Miről tud még szólni a művészet, miután a modernség reményvesztetten lemondott a szubjektum belső világának megragadhatóságáról és az objektív valóság megtalálásáról? Miről lehet még beszélni, miután a posztmodern minden igazságot irónia alá vont, hogy a megszólalás, a történet a nyelv önműködő játékának terepévé és eszközévé váljon? A 2022-ben Nobel-díjjal kitüntetett Annie Ernaux a nyelvbe zártság lehetetlenül súlytalan és katatón állapotából a személyes (rész)igazság megírásával és a szolidaritás vállalásával lép ki, ahogy azt Az esemény című kisregényében is teszi, melynek témája saját, egykori abortusza.
A mű alig több mint hetven oldalban adja közre Ernaux életének egyik legnehezebb időszakát, nem várt terhessége megszakításának történetét. Tömör mondatokkal, gondos ökonómiával és kíméletlen őszinteséggel veszi végig azt a folyamatot, mely során az egyetemista lány tanácstalanul és magányosan próbálja megoldani az előállt krízist, közben pedig egyszerre figyel és reflektál a múltbeli átélő, illetve a jelenbeli énelbeszélő pozíciójára. A kisregény nagy érdeme, hogy bár középpontjában egy egyedi eseten át kibomló társadalmi probléma – az 1960-as évekbeli francia abortusztilalom és ezen keresztül a nők elnyomott volta – áll, bravúros, komplex narrációt alkalmaz ennek ábrázolásához. Alapproblémája (az írás nehézsége, a szólásra alkalmas hang megtalálása, melyet az emlékezés tesz lehetővé) egyrészt beleilleszkedik a prousti hagyományba, ugyanakkor meg is újítja azáltal, hogy
nem csupán saját életének és identitásának elemeit szeretné egységben látni és értelmezni, hanem nőtársaiért is felelősséget vállal:
története segítségével az ő elhallgatott traumájukat is színre viszi, ezzel válva az auto-szociobiográfia műfajának példás képviselőjévé.
A szöveg expliciten kijelöli saját kettős célját, melyet már a két mottó is előkészít: „[a]z emlékezés talán azt jelenti, hogy a dolgok mélyére ásunk” (Cusima Júko), valamint „[k]ettős vágyam, hogy az eseményből írás legyen. Az írásból esemény legyen” (Michel Leiris). Vagyis a könyv tétje, hogy a nagy részletességgel felidézett történetdarabok és érzések összeállnak-e egy valós eseménysorrá, hűen tükrözve, hogy ez „nem volt egyéb, mint külső és belső idő” (15.). Ez a szubjektív időtapasztalat pedig a regény szerint legitimálja a történet valóságát és jelentőségét, az elbeszélőt és más áldozatokat is megszabadítva a terhelő emlékektől. Azt gondolom, ezeket a célokat teljesíti is a mű.
„Ha az ember átélt valamit, bármi legyen is az, elévülhetetlen jogot szerzett arra, hogy megírja. Nincs alantas igazság. És ha nem mesélem el ezt a történetet az elejétől a végéig, akkor elkendőzöm a nők valóságát, és a férfiak világuralmát szolgálom” (35.) – olvassuk egy ponton. A narráció bravúrosan dolgozik az önreflexivitással. Az énelbeszélő például hangot ad annak, hogy legszívesebben átrohanna a traumatikus emlékképeken, teret adva jelenbeli énje érzelmi kitöréseinek, de
az esemény adekvát artikulálása megköveteli, hogy elmerüljön a múltban,
mely rémálomszerű lassúsággal és sűrűséggel veszi őt körbe. Kíméletlenül kényszerítenie kell magát azonban, hogy csak az akkori érzelmeit idézze fel és jegyezze le. A befogadót így egyszerre önti el feszültség az abortusztörténet alakulása és az elbeszélés sikeres megszületése miatt. A folyamatosan visszatérő önreflexivitás ugyanakkor elidegenítő effektusként időnként ki is ránt minket a teljes belemerülés állapotából, emlékeztetve, hogy
egy trauma nehézkes közreadását olvassuk, mely hosszú idő távlatából is hatással van az író-narrátorra.
A múltbeli események sorában kronologikusan haladunk 1963 októberétől, a terhesség észlelésétől az 1964 januárjában bekövetkezett abortuszig.
