„Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,
nem kérdeni, szabad-e, nem szabad,
sosem kímélni a könnyet se, vért se,
a semmibe rikoltani szavad,
nem hallanak tán, ám ne menj azért se,
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat.”
(Kosztolányi Dezső: Számadás)
Helló csövi,
ne haragudj a bizalmas megszólításért, de egyrészt úgy gondolom, elég sok Fedél Nélkülön átrágtam már magam ahhoz, hogy még közelebb kerüljek, szavakat találjak hozzád, másrészt engem is vagy hét éve regisztráltak már abba a Rendszerbe, amiből oly hasztalan próbálsz kitörni, vagy inkább kievickélni… Igen, csövi, mi is így hívjuk egymást itt kinn, Kőbányán, de szerencsére nem az Elődben, hanem a támlakban a Menhelynél, kicsit zrikálódva, kicsit ironizálva a nyomorúságunkon – csak itt nekünk nem lehet se inni, se cuccozni, komoly, nem elsősorban pénzben kifejezett ára van az ittlétünknek. Egy nagyobb hiba, visszaesés, és egyszer csak azon kapom magam, hogy mögötted állok a sorban, leszegett fejjel az Auróra utcában arra várva, hogy beváltsák az összekukázott sörösdobozaimat. Az én kannásborom jelenleg a jó öreg Xanax, ami úgy szedál le kegyelemből esténként, hogy állítólag nem okoz függőséget, így azt még a szigorú dokik is felírják (főleg, ha belenéznek a zárolt anyagomba az EESZT-ben). Mondjuk nekem csak a dobozdíjat kell érte kifizetni, te azt rutinból, pikk-pakk összeszeded egy forgalmasabb helyen, én a pénzen kívül, vagy inkább amellett, mással fizetek érte, nem is keveset.
Csövi – tudom, nem őriztünk együtt birkát (bár, ha már itt tartunk, voltál Noszlopon?), a pertut meg lehet, hogy már megittuk, akkor szinte biztos, amikor az utolsó körös, kézfeltevős nihilemben szenvedtem tavaly, igen, azt hiszem akkor megittuk, persze csak távolról, a sétálóutcában: te a felső trafik előtt, az albán pékség meg a giroszos mellett, kétlityós flakonból, én lent, az emlékműnél kuporogva a kuka mellett gyűrtem magamba a vietnáminál vett olcsó sört és keserűt, a hányingerrel küzdve. Még gimnazista koromban mondtad el először a történetedet, a suli előtti téren. Lefagytam, később megtanultam, hogy minden csövinek van egy története, ami tovább él interakcióiban és túlélési technikáiban, a Fedél Nélkül lapjain, a szocmunkások ősz hajszálaiban, ideges rángásaiban. Emlékszem, a napsütötte éveimben öltönyben mentem vizsgázni, és te odajöttél hozzám újságot árulva a Kálvin téri aluljáróban. Nem volt nálam apró, tényleg nem, a Károly Robis papír kétszázast meg sóher voltam odaadni – nota bene: akkor még háromszázért lehetett két sajtburgert kapni a mekiben, és ötvenessel ment a csocsó. Nem sértődtél meg, mosolyogva sok sikert kívántál a vizsgámhoz. El is szégyelltem magam utána a Múzeum körútra menet, végül jelest kaptam római császárkorból, aztán hálából, meg persze kompenzálásképp adtam neked egy ötszázast, mint kabalaembernek. Később egyszer, míg én vártam az IC-t a Keletiben, odajöttél hozzám a sírás és a teljes kétségbeesés határán, szinte könyörögtél a menhelyeskutya-nézéssel, hogy adjak kajára, már nagyon régóta nem ettél. Kikotortam neked akkor egy marék aprót a kabátom zsebéből, amit nagyon megköszöntél, aztán pár perc múlva megláttalak, amint tömted magadba a meleg pizzaszeletet. Szemedben megkönnyebbülés látszott, a torkom mélyén pedig valami nagyon erős, nehezen körbejárható érzés maradt.
