Május 6-án tartották a Késelés Villával irodalmi és közéleti beszélgetéssorozat Intermedialitás címet viselő alkalmát. Az irodalom és a képzőművészet kapcsolatát boncolgató est házigazdái ezúttal is Bodor Emese és Bánfalvi Samu, a meghívott vendégek Áfra János költő és Kürti Emese művészettörténész voltak, Tóth Kinga költő, vizuális művész pedig online jelentkezett be Berlinből.
Bánfalvi azzal a kijelentéssel indít, hogy a kortárs irodalmi szférában minden, ami túlmutat a konkrét textuális tendenciákon, alternatívnak van bélyegezve. Tóth Kinga „bicskanyitogatónak” nevezi a felvetett problémát, elmondása szerint nem szereti ugyanis ezeket a fogalmakat, skatulyákat – mint például a kísérletiség vagy egyéb „ilyenség-olyanság”.
Hol vannak a normák határai meghúzva, hol van az a pont, amelyet túllépve már mindent „lepakolunk a pincébe”?
Tóth életében későn jelent meg az intermedialitás: a német irodalommal foglalkozott behatóbban, a hazai viszonyokkal sokáig nem volt tisztában. A művészeti ágak összefonódásáról ma elsőként Weöres Sándor, Hajas Tibor és Ladik Katalin jut eszébe.
Bodor Emese szerint az irodalmi köztudatban a műfajköziséghez negatív kép rendelődik, látható egy erős eltartás tőle. Áfra törvényszerűnek gondolja ezt a jelenséget, hiszen hátterében az intézményi logika működése húzódik. Sok alkotó mozog ugyanakkor különféle művészeti ágak között: több képzőművész ír verseket – említhető akár Tót Endre vagy feLugossy László –, de köteteik láthatatlanok maradnak, nem születik róluk recenzió. Ha valaki több művészeti ágban is alkot, előbb-utóbb szembesülnie kell a fókusz kérdésével, mivel az egyforma hangsúllyal végzett aktivitások szétaprózódást eredményezhetnek.
Az avantgárd művészek képtelenek a piacról megélni, a nagyközönség számára ismeretlenek maradnak,
nem a könnyen fogyaszthatóság, hanem a művészeti fogalmak és problémák újragondolása kerül náluk előtérbe – például az irodalom és a képzőművészet határainak újbóli felrajzolása.
Kürti a továbbiakban az első magyar performanszról mesél, amelyre 1966-ban egy pincében került sor. A performansz a művészeti formákat és az intézményiséget kérdőjelezte meg, a hagyományos fogalmak ellen lázadt, és intermediális gesztusként is értelmezhető volt. A hetvenes években aztán egyre több hasonló eseményre került sor: érdemes kiemelni Ladik Katalin „happeningjeit”, aki maga is több művészeti ágban tevékenykedett – nevezetesen a színház, a költészet és a képzőművészet területén.
A helyzetet megváltoztatta azonban a piaci fordulat: aki kiszorult a piaci működésből, az lényegében láthatatlanná vált.
A változás értelemszerűen nem kedvezett egy kifejezetten piacellenes művészeti gondolkozásnak, így többek között a performanszoknak sem.
Bánfalvi ezek után az irodalmi és a képzőművészeti intézményrendszerek különbségeire kíváncsi. Kürti szerint rengeteg művész emigrált külföldre, többet között Németországba, elég csak Szentjóby Tamás nevét megemlíteni. A külföld vonzása nyilvánvalóan a hazai intézményrendszert is minősíti:
a mai képzőművészeti intézményekre a centralizálás jellemző, ami nem kedvez sem az alkotómunkának, sem a szakmának.
A képzőművészet és az irodalom nagy különbsége, hogy a galériák elsősorban a külföldi trendekhez igazodnak, a nemzetközi piac határozza meg őket. A művészek életében a galériarendszerbe való bekerülés csak az első lépés – a fő cél kijutni a nemzetközi színtérre. A jelenlegi konzervatív felfogás azonban nem tesz jót az experimentalizmusnak, így kétféle megoldás lehetséges a művészet számára: leszámolni a kapitalizmussal és felépíteni egy új rendszert vagy… leszámolni a kapitalizmussal és felépíteni egy új rendszert.
Áfra szerint sok analógia van a két művészeti ág között: egy fiatal képzőművésznek a galériáknál kell képviseletet találnia – ha értékesítik a művét, ötven százalékot kap a befolyt összegből –, és az íróknál is hasonló a helyzet – az eladott könyv fele a könyvterjesztőé. Jelenleg az irodalmi piacon két kiadói „mamuthálózat” van, a Libri és a Líra, a kis kiadók nem tudják a saját szerzőiket futtatni, láthatatlanná válnak. A párhuzamoknál maradva, a kurátorok egyfajta szerkesztőként funkcionálnak.
