Május 23–25. között rendezték a 2024-es Tavaszi Margó Irodalmi Fesztivált, melynek ezúttal is a margitszigeti Kristály Színtér adott otthont. A pénteki napon mutatták be többek között Bíró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című első regényét és Erdős Virág új verseskötete, az Eltérő tartalom is helyet kapott az izgalmas és változatos programkínálatban.
Bíró Zsombor Aurélt Tóth Ramóna Mirtill, a regény szerkesztője kérdezi, elsőként a kötet nyitómondatáról. „Meg fogom változtatni a nevem, mondom apámnak” – olvassuk a szöveg elején, és rögtön fel is merül bennünk a dilemma, hogy vajon család- vagy felnövéstörténetről, esetleg a napjainkban nagy népszerűségnek örvendő autofikcióról beszélhetünk? A szerző és a narrátor nyilvánvalóan valamilyen szinten azonosíthatóak egymással, magyarázza Bíró, és
az olvasóban ilyenkor akaratlanul is megjelenik a bulváros érdeklődés, a „kukkolási vágy”,
hiszen azt hiszi, hogy amit olvas, az a valóság. A szóban forgó mondatra visszatérve, a regény a névváltoztatáson keresztül is értelmezhető, a név ugyanis megképzi az ember identitását – szerinte ha Zsombor helyett Zsoltnak hívnák, most egy teljesen más ember tartana könyvbemutatót.
A regényben több szólam is fellelhető, mondja Tóth, az apának, az anyának és a barátnőnek is van véleménye az irodalomról – kifejtik, milyennek kell lennie egy írónak. A szerző tizennégy évesen kezdett el „komolyabban” foglalkozni az írással, de vajon mit gondolt az akkori, és hogyan vélekedik a mostani Biró Zsombor Aurél az irodalomról? Kezdetben arra vágyott, hogy feltárja a világ igazságait, válaszolja, persze ma már tudja, ennél azért jóval komplexebb az irodalom. Minden történet valahol felnövéstörténet is: a regény egy huszonöt éves budapesti fiúról szól, aki nyomozást folytat a saját életében. Azt próbálja kideríteni – hangzott el némi iróniával megfűszerezve –, hogy miért imádja magát ennyire.
A Zsombor nevű narrátor az önreflexió és az írás fegyverével küzd a saját férfimintáival.
Az elbeszélő ugyan valóban szereti önmagát, teszi hozzá Tóth, de nem igaz, hogy csak magáról tud írni, hiszen a regény nemcsak Zsomborról szól, hanem éppen annyira az apáról, az anyáról és a barátnőről is. Birót elmondása szerint két kiinduló felismerés vezette a kötet megírásához: egyfelől érdekli, mit gondol róla a világ, másrészről pedig
az igazán fontos olvasmányok az életében mind a valóság és a fikció közötti távolságot próbálták csökkenteni.
Le akarta írni mindenféle stilizálás nélkül, hogyan lett az, aki, azonban a munka során folyamatosan szembesült vele, hogy hazudik. Ekkor a párhuzamos valóságok problémája kezdte el foglalkoztatni – ezért szerepelnek a könyvben más szólamok, amelyek rendre helyreteszik a narrátort.
Jogosan merül fel ugyanakkor a kérdés, hogy hol van az állandó „trükközés” és önleleplezés végpontja. A szöveg a valóság felé indul el, mondja Biró, de a végére már nem azt tárja fel, hanem valami őszintébbet.
Számára az igazi próza az őszintéről beszél.
A folyamatos önleleplezéssel való játék szerinte végül odajut, hogy az olvasó még inkább hisz a narrátornak: ily módon amiről nincs lerántva a lepel, az igaz.
A továbbiakban a dél-olasz parton álló apa alakjára kíváncsi Tóth: az izmos férfire, aki megmenti az anyát, aki a késével legyilkol egy mérges polipot. „Apám klasszikusan maszkulin férfi” – reagál Biró, miután a nevetés alábbhagy. Ő viszont más, és bevallja, ebből vannak is gondjai a mindennapokban –
avagy hogyan tud férfi lenni ehhez a mintához képest?
Nem csak az apáról van szó ugyanakkor: szinte az összes „mentorfigura” az életében hagyományosan maszkulin férfi. „Szőrdzsungelben nőttem fel, de én nem vagyok szőrös” – jegyzi meg, mire a közönség természetesen ismét jót derül, ám a regényben valóban erősen megjelenik ez a probléma. Zsombor kudarcként éli meg, amikor nem tud megolajozni egy egyszerű forgószéket: a férfiasságában semmisül meg ilyenkor.
Az elbeszélő személyiségét igencsak meghatározza a könyv két női karaktere, mondja Tóth, a már-már regényhősnek született anya, Éva és a barátnő, Sári.
Amit az ember a gyerekkorából hoz, azzal az első komoly szerelemnél szembesül, vallja Bíró:
egy tükröt kap, amelyben hirtelen brutálisan élesen érzékeli saját magát. Sári is ilyen tükörként szolgál a narrátor számára. Éva egy „femme fatale”-karakter, egy vidékről Pestre költöző félbűnöző díva, aki a sorsa ellen küzd – ami nem más, mint a jellemétől rendkívül távol álló anyaság.
Tóth szerint Sári karaktere megjeleníti az irodalmi közeg egy részét, ő ugyanis szerkeszti a regényt, véleményezi Zsombor mondatait. Az irodalmi szférával való találkozás legmarkánsabban az Esterházy Kupa szerepeltetése által kerül bemutatásra, ahol a narrátor szembesül a saját egójával: nem annak örül, hogy gólt lőtt, hanem annak, hogy ebben a pillanatban mindenki őt nézi.
