A Majomember néhány ütős akciószekvencián és a kamera mindkét oldalán megszállottan pulzáló alkotóján kívül csupa elcsépelt és unalmas húzást tud felmutatni.
Mindannyian szeretjük az esélytelen, de végül győzedelmeskedő karaktereket. Ez lehetne A Majomember története is, de ez valójában Dev Patelé, aki
megelégelte, hogy senki nem hiszi el neki, hogy elvinne a hátán akciósztárként is egy produkciót,
úgyhogy elhatározta, megrendezi és megírja ő maga. A kész filmet végül a Netflix vásárolta meg, hogy aztán az indiai politikai helyzettel húzott túl konkrét párhuzamai miatt végül a fiókban tartsa. Egészen addig, amíg a komikusból lett horrorüdvöske Jordan Peele rátalált, és elérte, hogy ha már a streamingóriásnak nem kell, mutassák be moziban Patel rendezői (és akciósztári) debütálását.
A Majomember tehát a színfalak mögött megkérdőjelezhetetlen siker- és felemelkedéstörténet, ugyanakkor magukról a látottakról ez már sokkal kevésbé mondható el. Kevés nagyobb filmelemzői lustaság létezik, mint minden kortárs bosszúfilmet egy bizonyos tíz évvel ezelőtti meglepetéssikerhez hasonlítani – de mit tegyen az ember, ha már A Majomember legelején
„John Wick pisztolyának kínai másolatát” ajánlja fel a helyi zug-fegyvernepper főhősünknek?
Aki ugyan visszautasítja, és egy másik fegyvert választ – mindazonáltal, ha ez jelkép volna, cseppet sem bizonyul igaznak. Dev Patel ugyanis nem fél a nyilvánvaló párhuzamokba beleállni, de bárcsak félne, ugyanis története annyira fantáziátlan és sablonos, hogy igazából 30-40 évvel ezelőttig is visszanyúlhatunk a korrupt rendőrfőnökön bosszút állni vágyó magányos hős koncepciójáig, valószínűleg még a kóbor kutyák etetése és a tréningmontázs is stimmelni fog.
A történetre szinte nincs is értelme szót vesztegetni, ahogyan maga Patel sem veszteget szót arra, hogy nevet adjon az általa játszott főhősnek: az anonim figura szülei lemészárlásáért szeretne visszavágni, és amikor megunja, hogy előre megrendezett bokszmeccseken vereti véresre magát (Sharlto Copley jutalomjátékával a háttérben), nekiáll beépülni az egész várost átszövő bűnszervezetbe, hogy közel férkőzhessen célpontjához.
Patel amekkora hangsúlyt fektet erre az irányra, annyira parlagon hagyja, amint eljut egy kézenfekvő gyújtóponthoz.
Pedig a főszereplő kettős identitása, ellenfelei gonoszságának első kézből való megtapasztalása minden elcsépeltsége ellenére is bírt volna még további drámai potenciállal. Hasonlóképp az akciószekvenciák iránt is mintha elvesztené az érdeklődését, és egy-egy látványosabb megoldással a zsákban igyekszik rövidre zárni őket – ami akár tanúskodhatna üdvözlendő mértéktartásról is (elvégre nem kell minden akciófilmnek A rajtaütés 2. eposzi méreteit öltenie), de néha sokkal inkább úgy hat, mintha fogytán az ihletnek csak a következő fordulópontig szeretne eljutni.
Mértéktartásról már csak azért sem beszélhetünk, mert A Majomember eleve távol áll egy áramvonalas zsánermozitól. Patel szkriptjének egyetlen félig-meddig érdekes vonása, hogy velejéig áthatja az indiai kultúra és a spiritualitás,
a helyi hagyományból igyekszik mítoszt építeni főhőse köré és támogatni lelki fejlődését,
valamint folyamatosan utal az ország társadalmát szétszakító egyenlőtlenségekre. De ehhez egyrészt szintén képtelen kellően egyedi módon viszonyulni, másrészt az efféle közjátékok kevésbé teszik üde színfolttá A Majomembert, mint amennyire fárasztóvá az, hogy így egy feszes másfél órás darálás helyett két órára duzzad a játékidő.
Meg kell hagyni, Patelben rendezőként és akciósztárként is van spiritusz: hosszú snittektől hemzsegő, kézikamerás akciói épp annyira idegesek, hogy vibrálásuk mellett is követhetőek maradjanak a látottak.
A kézitusák kegyetlenek és fájdalmasak, nem mellesleg csupa sziporkázó ötlettel vannak felvértezve.
És esélyt sem adnak arra, hogy a színész-rendező dublőrt használjon, így Keanu Reevest megközelítő bravúrossággal sajátítja el és viszi végig a legkeményebb mutatványokat is, miközben ontja magából egy olyan figura megszállottságát, aki szorult helyzetében minden további nélkül képes kiharapni egy darabot ellenfelei arcából. És A Majomember nem csak a verekedések során látványos: a film valóban igényes vizualitással és (részben honfitársunk, Jancsó Dávid révén) jó ritmusú, pergő vágással büszkélkedhet, még ha sok esetben ugyanazokat a lila neonfényes, bulislágerekkel dübörögő night club-helyszíneket is fedezhetjük fel az összecsapások háttereként, mint lassacskán a műfaj szinte összes prominens szereplőjénél.
Ez a kettősség pedig folyamatosan jelen van A Majomemberben: csupa olyan dolgot művel ügyesen, amivel már eleve telített a piac. Még ha olykor meg is haladja B-filmes gyökereit, a fentiek okán kijelenthető, hogy
nem különb egy streamingpremiernél, amit egy unalmas péntek este a különösen agresszív algoritmus hatására néznénk meg.
Már csak azért sem, mert a Netflix felületén legalább lett volna (lesz) esélyünk odapörgetni az alkotás sava-borsát adó akciószekvenciákhoz, és nem kell foglalkoznunk a többivel.
A Majomember (Monkey Man), 2024. Rendezte: Dev Patel. Írta: Paul Angunawela, John Collee, Dev Patel. Szereplők: Dev Patel, Sharlto Copley, Sobhita Dhulipala, Pitobash, Brahim Chab. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
A Majomember a Magyar Filmadatbázison.
