A Kihajtogatott mozdulat és A felhők súlya után az Ahonnan látni a tengert sorban a harmadik kiállítása Barabás Zsófinak a Deák Erika Galéria rendezésében.
Hasonlóan az előző két tárlathoz, most is egy jellegzetes, első pillantásra felismerhető, érett és markáns „barabászsófis” világ áll össze a műveken végigtekintve. Így az utolsó két év munkái egyszerre tekinthetőek a korábbi alkotások folytatásainak, illetve a régebbi témák, sorozatok továbbfejlesztéseinek, továbbgondolásainak. A kiállításnak címet adó festmény Tóth Krisztina Ahonnan látni az eget című novelláskötetének utolsó elbeszélésére utal, ahol az ég a szabadság, a kötöttségektől való megszabadulás, a felszabadulás jelképeként jelenik meg.
Barabás Zsófi képeinek uralkodó motívumai szintén az ég, a felhők, a tenger,
ezek a végtelen, megfoghatatlan és korláttalan természeti őselemek, amelyekre a szabadság szimbólumaiként szoktunk asszociálni. Ezért sem véletlen, hogy a kék szín számtalan árnyalata uralkodik a műveken, a sötéttől a világosig, amelynek dominanciája már az előző, A felhők súlya című kiállításon is érzékelhető volt.
Mint az előző tárlaton, most is vegyesen táblaképeket és reliefeket láthatunk fele-fele arányban. Az olajjal és akrillal készült festmények egyik vonulatában (Kék vizek, Ahonnan látni a tengert, Tengeri mélység)
az organikus absztrakt motívumok olyan képzettársításokat hívhatnak elő a befogadóban, mintha a tengeri élővilág elevenedne meg.
Akárha tintahalakkal, medúzákkal, polipokkal teli akváriumokat szemlélnénk. E művek előképének tekinthetjük az előző tárlaton szereplő Kitöltött jelen (2022) című festményt, amely leginkább a mostani kiállítás Kék vizek című alkotásával mutat rokonságot.
Míg a művek másik vonulatának amorf elemei a levegő vibrálásának, a fények ragyogásának érzetét kelthetik bennünk. A Ragyogás, az Áll az idő, a Tágas ég egyetlen történésre, motívumra fókuszáló, meleg és hideg színpárra épített minimalista alkotások, ahol
a lekerekített formákat gyors, energikus ecsetvonással, metszően éles tüskéknek ható színpászmák törik meg.
Ezek a hegyes kiszögellések már 2004-ben, a Finnország című reliefen is megjelentek Barabásnál, az északi télhez hozzátartozó jégcsapok, jégtorlaszok motívumaiként. Most viszont a fény robbanásának kifejezőeszközei. De értelmezhetőek akár a világegyetem ősrobbanásaként is. A Reggeli fény és a Párás levegő zöld, rózsaszín, narancs színfoltjai pedig akár tavaszi, nyári virágos mezők, kertek légi felvételei is lehetnének. Derűs, bukolikus hangulatukkal éles ellentétei a Ragyogás, az Áll az idő és a Tágas ég feszültséggel teli táblaképeinek.
A fareliefek, a Stratus-sorozat tíz darabja a korábbi Felhő című ciklus továbbfejlesztései. Miként Adamik Luca is felhívta rá a figyelmet a Belső tájak festője című, a korábbi kiállításhoz írt tanulmányában: „A Felhő-sorozatnak van előzménye Barabás életművében, akit mindig izgatott a táblakép dimenzióit a térbe kiterjesztő alkotással való kísérletezés, a fizikai térbe lépő festménnyel, vagy rajzzal való játék.” A papírobjekteket, acélszobrokat követően születtek meg a Felhő-sorozat egyetlen, nehéz, tömör fából kialakított amorf reliefjei. Egyszerre érzékeltetve ezzel a felhők súlyosságát és könnyedségét. Akkor Barabás Zsófi a sima akrilfelületet megbontó, vastagon felkent, rücskös hatású fényes olajfestékfoltokkal érte el a térbeliség érzetét, most viszont a tömör fába belevájt amorf alakzatok adják meg a művek plasztikus jellegét.
A színhasználat is visszafogottabb, a matt akrilfestéknek köszönhetően kevésbé vibráló.
A monokróm felületeken pedig Barabás Zsófi az alapszínek sötétebb és világosabb árnyalataira építve, valamint a fény és árnyék ellentétével játszva éri el a térbeliség, a mélység érzetét. Így szemléltetve az alacsony szintű, sima rétegfelhőt, a meteorológiai szakszóval sztrátusznak nevezett jelenséget.
De a táblaképeken is megfigyelhető, hogy visszaszorul a Barabásra jellemző akril és olajfesték vegyítésének fakturális játéka, ahol a vastagon felvitt olajrétegek a japán zen kolostorkertek naponta felgereblyézett homokjának asszociációját hívhatják elő a szemlélőben. Helyette
megjelennek a 2018-as Szitáló Dämmerung című alkotáson már alkalmazott pointillista technikával megfestett színfoltok
(Reggeli fény, Kék vizek), illetve a legömbölyített amorf formákat szétrobbantó hegyes tüskékre emlékeztető színpászmák (Ragyogás, Tágas ég). Ezek a színvibrálások és színrobbanások erős érzelmi töltetet, túlfűtöttséget, dinamizmust adnak a műveknek, a korábbi sima akril és rücskös olaj felületek keveréséből megszerkesztett meditatív hangulatot sugárzó munkákkal szemben.
A már említett tanulmányában Adamik Luca találóan összegzi Barabás Zsófi munkásságát: „Valóban van egy jellegzetesen vibráló színvilág és absztrakt formakészlet, amely Barabás festői nyelveként rögzült. Egyértelműen a személyéhez kapcsolható formavilága és színkezelése mellett, időszakosan változik, hogy hol kifehérednek a vásznak hátterei, melyeken pasztell színű érzelmi világok és viszonyrendszerek formai elképzelését, lebegését festi meg, majd amikor megdolgozta ezt az érzelmi és alkotói kihívást, és megszületett a műtárgycsoport, jön egy új korszak, melyben vibráló színek és kontrasztok ereje fogadja a nézőt a vásznakon.
Ez a periodikusság mutatja Barabás pontos, módszeres, rendszerekben gondolkozó és rendkívül termékeny alkotói gyakorlatát.”
A jelen kiállítás is ekként keltheti a szemlélőben az ismerősség és az újdonság érzetét. A műveket végignézve egyszerre lehetünk tanúi egy korábbi korszak lecsengésének és egy új periódus nyitányának.
Barabás Zsófi Ahonnan látni a tengert című kiállítása a budapesti Deák Erika Galériában tekinthető meg 2024. június 14-ig.
Fotó: Biró Dávid