Az irodalmi szféra problémáihoz visszakanyarodva Tóth rámutat, hogy szinte teljesen eltűntek az érdekvédelmi szervezetek:
régen több kezdeményezés is védte az írók jogait, de mára a JAK megszűnt, a Szépírók Társasága pedig haldoklik. Ami helyette van: fantomakadémiák, nem létező támogatások és centralizálás. A művészeti lapok ellehetetlenülnek, nincs anyagi segítség, önerőből fenntartott egyesületek még vannak, de ezeket is előbb-utóbb utoléri a kifáradás.
Áfra szerint mindkét művészeti ágban jelen van a megosztottság. Az irodalom esetében meglehetősen magas a belépési küszöb: nem mindenki jut megszólalási lehetőséghez, és rengeteg tehetséges ember szorul perifériára, hiszen a kiadók piaci szempontokat vesznek figyelembe. Ha valaki nulla publikációval rendelkezik, ellenben van százezer követője Instagramon, nagyobb eséllyel kap lehetőséget, mint ellentétes esetben.
Figyelemmel kísérhető a közeg felaprózódása, a civil állás mostanra kötelezővé vált:
sokaknak háromfelé kell „szakadni”, hogy meg tudjanak élni. Kérdés továbbá, hogy mennyiben kell egy írónak az önmenedzseléssel is foglalkoznia.
„Mi okozza a művészeti ágak közötti kommunikációhiányt?” – kérdezi Bodor. Tóth szerint van párbeszéd: bár a kultúratámogatás jelenlegi helyzete miatt mindkét szférában erős az önszerveződés, nagy kíváncsiság dolgozik az alkotókban, és van igényük egymás munkáit megismerni. Kijelentette ugyanakkor, hogy itthonról nem sok jóra lehet számítani, a külföldi pályázatokat kellene inkább hangsúlyozni, amihez viszont szükség lenne a korábban említett szakszervezetekre. Annyi a probléma, hogy nem jut idő egymásra, magyarázza Áfra. Megoldási lehetőséget képezhetnének akár a közös beszélgetések és felületek, amelyek a későbbiekben talán eljuttathatnak az érdekképviseleti háttér megteremtéséhez.
Nem lehet örökké az önszerveződésre építeni, hiszen érthető okokból sokan nem akarják ennek alárendelni az egész életüket.
Amióta a JAK megszűnt, a művészeti közeg tagjai elengedték egymás kezét.
Bodor a beszélgetés végéhez közeledve a társadalom „íróképére” kíváncsi. Kürti a mai rendszer talán egyetlen pozitív hozadékát említi meg, hogy láthatóbbá válnak a nők. Ebben nagy szerepe volt Ladik Katalinnak, a több médiumot megmozgató programja ugyanis igencsak újszerűnek hatott az országban:
egy ismeretlen női hang szólalt meg a férfiak világában,
és olyan, kifejezetten női létezéshez rendelt nyelv volt az övé, amely kibillentette a magabiztosságából a „macsózónát”.
Áfra tíz évig dolgozott a KULTernél, jelenleg pedig az Alföld szépirodalmi szerkesztője, így Bánfalvi hozzá fordult azzal kapcsolatban, hogy mi a szerepe a grafikáknak a folyóiratban. Az Alföld sokáig Kass János dizájnjával jelent meg – pár éve újult meg a rendszer, a pénz hiánya miatt azonban csak fekete-fehérben. Ami a képzőművészeti folyóiratokat illeti, szörnyű a helyzet: lekapcsolták az Artportalt, az Új Művészet majdnem megszűnt, a Balkon még mindig a tavalyi lapszámait adja ki, azokat is csak pdf-ben.
Újabb analógia az irodalmi szférával.
Tóth szerint ezek a nehézségek sajnálatos módon számos egyéb problémától veszik el a figyelmet. A nők helyzete az irodalomban például abszolút másodlagossá vált, pedig érdemes lenne beszélni többek között arról, miért választja ilyen kevés nő az irodalmi pályát, és markánsabban tudatosítani kellene az abúzusok problémáját is. Nem könnyű ebben a szituációban intermedialitásról beszélni, hiszen még az emberjogi kérdések is a háttérbe szorulnak:
az egész közeg lényegében lélegeztetőgépen van, a saját túléléséért küzd.
Tóth zárásként felhívja a figyelmet néhány izgalmas – intermedialitással foglalkozó – programra: megemlíti a Három Holló kísérleti zenés eseményeit, a Trafó Kortárs Művészetek Házát vagy éppen a New York School Projectet a Várfok Galériában.
Késelés Villával: Intermedialitás, Nyitott Műhely, Budapest, 2024. május 6.
A fotókat Harsányi-Sulyom Anna készítette.
