A Szabad-ötletek jegyzéke rendkívül megosztó mű. Többek szerint nem is irodalmi alkotás, hanem egy zavarodott elme kusza gondolatfoszlányainak halmaza. Talán közzé sem kellett volna tenni. Egy beteg ember látlelete ez, vagy József Attila írásművészetének kirívó, de érvényes darabja?
„Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívül azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. Így kívánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák.”
A naplóformátumban íródott feljegyzésekben megrázóan nyers és brutális erővel dübörögnek a szavak. A füzet tanúsága szerint József Attila 1936. május 22-én 12:00 és 20:00 óra között írta meg ennek az asszociáció-láncnak a nagy részét. Ugyanakkor a kutatók úgy vélik, hogy több nap alatt jutott feljegyzései végére.
Népszerű elképzelés, hogy Gyömrői Edit utasítására készültek a feljegyzések,
ugyanakkor ezt egy 1971-ben készült interjúban cáfolta a pszichoanalitikus. Bár ekkor már 76 éves volt, így emlékezete lehetett töredékes vagy hiányos.
A csarnokban fekete minden. Középen kör alakban elrendezett székek a forgószínpadon. A kör belsejében egy fogas, egy kisasztal székkel, egy kancsó víz, mellette pohár. Az egyik falon megvilágított rádió a ’30-as évekből. A külső forgógyűrűn két kisebb dobogó, rajta mikrofonállvány és egy-egy színész, Fandl Ferenc és Harsányi Attila. A félhomályban Rudolf Szonja sétál be a kör közepébe. Felakasztja a kabátját, majd leülve az ölébe vesz egy nagy halom papírt.
Elindul a szóáradat, amely fokozatosan magával rántja a nézőt.
A felolvasást olykor sercegő rádióadás szakítja meg, amely reflektál a költő elmeállapotára. A két körbeforgó színész felváltva csatlakozik a középen ülőhöz a felolvasásban, egy-egy résznek különös hangsúlyt és önálló „arcot” kölcsönözve a férfi és női hang váltakoztatásával. A költő életében több nő is meghatározó szerepet játszott. A feljegyzések is egy nőhöz szólnak, a szöveg nagy része mégis női hang által elevenedik meg. Mintha kívülálló akarna lenni, valaki idegen, elidegeníti a szöveget a hozzá kapcsolt személytől.
Ha az ember végig Rudolf Szonját figyeli, akkor kevésbé szédül bele a két férfi forgásába. (A körön kívül is helyet lehet foglalni, de a hatás ott sem fog elmaradni.)
A színésznő és a többi néző közelsége összekapcsolja a jelenlévőket, és ez a kör tulajdonképpen bezárul, magába zár.
Az ember beleragad ebbe a mocsárba, van egy mágnesszerű, a forgószínpad által fizikailag is megjelenített centripetális erő, amely nem enged el, csak a legvégén, amikor lerepülünk a „körhintáról”, majd szédelgünk és tántorgunk, végül apatikus homályban tapogatózunk és keressük a biztos pontot.
A költő szójátékai, spontán gondolatsorai a nézőket saját asszociációk létrehozására és kombinációjára késztetik. József Attila lelkének tárnái felnyílnak, vele együtt nekünk is meg kell nyílnunk saját magunk felé. Az analízis rajtunk is keresztül fut, az ereink áramkörökké válnak és egyszerre rándulunk össze, amikor zárlat alakul ki.
„ez a konfliktus terrorral társulva megfordíttatik oly módon, hogy az inverz koituszvágy küszködik az emberben az inverz-perverz vággyal
ez a neurózis
az analitikus mennél passzívabb, annál aktívabb ebben a viszonylatban, míg végül belepusztul az aktivitásba
azt az aktivitást, ami normális életében az övé volna ráruházza a páciensre, két személlyé teszi, meg kell ölni, ahelyett, hogy az ember a saját vágyát folytaná el…”
A külső forgógyűrű
akkor áll meg néhány pillanatra, amikor a kör közepén egy-egy megragadható, keretbe foglalt gondolatfüzért hallunk.
A káoszban a rend, vagy rend a káoszból. Mindeközben senki nem mondja azt, hogy sajnáljuk együtt a nehéz sorsú költőt, hogy érezzünk együtt vele. Sokkal inkább a személyiségének a határai, a kilengések amplitúdója mutatkozik meg. Vajon kellemes ember volt? Miképpen viszonyult a körülötte élőkhöz és miképpen viszonyultak a körülötte élők hozzá?
Egyszer becsuktam a szemem és legalább tíz percen át nem nyitottam ki. Az ember adott érzékszerve által észlelt jelek úgy erősödnek, ahogy a többi érzékszervét lassanként kizárja. Hallottam a nyikorduló fa és fém elemeket, ahogy mozgatják a nagy korongokat. Érzem a „színházi port”, a mellettem ülők parfümjét, fogom a székem karfáját, de a talaj elmozdul.
Mintha búvárharangban engednének egyre lejjebb a felnyitott lélek feldolgozatlan traumák okozta tünetegyüttesei közé.
Ülünk egy vulkán tövében, várva a kitörést.
Végül is ismerem József Attilát? Eddig ismertem? Magamat ismerem? Bizonytalan minden bizonyosság, időbe kerül, amíg a felkavart lélektengerünk lecsillapodik és megülepszik. A lerakódásokban ott lesznek egy darabig a szavak, az emlékfoszlányok, de mentesítve érezzük majd magunkat a tehertől, mert nem ránk tették azt, csak épp magunkra vettük.
A hegyet meg lehet mászni hátizsákkal vagy anélkül. Aki feljut és nála a hátizsák, az láthat is a hegy tetejéről valamit.
„…amit keresel, nincs
magadat keresed másban
magadat szereted – ilyet nem találsz s ha találsz
nincs az ismert nők között
vagy megtalálod majd azt, akit keresel, vagy nem,
addig vedd a nőt az öleléshez ugy, mint
a szaráshoz a klozetot”
Az előadást egyáltalán nem az irodalmi és esztétikai értékek feltárása, ezek megállapítása vagy hiányuknak kimondása motiválta.
A napló megírásának indíttatására kíváncsi, József Attila emberi egészének megmutathatóságára keresi a választ.
Ha pálcát kellene törnöm afelett, hogy József Attila életművéhez a Szabad-ötletek jegyzékét el kell-e olvasni, meg kell-e nézni egy előadás keretében vagy sem, akkor azt mondanám, hogy a napló által egyáltalán nem biztos, hogy ismerem József Attilát, de anélkül bizonyos, hogy nem is ismerhetem meg.
„József Attilát meg fogom ölni…”. Rendező: Fandl Ferenc. Játsszák: Harsányi Attila, Fandl Ferenc, Rudolf Szonja. Miskolci Nemzeti Színház, 2024. április 23.
Fotók: mnsz.hu
