Az újonnan megnyílt YBL6 Művészeti Tér első kiállítása egy eddig kevéssé ismert magángyűjtő, Jáky Balázs több száz darabos kollekciójának reprezentatív válogatása.
A kiállítás címének (Vagyok, aki vagyok) értelmezéséhez a tárlat mottójául választott Korniss Dezső-idézet ad kulcsot: „Az vagyok, aki vagyok, ahonnan jöttem, ahonnan impulzusokat kaptam, tehát a szülőföldem, plusz Európa. A piktúra ezt jelenti számomra, és ez a piktúrám.” Ezt a szemléletet erősítik a bevezetőszövegben Vajda Lajos gondolatai is, aki magyar festőként összekötő kapocs kívánt lenni a nyugati (francia) és a keleti (orosz) művészet között. Valamint így nyer értelmet a bevezető mellé helyezett Vajda-rajz is. A Bálint Endre és Vajda alakját egymásra montírozó kettős portrén a mindkét művész által kedvelt szentendrei motívumok (kereszt, húzós kút, ablakszem) utalnak a baráti viszonyon túlmutató művészetfelfogásbeli azonosságokra.
A Jáky-gyűjtemény ennek a Korniss és Vajda által megfogalmazott művészeti szemléletnek az örököse kíván lenni,
a Kelet-Nyugat közötti híd szerepét betöltő alkotások felvállaltan szubjektív alapú kollekciójával.
A fiatal műgyűjtő az utóbbi húsz évben hozta létre kollekcióját, amelynek egy szűk szeletét már 2015-ben, a Kieselbach Galéria Őszintén szólva című kiállításán láthatta a nagyközönség. Akkor Jáky Balázs még anonim módon jelent meg. Most viszont Nemes Péter kurátor, egyben
a gyűjtő művészeti tanácsadója jóvoltából már a nyilvánosságot vállalva mutatkozik be a gyűjtő és gyűjteménye, 120 alkotást felvonultatva.
A hat teremre tagolt tárlat 1945-től az 1990-es évekig terjedően nyújt képet a magyar képzőművészet egykor leginkább tiltott vagy tűrt, mára már többnyire a kánon fősodrába tartozó művészeinek alkotásaiból. A három alappillér (Európai Iskola, Iparterv-generáció és Új Szenzibilitás) irányzata köré épülő tárlat elrendezésében a kronologikus elvet követi. Időrendi sorrendben úgy helyezi egymás mellé az egyes festőket, festői korszakokat, hogy azok reflektáljanak egymásra. Így sok esetben egy-egy művész pályaképének (Barcsay Jenő, Román György, Ország Lili, Anna Margit, Keserű Ilona, Barabás Márton) alakulásáról, fejlődéséről nem folyamatában, hanem több részletben kaphatunk képet. Vagy éppen
egymással látszólag rokon, mégis más indíttatású művészek kerülnek össze,
mint a harmadik terem Figuratív törekvések a 60-as évekből című szekciójában. A három Franciaországban készült Csernus-kép (Rue Rambuteau, 1973, Tengerpart, 1975, Műteremudvar, 1990) a francia nouvelle figuration, illetve az abból kinövő figuration narrative irányzatához kapcsolható, míg Fehér László (Földalatti, 1975) és Barabás Márton (Pillangó utca, 1979) alkotásainak látásmódja az amerikai fotó-, illetve hiperrealizmusban gyökerezik.
Az első és utolsó teremben kaptak helyet azok az alkotók, akikhez Jáky Balázs különösen vonzódik. Közülük is kiemelkedik Barcsay Jenő és Tóth Menyhért. Ahogy Kocsis Katicának adott interjújában indokolja: Barcsay pályaívében, bár felülről tekintett le a különféle irányzatokra, mégis
szépen és érzékenyen követi azt, ami 1945 után történt a magyar művészettörténetben.
Tóth Menyhért képei érzelmi telítettségükkel és fakturális gazdagságukkal ragadták meg. Hasonlóan fontos még Jáky számára Anna Margit művészete, akinek műveit elsőként kezdte el tudatosan gyűjteni, illetve a már korábban említett Vajda Lajos kettősportré, amelynek megszerzésére sokáig vágyott.