Ő az „egyetlen ló az öszvérek között”.
Biró ezen mondat apropóján a film és az irodalom különbségéről beszél – utóbbiban kétségkívül lényegesen kevesebb pénz van, ezért néha komolyan vehetetlennek tartja a publikálási lehetőségekért és az ösztöndíjakért folytatott makacs küzdelmet: ha valaki kiszorul, akkor maximum nem kapja meg a húszezer forintos honoráriumot. A mai írógeneráció ezért érthető módon talán már kevésbé tartja fontosnak ezt az öldöklő harcot a lehetőségekért.
Zárásként Biró felolvassa Zsombor monológját (vagy fordítva?). „Én vagyok az igazi kiválasztott a sok Esterházyt szopkodó féltehetség között, ezt mondogatom magamnak éjszaka az ágyban, őket amúgy is csak azért vették fel, mert az egész családjuk ott ül a szenátusban, én viszont megküzdöttem érte, hogy itt lehessek, nem az apám faszán vitorláztam be a krémbe” – hangzik el a részlet, amelyet nagy taps és felszabadult nevetés kísér.
„Hazatért a könyv” – mondja Turi Tímea, az Eltérő tartalom szerkesztője Erdős Virág könyvbemutatóján. A kötet egyik verse ugyanis éppen a Margitszigetre utal, amelyet Budapest 24. kerületének is szoktak hívni.
Erdős versei gyakran kötődnek felismerhető budapesti helyekhez vagy éppen „nem helyszerű” helyekhez,
mint amilyen a Margitsziget is: se nem Pest, se nem Buda – vagyunk valahol, mégse vagyunk sehol. Változó, hogy milyen módon kötődnek a versek a különféle terekhez, mondja Erdős. Az első könyve például felkérésre íródott: pesti helyszínekről készült fotókról kellett írnia. „Furcsa beleöregedni a saját tereidbe” – fogalmaz ezzel kapcsolatban. Ez persze idegességet is eredményez: mintha kicserélődtek volna a szereplők, az ember idegen elemként jár-kel a világban. A jelenkori frusztrációt azonban segít feledni a múlthoz való visszanyúlás, a múltbeli alakok megidézése: a szóban forgó vers esetében ez Szent Margit volt.
A kötet két ciklusra bomlik, magyarázza Turi, a kettes és a hármas számú ciklusra, ami 2022-t és 2023-at jelent. Az olvasó sokszor apró utalásokból rekonstruálja, melyik hír szolgált a vers megszületésének alapjául, jelek után kell kutakodnia. Kézenfekvő a kérdés, hogy vajon megváltozott-e a szövegekhez való viszony az eltelt idő során, illetve a kötet megjelenése óta? Erdős két évről írt, és állítása szerint
arra törekedett, ami leginkább idegesíti az embertársaiban: folyton kommentálni a ránk zúduló híreket, mindenről véleményt mondani.
Ez azonban máshogy működik versben, mint például az interneten, mondja Turi: ezek nem „beleállós”, bevállalós szövegek, hiszen valamiféle távolságtartás jelenik meg bennük. Erdős igyekszik is ezen a vonalon maradni, nem szereti ugyanis a direkt véleményformálást a versekben, távolságot szeretne kiépíteni maga és az adott dolog között. Turi ezek után egy olyan versről beszél, amelyben erős önkritikát érzékel. Mennyiben segíthet a világon az irodalom? Tud-e jót tenni, vagy ez csak hiú ábránd, hamis illúzió? – fogalmazza meg a szöveg apropóján felmerülő dilemmákat. „Kakukktojás ez a vers” – ismeri el Erdős, mert nem egy konkrét dátumhoz kötődik, viszont évek óta érdekli az a kérdés, hogy miként tudunk oly módon segíteni, hogy az ne öntetszelgés, ne megaláztatás legyen.
A beszélgetés végéhez közeledve Turi arra kíváncsi, hogy felismerték-e az olvasók a borítón szereplő tárgyat. Erdős nemmel válaszol, de egyúttal bevallja, hogy a megjelenés után azonnal lerántotta a leplet a borítón szereplő – egyébként saját – képről: egy szemeteslapátot látunk, amelyen összesöpört muskátliszirmok vannak. Turi zárókérdése arra vonatkozik, hogy mi a legideálisabb módja a versekkel való találkozásnak.
„Egy karosszék a világ végén” – válaszol Erdős.
A kötetbemutatót felolvasás zárja, de előtte még a szerző összefoglalja röviden a válogatás koncepcióját: a 2022-es és a 2023-as év eseményeit próbálta a maga töredékes módján lekövetni. Meghatározó pillanat volt például, amikor 2023-ban egy múzeumi fotókiállítás előtt egy kordonnal találta szemben magát, amely azt volt hivatott megakadályozni, hogy egy bizonyos életkor alatt a látogatók bemenjenek, és megtekintsenek egy műalkotást. A 2022-es évet sajnálatos módon meghatározó háború is megjelenik a kötetben. „Letépik a fülemről a tenyeremet, / és azt ordítják, hogy stratégiai nyugalom. / Meg hogy termobárikus rakétavető. / Marjanyivka, Zaporizzsja, Bila Cerkva, Irpiny. / Az elmém rohamtempóban kondicionálódik, / és ismeretlen földrajzi nevekhez társít / apokaliptikus víziókat. / Hisztériás vaksággal és spontán / deperszonalizációval próbálkozom, / de lefegyvereznek” – hangzik el a Háborúban hallgatnak című versből.
Tavaszi Margó Irodalmi Fesztivál, 2. nap, Kristály Színtér, Budapest, 2024. május 24.
A fotókat Kováts Zsófi készítette.