Végigkövetjük a fiatal lány fizikai tapasztalatait, testéhez való viszonyának megváltozását, a saját idegenként történő megélését,
melyet a nyelvi tagadással, a terhesség meg nem nevezésével utasít el – ugyanúgy, ahogy az orvosa sem ejti ki az első vizsgálat során egyszer sem az abortusz szót, mert ennek „nem volt helye a nyelvben” (36.). Mindez egyrészt újramondja az immár közhelyszerű igazságot, hogy csak az létezik, amiről beszélünk, hiszen ezzel válik valami a közös tudatosítás tárgyává, másrészt megerősíti, hogy a hangadás, a nyelvi megformálás szükségszerűen felelősséggel jár. A szöveg itt impliciten jelzi, míg máshol nyíltan taglalja a nők tapasztalatainak, személyes valóságának és a társadalom sulykolta, belsővé tett szégyenérzetének kettősét.
Az esemény egyik fő fókusza (az írásaktuson kívül) újító módon ennek a szégyenérzetnek a tárgyalása,
melyet a biopolitika elsődleges eszközeként, vagyis a társadalmi és nemi egyenlőtlenségek fenntartásának és újratermelődésének zálogaként mutat fel.
Ez a szégyen az, mely (a madeleine gyerekkor-íze helyett) az önkéntelen emlékezést elindítja, a kisregény kezdetén ugyanis a narrátort éppen egy kórházban látjuk, ahogy a HIV-tesztjének eredményére vár. Az ekkor rátörő félelem és hitetlenség juttatja eszébe egykori terhességét: „[v]agyis a naptármódszer és az automatákban egy frankért árusított óvszer jelölik ki életem két sarkpontját. Így is lehet mérni az átélt időt, sőt ez a lehető legmegbízhatóbb módszer” (10.). Az elbeszélő saját szexuális étvágya miatt átélt szégyen-emlékei végigkísérik a regényt, kezdve ezzel a nyitójelenettel, visszarepítve a befogadót a teherbe esés élményéig, sőt, felidézve a narrátor első önkielégítését is.
Ez az érzés vezérmotívuma a történetnek, amely egyúttal kényszerítő erővel is hat annak elmondására,
kísérletet téve arra, hogy a verbalizálás által leszámoljon a női vágy tabusításával és az ezzel kapcsolatos bűntudatkeltéssel.
A mű további érdeme, hogy pontos és aprólékos képet ad az 1960-as évek Franciaországáról és annak társadalmi visszásságairól. Miközben az olvasó követi az énelbeszélőt, aki kétségbeesetten próbál könyvekből, ismerősöktől információt szerezni, sőt kísérletet tesz rá, hogy saját magának végezze el a terhesség megszakítást, tudomást szerez az orvosok hozzáállásáról, akik szembesülnek egy fiatal nő kitettségével, de saját praxisukat féltve csupán félrenéznek, ha éppen egyenesen nem próbálják őt akadályozni. Úgy tesznek, mintha nem tudnák pontosan, hány illegális abortuszt végeznek ekkor az úgynevezett „angyalcsinálók”.
De a regény beszámol arról is, hogy a narrátor fiú barátai, egyetemi társai egyáltalán nem tudnak belehelyezkedni az ő perspektívájába, nem akarnak azonosulni a kiszolgáltatottságával: ez csak egy izgalmas történet marad számukra, mely a szórakozásukat szolgálja, sőt, mivel a szemükben átkerül egy másik kategóriába (szende egyetemistából a veszélyes, csábító nő „dobozába”), potenciális és kapható partnerré válik. Kéretlen és megalázó közeledésük hűen példázza a nőkre vonatkozó sztereotípiák – a jóravaló, önmegtartóztató lány és a femme fatale – közhelyes, leegyszerűsítő és romboló használatát, valamint felmutatja, hogy
a nők társadalmi megítélése gyakran abban áll, hogy van-e szexuális életük, tárgyai-e a férfiélvezetnek, vagy (még) nem.
A narrátor határozott, nyílt kijelentésekkel mond ellent a nemiség elvárásainak és kettős mércéjének. „A szerelem és a gyönyör területén nem éreztem, hogy a testem lényegileg különbözne a férfiakétól” (13.) – vallja. Az énelbeszélő az abortusz tilalmát is alaptalan erőszakként tételezi: „sehogy nem lehetett eldönteni, hogy az abortusz azért tilos, mert bűn, vagy azért bűn, mert tilos. Az emberek nem a törvényről, hanem a törvény alapján alkottak ítéletet” (28.).