Aztán csövi, amikor azt képzeltem magamról, a körülírt zuhanásomról, hogy alászállok a magyar társadalom bugyraiba, nagyon sok zugkocsmában, talponállóban, köpködőben, késdobálóban láttalak. Mondták rólad nemegyszer a hátad mögött, hogy büdös vagy, inkább a másik kocsmába mennek, mert „az a szemét egész nap ott rohad”. Őszintén, fájt hallani, amit aztán pár évvel később már rám is mondtak. Én igenis bírtam a műlábadat meg a harcsabajuszodat, vagy a pókhasadon pihenő, szívlapátnyi tenyeredet. Órákat sztondultál, szüttyögtél a fröccsöd mellett, úgy bekkelted ki az elviselhetetlenül hosszú órákat, míg beengedtek este a szállóra, vagy kimehettél a szeméttelepre éjjeliőrködni, ahol konzerv és latyak várt. Akkor még nem tudtam, nem mertem bevallani magamnak, hogy már csak lépésekre vagyok tőled: egy rovott múltú, kétes hírű, félig kitagadott csavargó, fekete bárány, aki dzsnakinak túl puhány, homeless-nek meg még nem érett meg, de már bukéja van.
Aztán én is bekerültem egy másik rendszerbe, ahonnan szintén kurva nehéz kitörni. Hosszú, kínkeserves éveket őrlődtem benne, persze végül én is csövi lettem, főleg magamnak köszönhetően. Idő előtt elmenekültem a rám szabott majdnem csicskasors elől a belsős körökben fegyenctelepnek is nevezett rehabról, aztán a segítőim kirakattak az utcára a már nagyon tehetetlen és elkeseredett családommal a lővereki lakásomból, hogy attól majd megjön az eszem (meg is jött, meg a pszichózis is). Mehettem amerre láttam, minimálbérnyi pénzzel és egy táska ruhával. Én is csövi lettem, és onnantól egyre többet találkoztunk, mert nem bírtam az olcsó hostelban a Keletinél a csordaként dühöngő segédmunkásokat, az ukránokat, a kastás biósokat meg az olasz turistákra utazó férfiprostituáltakat, és a Vaspályán kötöttem ki. Később tudtam csak meg, hogy az mennyire istenes helynek számít a fővárosi ellátórendszerben, de így is jöttek a kegyetlen farkastörvények. Majdnem megvertél, mert hangosan horkolok, és nem tudtál tőlem aludni, sose tudtam nyugodtan lezuhanyozni, mindig rám nyitottad a WC-t, amikor kellett volna az a bűvös öt perc, a cipőt legalább nem vetted le rólam álmomban, persze gyanakvóan méregettél, főleg az arabos szakállamat, keleties arcomat, meg hogy miért csak a krisnás kaját eszem meg, miért járok a mosókonyhába imádkozni, hogyan bírom elviselni az anonim meetingeket.
Ekkor még nem mindig értettelek, de idővel megtanultam, hogy te is az időddel fizetsz sok mindenért, neked is együtt kell működnöd, agyleszívó, embert próbáló csoportokat kell végigülnöd, neked is van segítőd, nálad a betegségtudat helyett a kitaszítottság-, vagy rászorultság-, vagy kiszolgáltatottság-tudatot erősítik, hogy te se kergess hiú ábrándokat.
Rendszereink, halmazaink persze már korábban nyomasztó metszeteket alkottak, mert hát a Vaspálya előtt is voltam veled kényszerközösségekben, nagybetűs Háznak mondott rehabokon, Isten háta mögötti falvakban, a szarvasmarhatelep vagy a cigánysor mellett. Ott már eleget hallottam tőled azokról a wittgensteini néma tartományokról, az elmondhatatlanról, a vállalhatatlanról, a hallgathatatlanról, az aláírhatatlanról, amit mindig tükröznek szemeid, ideges rángásaid, levágós reflexeid, ha látlak – mondjuk – a villamosmegállóban.
Folyt. köv.
Borító: Unsplash
