmológia, ez már az új világ,
gondolnám, míg fürdőzöm a szerben,
de csökken a permet zubogása,
már nem látni semmit a párától,
csak hallani a lanyhulást,
örökké nem eshet,
jut eszembe hirtelen, és elszomorodom.
A lassuló áramban egy testbe botlom,
Danny a földön fekszik, préseli ki magából
a cseppeket, félem a végét, pedig mit sem várok jobban,
utolsó erejéből még meghajtja a permetezőt,
elernyed, a szemével körülpásztáz, és biccent,
you clean up this mess, linda, and I will marry you.
Borító: Pixabay