Mindez ily módon nem a magzatok védelméről, hanem a nők elnyomásáról szól,
hiszen a szövegből kiderül, hogy azokat a nőket is lenézték és megalázták a kórházban, akik megszülték és megtartották a gyermeküket.
Ernaux-nak ebben a kisregényében (is) hangsúlyos az osztálykülönbségekre való érzékeny reflektálás. Narrátora számára a teherbe esés egyenlő a munkások közül való kitörés lehetetlenségével – a sorsával, amely utolérte őt. Belsővé tett megélése lett ugyanis, hogy csak „bizonyos lányok” esnek meg. Ezt pedig egyrészt külső hangok erősítik meg, például a verbálisan abuzív orvos vagy az őt megdorgáló nővér, aki
nem érti, miért nem mondta a doktornak, hogy ő is egyetemista, értelmiségi, mert akkor rögtön máshogy viszonyultak volna hozzá.
Másrészt az elbeszélő maga is fékezhetetlen testi ösztönként detektálja saját, nagyfokú szexuális vágyát, mely, érzése szerint a munkásosztálybeli származásából fakad, és melyet képtelen levetkőzni – hiába minden bűnbocsánatért könyörgés és ima a női szentekhez. Ezzel szemben a szellemi tevékenységet, a művészeti termékek élvezetét, illetve tanulmányait egy felsőbb osztályba való belépés eszközeként azonosítja. Beszédes azonban, hogy a végigkövetett hónapok alatt semmilyen filmre vagy egyetemi kötelezettségre nem tud fókuszálni, teste tölti ki életét.
Ezzel a mű megjeleníti a „magasztos szellem” és a „bűnös test” hierarchiájának a kereszténységből eredő toposzát,
mely végül az abortusz tapasztalatával oldódik fel, és készteti az olvasót is kritikára a test-lélek dichotomikus kapcsolatáról.
Az esemény tömören és megrendítően mutatja meg a vetélést: sokk, gyász, megkönnyebbülés, majd egy váratlan krízis egymást követő fázisain átvezető érzelmi és fizikai megrázkódtatásként, melyben
a meg nem született gyermek áldozata az anyává nem vált nő kiteljesedésének.
Miközben a könyv egyértelmű, explicit kiállás az anya döntése, az abortusz lehetősége mellett, számot ad arról is, ahogy a korábban vágyakkal teli, buja test átalakul, majd életet adó és tápláló funkciók egységeként jelenik meg, a korábbi szégyent és bűntudatot ezzel diadalra és ösztönös gondoskodásra cserélve. „A kollégiumi vécében egyszerre szültem életet és halált. Ekkor éreztem először úgy, hogy egy nemzedékek egymásutánját biztosító női lánc egyik szeme vagyok” (69.) – olvassuk. A kisregény elején az elbeszélő a nők egymáshoz való kapcsolódásának csak a kultúrán keresztüli útját ismeri: „minden nyilvánvaló különbség ellenére úgy érzem, hogy van bennünk valami közös. Láthatatlan láncot alkotnak bennem, női művészeket, írókat, regényhősöket és gyerekkorom asszonyait egymáshoz fűzve. Úgy érzem, hogy magukban hordozzák a történetemet” (26.). A mű végére viszont
a nőiség megélésének egy másik módját fedezi fel önmagában
a szülés és gyermekvállalás melletti döntés által. Az esemény így kétfajta láncolatiság ötvözése: közös sorsot felmutató kulturális termék, ugyanakkor az emlékezés nehézségei ellenére (vagy ezekkel együtt) megszületett szövegtest,
egy egyéni történet közszemlére tétele a nyilvánosságban, ennek minden kitettségével és hasznával együtt.
Ernaux szövege helyenként intellektuális izgalmakat tartogató, kortárs politikai és társadalmi problémák implikálta vallomás az olvasónak, bátor szembenézés egy személyes traumával, valamint felelősségteljes kiállás a hasonló múltú nőkért. Az eredeti mű 2000-ben jelent meg, de mind a mai napig tanulságos lehet ez a rövid, de sokrétű történet olyan társadalmakban (nem is kell messzire menni), ahol a szexizmus még mindig élő és sajnos virágzó kulturális, jogi és (egészségügyi) intézményes jelenség.
Annie Ernaux: Az esemény, ford. Lőrinszky Ildikó, Magvető, Budapest, 2023.
A borítófotót Ulf Andersen készítette.