Az első terem hét Barcsay képe az 1930-ban készült fiúportrétól az 1960-as évek elején készült Festőállvány-sorozatig követi végig a figuralitástól a geometrikus absztraktig tartó utat. Majd a negyedik teremben három alkotása (Vörösben sárga, 1976, Fekete-sárga I., 1978, Monumentális kép, 1982) az utolsó korszak letisztult, szinte már monokrómnak mondható geometrikus tájképeihez tartozik. Hasonlóan Anna Margittól az első terem Kaszás angyala (1945-49 között) még férje, Ámos Imre hatását tükrözi. Míg a második, de még inkább a harmadik teremben, ahová a ’60-as évek végén készült három festménye (Piros rózsa, Özvegy, Leány madárral) került, már az egyéni hangjára rátalált alkotót ismerhetjük meg. Élénk színekkel megfestett bábfigurái elsőre a gyerekrajzok naiv látásmódjával hatnak, ám
hosszabban szemlélve az alkotásokat, felfedezhetjük bennük a holokausztot átélt művész szorongását.
Itt kapott még helyet Korniss Dezső öt kisebb konstruktív szürrealista munkája is, míg az 1945-ben festett, főműnek számító Kővágóörsi emlék a második terembe került.
A második terem egyik oldalán az Európai Iskola alkotóinak képei helyezkednek el, míg a másik oldalon az Iparterv generációjának művei.
A kettő között pedig az összekötő kapocs Keserű Ilona Világos kép (Szuszék-tanulmány 4.) című műve,
amely népművészeti motívumokra épülve, azokat az absztrakcióig bontja szét geometrikus elemekre. Az 1945 és 1948 között működő Európai Iskola bemutatásánál a szürrealista művészek (Anna Margit, Korniss Dezső, Vajda Júlia, Ország Lili, Bálint Endre) mellett nagy hangsúlyt kapnak az Elvont Művészek Csoportjának (Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér, Martinszky János) alkotásai, akik a Párizsból hazatért Martyn Ferenc hatására a konstruktív absztrakciót képviselték az Európai Iskolán belül.
Az Iparterv-generációt a ’60-as évek végén pályakezdő fiatal nemzedék művészei alkotják, így szintén nem egységes szemléletű csoportosulás. Míg Bak Imre, Nádler István művészete a geometrikus absztrakcióhoz köthető, Lakner László az amerikai absztrakt expresszionizmus és a pop-art képviselője, Hencze Tamás a franciás op-art, míg Frey Krisztián és Tót Endre a gesztusfestészet egyéni hangú követője. Így ha különböző irányzatokhoz is tartoznak, közös bennük, hogy az Európai Iskola hagyományainak folytatóiként egyformán fontosnak tartják a magyar képzőművészeti tradíciók és a legfrissebb nyugati tendenciák ötvözését.
A harmadik terem elrendezése és az ott olvasható információs szöveg talán a kiállítás legproblematikusabb része.
A szöveg a Csernus Tibor nevéhez köthető szürnaturalista csoportosulás történetét állítja középpontba, de a Csernus-kör tagjai közül csak Méhes Lászlótól látható egy, már a francia emigrációban festett alkotás, illetve Csernusnak a már korábban idézett három, szintén Párizsban született műve. Fehér László és Barabás Márton pályája a ’70-es évek elején indult, így generációjukra az akkor már Franciaországban élő Csernus semmilyen hatással sem bírt. Sőt, bár Fehér László és Barabás Márton festménye egyaránt fotóalapú hiperrealista alkotás, művészi látásmódjuk mégis erősen különbözik.
