Akire emlékeznek, az nem hal meg – a sokat hangoztatott gondolat nagy segítség lehet a gyászfeldolgozásban, feltéve, ha annak az a célja, hogy egyszer lezáruljon. Ha azonban a gyász az egyetlen, amihez kapcsolódni tudunk, a vigasz nyomasztó, fojtogató jelentéstartalmat kaphat, ahogy ezt a Mind idegenek vagyunk misztikussága, szürrealitása ellenére (vagy éppen azzal) hitelesen bizonyítja.
Ami a ‘80-as éveknek az akció-, az elmúlt évtizednek a gyászfilm. Igaz, kevésbé menő, de legalább annyira felkapott, meghatározó, maga is számos nagynevű színészt termel ki, és feltehetően (persze többek között) erről emlékszünk majd vissza a kor filmművészetére. Hogy a streamingfelületeken keresgélve ugyanolyan lehetetlen elkerülni a szülőket, gyerekeket, szerelmeket sirató filmeket, ahogy anno a tévét kapcsolgatva a robbanások, autós üldözések és pörgőrúgások látványát. Társadalmi léptékből vizsgálva tulajdonképpen örülhetünk, hogy
a lövöldözést a zokogás váltotta fel, hiszen a depresszió már a negyedik fázisa a gyászfeldolgozásnak,
amelynek a düh még csak a második, tehát ha tudjuk és akarjuk a kollektív lélek szemszögéből vizsgálni a folyamatot, fejlődést állapíthatunk meg. Ezek alapján a filmgyár ezirányú törekvéseit akár ki is számíthattuk volna (előre érdekesnek tűnik, hogyan ábrázolják majd az elfogadás fázisát a jövő mozgóképei), tehát helye és ideje van a sírásnak.
Természetesen a vásznon folyó gyászfeldolgozásnak számos módja van, a fikcióval például adja magát a lehetőség, hogy egy kitalált alak vezesse át az elszenvedőt a folyamaton (Angyalok városa, Csodás álmok jönnek, Szólít a szörny) vagy például a fájdalmas belső utazást fizikai külsőbe manifesztálva is látványossá tudják tenni a lelki átalakulást (P.S. I love you, Rém hangosan és irtó közel). A gyászfilm egyik legkülönlegesebb ágazata azonban a „belső gyermek”-jelenséget megcélzó mozi, amely nem csak az alkotóknak jelenti a legnagyobb kihívást (hiszen egy, a valóságban tetten érhetetlen fenomént kell színre vinniük), de a befogadónak is.
A „belső gyermek”-filmben – ha jól csinálja – egyenesen a gócpontba nyúl a vizsgálódó kamera,
tekintet nélkül arra, hogy közben a gazdatest belefacsarodik a fájdalomba. Ilyenkor sem kitalált lény, sem utazás nem segíti a szembesülést, a főszereplők csak magukra számíthatnak. Csakis magukra.
London változó látképén egy újabb hatalmas épület bukkant fel, még gyakorlatilag üres. Csupán két férfi lakja, az alsóbb emeletek egyikén a csapzott, de jámbor tekintetű Harry (Paul Mescal), jóval fölötte pedig Adam (Andrew Scott), a kifinomult, csendes férfi mintapéldánya, merő rejtély és titok. Nem csak a házban, a városban is mintha csak ők lennének, de lehet, hogy
a világban bármerre is indulnánk, nem találnánk senkit, aki mellett ne lennének egyedül.
A közös magány nyomán a románcuk korán szárba szökken, a kezdeti fülledt érzékiség hamar csap át bensőséges kapcsolatba, megértésbe és közös gyógyulásba. Van miből, mindkettejük gyerekkora kivetettséggel és szégyennel szegélyezett, nem csoda, hogy ilyen gyorsan és ilyen mélyen egymásba szeretnek, hiszen láthatóan a köztük kialakult biztonságos tér az első hely, amit otthonnak érezhetnek.
Ám Adamet mégis egy vidéki házba húzza vissza a szíve, egy kedves, furcsa párhoz (akiket látva először azt hihetnénk, egy különös ménage à trois-ba csöppenünk), de hamar kiderül, hogy a fiú szüleiről van szó. Különös, mert a férfi elmondta Harry-nek, hogy 12 évesen elvesztette őket. Akinek az indokolatlanul szép, konfliktus nélküli kapcsolódásokból nem volt egyértelmű, hogy ez nem lehet valódi család, már az is érti, hogy
Adam csupán elképzeli szüleit a régi házban.
Ahol számos elmaradt konyhai beszélgetés, fontos vallomás és karácsonyest zajlik le, ami a fiú kiskorában, a szülők tragikus halála miatt elmaradt. A két élet (az éber és a maladaptívan ábrándozó) megférni látszik egymással. Adam mintha tudatosan vezetné mindkét szálat, de idővel az egymásra csúszó realitások összecsapnak a feje fölött, és összeomlanak, még szerencse, hogy Harry ilyenkor is ott van mellette. De ahogy azt fentebb megállapítottuk, az ilyen rémmese főszereplője mindig csak magára számíthat.
