Csemer Boglárka ‘Boggie’ és Petruska András idén tavasszal új, népzenei projektet indított Hunclorique néven. A két zenésszel az új produkció létrejöttéről, a népzenéhez fűződő viszonyukról, a műfaj hazai helyzetéről, nehézségeiről is beszélgettünk.
KULTer.hu: Honnan jött az ötlet, hogy pont népdalokkal foglalkozzatok? Eddigi munkásságotok során nem ez a műfaj volt előtérben.
Csemer Boglárka: Ez így igaz. Mindketten a popzene rétegműfajaiból jövünk, de vannak népzenei gyökereink. Én egész általános iskolában népdaléneklő versenyekre jártam, és volt olyan szerencsém, hogy az egyik énektanárnőm erdélyi származású volt, és tőle közvetlenül tanulhattam a legszebb népdalokat. Sose felejtem el, hogy mennyit dolgoztam a hajlításokon, és mennyire izgalmas volt az a világ, amit akkor ő kinyitott nekem. Aztán persze beszippantott a popkultúra.
Volt egy érdekes élményem, ami a népzenéhez vezetett vissza.
Az elmúlt két évben én képviselhettem az országot Algériában az Európai Zenei Fesztiválon, és ott szembesültem azzal, hogy amíg egy algír ember számára teljesen organikusan a mindennapjai része az algír népzene, addig nálunk ez nagyon nem így van. Akkor kezdtem el komolyan azon gondolkodni, hogy valamit kezdenem kell a magyar identitásommal. Konkrétan elszégyelltem magam. Ez a felismerés határozottan megdolgoztatott. Nekem most nagyon jólesik a saját kultúránkban elmélyülni, és teljesen más jellegű kihívás elé állít ez az Andrissal közös produkció, mint a saját munkáim.
Petruska András: Mindig is közel állt hozzám az úgynevezett világzene, a fémhúros akusztikus gitár miatt az ír és az amerikai folkzene, a nejlonhúros miatt a latin, közben rengeteg afrikai zenét is tanulmányoztam. Igyekeztem minél mélyebbre merülni ezekben a műfajokban, behatóan tanulmányozni őket, aztán hirtelen jött a felismerés, hogy ezt akár tehetném a saját kultúrám zenéjével is. A moldvai zene volt a kapudrog, szenvedélyében a rock and rollt, ritmusában meg az ír zenét idézi. A többi meg jött magától.
KULTer.hu: Kit akartok valójában megszólítani a Hunclorique-kal? A népzene kedvelőit, vagy inkább azokat, akik eddig idegenkedtek a műfajtól?
CS. B.: Nagyon jó a kérdés. Én nagyon tisztelem és szeretem a tradicionális zenét, és szuper, hogy van, aki műveli. De szerintem emellett az is fontos, hogy megtaláljuk a módját, hogy a népzene a ma emberéhez, a popkultúra-fogyasztókhoz is tudjon szólni. Mert ha ők is tudnak kapcsolódni, és magukénak érezni ezeket a dalokat, az egy fontos megtartó erő lehet, amire szerintem szükségünk van.
Hisz végeredményben a népzene segítheti a valahová tartozás érzését, ami pedig a közös identitás ereje –
és erre szerintem égető szükségük van a magyar embereknek. A magyar kultúra jövője, megkockáztatom, hogy ettől is függ.
P. A.: Szerintem mindkét irány érdekes. Talán az lehet a produkciónk szexepilje, hogy városi muzsikusként közelítünk a hagyományainkhoz. Lehet, hogy valakinek pont ez a híd kell ahhoz, hogy rátegyen minket az egyébként popzenékből álló lejátszási listájára, és később így szerethessen bele az autentikus zenékbe. Nekem például nagyon sokat hozzáadott a zenei érdeklődésemhez, amikor Sárik Petiéktől Bartókot vagy Stingtől reneszánsz zenét hallottam. Ugyanakkor az autentikus népzene kedvelőivel is érdekes kapcsolódási pont lehet, hogy más irányú zenei kifejezéskészlettel próbáljuk elmondani ugyanazt.
KULTer.hu: Nem volt rémisztő hozzányúlni egy ilyen, a mai közbeszédben kényes, de mégis gazdag hagyományokkal és szokásokkal telített műfajhoz, mint a népzene?
CS. B.: De, én évekig ezért nem mertem népzenei produkciót létrehozni, mert attól tartottam, hogy nem vagyok elég tradicionális ehhez, hiszen én nem vagyok népzenész, hogy lennék így autentikus. Algériában jöttem rá, hogy ez hülyeség.
Hittel, szeretettel és őszintén kell csinálni, amiben hiszünk,
és akkor teljesen mindegy, hogy népzenész vagyok-e vagy sem. A népzene mindenkié, mindenki kapcsolódjon hozzá úgy, ahogy tud, és akkor rengeteg örömöt tud adni.