Míg Fehér műve a mozgás, valamint a nagyvárosi elidegenedett életérzés ábrázolására törekedve vegytiszta leképezése ennek az irányzatnak, addig Barabás Márton képe inkább már a transzavantgárd, a posztmodern felé mutat. A mozgás érzékeltetésén túl a tükröződések megragadása (vonatablakon, metrólejárat üvegfalán) érdekli, és
hommage-ként értelmezve a mű tisztelgés mestere, a lepkegyűjtő és preparátor, Kocsis Imre előtt,
aki a fotóalapú festészetre irányította rá figyelmét. A terem másik felében látható Anna Margit vagy Schéner Mihály a Kondor Béla nevével fémjelzett mágikus realizmussal hozhatók rokonságba, amely szintén inkább a művészeti világlátás lazán értelmezett azonosságát, semmint egységes iskolát vagy irányzatot jelent. Míg Veszelszky Béla, Molnár Sándor, Gyarmathy Tihamér, Román György vagy Bukta Imre irányzatokhoz nem köthető, magányos alkotók. Hasonlóan a hatodik teremben helyet kapó Tóth Menyhérthez, Czimra Gyulához, Ország Lilihez és Gedő Ilkához.
A Struktúraelvű és geometrikus törekvések az 1960-as évekből elnevezésű szekcióban a Budapesti Műhely alkotói (Fajó János, Bak Imre, Mengyán András, Hencze Tamás) mellett kiemelten szerepelnek a Pécsi Műhely tagjainak (Lantos Ferenc, Hopp-Halász Károly, Ficzek Ferenc) munkái. Nem véletlenül, hiszen Jáky Balázs is pécsi kötődésű. Dédapja, Nikelszky Géza iparművész és festő a Zsolnay porcelángyár tervezője volt, akinek
a gyermekként látott grafikái, tervrajzai formálták Jáky művészi ízlését.
Az ötödik terem Konceptualizmus és Új Szenzibilitás című szekciójában Maurer Dóra képviseli a konceptművészetet az Eltolhatás (Eltol-hatás) című alkotásával, míg a többi mű inkább a különféle transzavantgárd irányzatokhoz köthető. A Labirint 2. (1998) Keserű Ilona színspektrum és a színek egymásra hatását vizsgáló korszakának egyik meghatározó darabja. Barabás Márton M. Hajnalka portréjának fenyegetettsége (1978) ironikusan reflektál a műalkotások sérülékenységére, tünékenységére, hasonlóan Paizs László pop-artos objektjéhez (A posztimpresszionista festő nyloninge, 1970), amely viszont a művész, a művészet szerepének értékvesztésére utal, szintén ironikus eszközökkel. A konceptművészként induló Tót Endre egy Németországban készült, az eltűnés esztétikája keretében született,
a média túlméretezett hatalmát ironikusan megkérdőjelező alkotásával van jelen.
A hiányok megjelenítésére tesz kísérletet, mikor a Prinz Charles (1992) című alkotásán a vörös alapra festett arany betűs szöveg és a középen álló, szintén arany négyzet hivatott helyettesíteni Károly és Diana, a média által ikonikussá vált esküvői fotóját.
A hatodik teremben, a Magányos alkotók a második világháború után elnevezésű szekcióban kapott helyet Czimra Gyula Zöldfalú szoba (1961) című alkotása, amely síkszerű ábrázolásával, tiszta színeivel Gauguin és van Gogh hatását tükrözi. Veszelszky Béla absztrakt művein (Filodendron II., 1965, Táj, 1963, Csendélet, 1963) a pointillista technika segítségével nem felbontja tárgyait, hanem azok belső lényegét mintegy platóni ideaként ragadja meg. Szintén nagy súllyal jelenik meg a Jáky Balázs számára
Barcsay mellett másik kiemelten fontos művész, Tóth Menyhért, aki utolsó korszakának hét fehér képével van jelen a tárlaton.
A kiállítás zárásaként szellemesen Barabás Márton Art of the 20th Century (2010) című, 17 könyvdobozból álló objektje búcsúztatja a látogatót, mintegy összegezve a 20. század művészetének sokszínűségét, amelyet maga a gyűjtemény is felvállaltan képvisel.
A Vagyok, aki vagyok – Magyar képzőművészet 1945 után / Válogatás a Jáky-gyűjteményből című kiállítás az YBL6 Művészeti Térben tekinthető meg június 22-ig.
Fotók: varkertbazar.hu