Bár Andrew Haigh filmje kétségkívül különleges, messze nem egyedülálló, a disszociatív személyiségzavar (főleg a Széttörve óta) a pszichológiai filmek slágertémája, de a jelen esetet jobban leíró „belső gyermek” gyásza is jól ismert téma már. A gyűjtemény kiemelkedő darabjai a Papíréletek vagy a Petite Maman, amelyekben ugyanúgy a szüleit hiányoló felnőttet taszítja vissza a trauma a gyermeki létbe. Bár ezek a filmek fontosak és érdemesek a megnézésre, jellegükből adódóan kevéssé ismertek.
A Mind idegenek vagyunkat azonban biztosan sokat és sok témában fogják még emlegetni,
de nem csak a három A-listás színész és a már most halomra gyűjtött díjai miatt. Hanem mert számos aspektusból nézve kiemelkedő. Hogy a két főszereplő remekel, az nem meglepő, mindketten finom, de megrázó alakításokhoz szoktatták a nézőiket, akiknek most sem okoznak csalódást, sőt Scott még ezen is túlmegy.
A film egyedülálló módon úgy oldja meg a „belső gyermek”-jelenség ábrázolását, hogy Adamet felnőttként tartja meg, így Scott karaktere gyakorlatilag idősebb saját szüleinél (a szintén említésre méltó Claire Foy és Jamie Bell párosa), amitől a dráma számos nem kívánt irányba elcsúszhatott volna. Hogy nem így lett, azt főleg Scott játékának köszönhetjük, aki ahelyett, hogy gyermeteg viselkedéssel, érzelmi skálával közelítette volna meg a szerepet, végig megmaradt férfinak. Akiről a sebezhetőség,
a gyásszal szembeni tehetetlenség és a magánytól való beteges rettegés leolvasztja a felnőttlét kosszal teli viaszát,
és a közepében csak egy ártatlan kisgyerek marad. Hiszen egy gyerek tényleg ilyen, kiszolgáltatott, tehetetlen és fél egyedül.
A színészi játék mellett a párbeszédek is kiemelendők. Jóllehet, elég készen kapjuk mind a kérdéseket, mind a válaszokat a melegségéről valló fiú és az azt különösebb probléma nélkül elfogadó szülők között. Ez, ha az alkotók a valóságot akarták volna ábrázolni vele, jócskán életszerűtlen és didaktikus lett volna, de
egy fiú nézőpontjából, aki csak szülei társaságára és elfogadására vágyik, a maga irrealitásában is abszolút valószerű.
Mindezek mellett az sem elhanyagolható, hogy Haigh – ironikus módon vagy valamiféle method watchingot elősegítendő – főszereplője mellett nézőjét is felnőttként kezeli. Elég hamar kiderül, hogy Adam csak hallucinálja a szüleit, szerencsére nem erre a fordulatra építenek az alkotók. A mindfuck nem cél, hanem eszköz a megértéshez, illetve együttérzéshez. A hangsúly inkább azon van, hogy ezek a párbeszédek, amelyek az érintetteket hatványozottan megrendíthetik, elhangozzanak. De melegség ide vagy oda,
nincs ember, akinek ne lenne elszámolnivalója a szüleivel, így a gyógyulás lehetősége univerzális.
Persze meg kell érte dolgoznunk, két órán keresztül végig víz alatt tart minket a dráma. A humoros pillanatok vagy az elterelő mellékszálak idejére sem igen jöhetünk fel levegőért, és olykor az értelmezés is problémát jelenthet.
Ám a filmnyelvi megoldások végigvezetnek a nehezén, minden helyszín külön színvilágot kap (Harry lakása például borzongatóan lilásfekete, míg a családi ház értelemszerűen a visszaemlékezések szépiáját kapja), illetve térben is szemléletesen helyezik el az eseményeket.
A tiszta tudat (ha van ilyen), Adam saját lakása London nagyvárosában, a hatalmas bérház magasan fekvő emeletén van,
míg a szülői ház vidéken. Harry lakása pedig az alsó szintek egyikén, amiről nem nehéz mindjárt a tudatalattira asszociálnunk, főleg hogy egy (a tudatszintek között közlekedő) lifttel is megsegítik az értelmezést, ahogy például az Eredetben is történt.
Ám a legértékesebb a filmben, ahogy velőtrázóan adja át azt a gyermeki érzést, amit mindannyian megéltünk már, amikor
minden erőnket, amit a világ ellen kemény munkával összekapargattunk, egy mozdulattal, röhögve csavarja ki a kezünkből az élet.
Azt a semmivel össze nem téveszthető felszakadó sóhajt, ami ugyanúgy hangzik akkor is, ha a csúszdáról esünk le, ha az első szerelmünk más kezét fogja meg, vagy amikor úgy érezzük, teljesen egyedül vagyunk a világban. És az egyetlen, amivel kapcsolódni tudunk, az maga az e fölött érzett gyász: „haza akarok menni”. De mi marad annak, aki otthont már sem a valóságban, sem a képzeletben nem talál?
Mind idegenek vagyunk (All of Us Strangers), 2024. Jamada Taicsi regénye alapján írta és rendezte: Andrew Haigh. Szereplők: Andrew Scott, Paul Mescal, Jamie Bell, Claire Foy. Forgalmazza: Disney+.
A Mind idegenek vagyunk június 9-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban, június 16-án pedig a Toldi moziban tekinthető meg.
A Mind idegenek vagyunk a Magyar Filmadatbázison.