P. A.: Zeneileg nem ijesztő, sőt igazából az egyik legizgalmasabb dolog egy már létező darabot kedvünkre formálni. Különleges akkordokkal színezni a jól ismert dallamokat, játékosságot, vagy akár humort vinni beléjük. A kérdés persze az, hogy más is érti-e, értékeli-e a szándékainkat. Volt már egy zártkörű tesztkoncert, csupa olyan szakmabeli vendéggel, akiktől akár meg is ijedhettünk volna, de olyan értő és bátorító visszajelzéseket kaptunk vissza, hogy én ilyen tekintetben nyugodt vagyok.
KULTer.hu: Milyen inspirációtok volt, amikor elkezdtetek dolgozni a dalokkal? Volt konkrét példa, aki hatott az alkotói folyamatokra?
CS. B.: Rengeteg időt szántam a forrásanyag-gyűjtésre, aztán egy szép napon kapott Andris egy levelet tőlem, amiben szinte minden tetszett neki és inspirálta. Így meg is lett a műsorunk fő váza. Nekem a legnagyobb inspirációs forrást a Muzsikás együttes jelentette, de persze bőven merítettem a gyerekkori népzenei emlékeimből is.
P. A.: Nekem legfőképpen
olyan crossover előadók voltak példák, akik elsősorban műzenéről ismertek, de valahogyan beépítették a folklórt a zenéjükbe.
Ilyen téren a korai Simon & Garfunkel, Bartók zongoradarabjai és az Illés együttes egyaránt inspiráltak a dalok hangszerelésekor.
KULTer.hu: Mi alapján válogattátok ki a dalokat? A személyes vagy a szakmai preferencia volt inkább a döntő? Könnyen el tudjátok dönteni, hogyan nyúljatok egy-egy népdalhoz?
CS. B.: Részemről három tényező volt meghatározó. Az első: tudok-e hozzá kapcsolódni? A második: hallom és látom-e ezt a mi két hangunkon? A harmadik: szükség van-e rá a repertoárban? Ha ez teljesült, akkor már küldtem is Andrisnak. Ilyen gördülékeny munkafolyamatban régen volt részem.
Félszavakból értjük egymást, az ízlésünk pedig nagyon megegyezik,
így elég gyorsan hozunk döntést egy-egy dal hangulatáról, dramaturgiájáról. Andris pedig piszok jó gitárvilágokat épít fel a dalokon belül. Nem lehet nem rajongani érte!
P. A.: Nekem meg eszembe sem jut vitatkozni ezekkel a választásokkal, mert rögtön inspirálnak. Ez a könnyedség nekem is új, még az egyszemélyes produkciómban sem találok ilyen békére! (nevet) Szinte intuitív módon dolgozunk, egy nagy flow-élmény az egész.
KULTer.hu: Három dallal már ki is jöttetek a bemutatkozó koncert beharangozásaként. Miért éppen ezeket találtátok megfelelő teaser-anyagnak?
CS. B.: A Hunclorique magja a mi két hangunk és Andris zongoraszerű gitárjátéka. Olyan dalokkal akartunk először kijönni, melyek abszolút duettértékűek, és a kétszólamú éneklés is megjelenik bennük.
KULTer.hu: Andris, te fingerpicking stílusban gitározol. Hogy tudtad ötvözni ezt a magyar népdalokkal?
P. A.: Ennek a többszólamú játékstílusnak
elsősorban az a lényege, hogy egy szál gitár betöltsön egy nagy színpadot, és hiányérzet nélkül kísérje az éneket,
mintegy zenekarszerűen. Az ötvözés nem nehéz, hiszen éppen a komplex játékmód miatt a zenével teljességében van lehetőségem foglalkozni, nem csupán gitáros fejjel. De a legjobb ötletekhez elsősorban hallgatni és megérteni kell a dalokat, és csak aztán kézbe venni a hangszert.
KULTer.hu: Mennyiben hagytátok, hogy a saját zenétek, stílusotok megjelenjen a népdalokban?
CS. B.: Abszolút cél volt, hogy hitelesek maradjunk. Ha most elkezdenénk hirtelen „népzenészkedni”, őrült fals lenne a dolog. Használjuk a saját stílusunkat, de ez egy érzékeny egyensúlyjáték is.
Elbírja még ez a népdal az egyéni stílusjegyeimet vagy öncélú lesz tőle?
Ha ilyet érzünk, egyből irtjuk. Gondolkodás nélkül. És ebben zsigeri szinten egyetértünk.
KULTer.hu: Az első, félig nyilvános fellépéseteket rögzítettétek is. Ezt miért éreztétek szükségesnek?
CS. B.: Nagyon egyszerű. Ugyan mindketten több mint tíz éve már a pályán vagyunk, de beindítani egy induló produkciót felvétel és videó nélkül nemigen lehet. Szerettük volna rögzíteni, hogy mit csinálunk és mi ez az egész. Én nagyon boldog vagyok, hogy eddig kizárólag pozitív visszajelzéseket kaptunk. Ezek szerint működik a dolog, és ez fantasztikus érzés!
P. A.: És miért ne rögtön az elején állítsuk magunkat a legnagyobb kihívások elé? (nevet)
Fotók: Nagy-Simon Judit
