Csordás Gábor a Swansong triójával nemrég érkezett vissza Kínából és Japánból, ahol többállomásos turné keretén belül jazzt játszottak. A kezdetekről, a trióról, illetve triókról, és a jövőbeli tervekről beszélgettünk a jazz-zongoristával.
KULTer.hu: Hogy lett belőled jazz-zongorista? Hol tanultál, kik voltak a mestereid?
Nem tekinthető szokványosnak az utam, mert nem jártam jazz tanszakra, magántanáraim voltak. Először klasszikus zenét tanultam, majd 17 éves koromban találkoztam a jazz-zel. Első zongoratanárom Esze Zsolt volt, majd Nagy Jánosnál tanultam. Egészen hamar, a kétezres évek elején elindultam a saját utamon. Az elején nem csak jazzt játszottam, ami nem feltétlenül baj: volt például olyan saját formációm, ami elektronikusabb zenéket játszott.
2010-ben költöztem ki Berlinbe, ott indult útjára a Swansong formáció.
A berlini jazz világ (főleg 2010-ben) a budapestinél jóval sokszínűbb volt, sok amerikai, afrikai származású zenésszel találkoztam és dolgoztam is együtt ott, és nem csak a zenészek sokfélesége az, ami jellemző, hanem az is, hogy a jazznek jóval többféle irányzata él a városban. Bizonyos szempontból kevésbé is válik szét a jazz és nem jazz világa, mint itthon, nem feltétlen csak a hivatalos jazzklubokban, a „jazz rendőrség” felügyelete alatt lehetett jazzt és improvizatív zenét hallani, hanem akár az utcasarkon, egy döneresnél vagy a metróban. Ezen túlmenően sokkal inkább része volt a zenei színtérnek a jazz és az improvizáció, akár az elektronikus, akár a populáris zenét nézzük.
KULTer.hu: Két trió-formációban zenélsz. Melyek ezek és mit érdemes róluk tudni?
Nagyon furcsa ez a zenekar, hiszen három tagja van, akik három kontinensről származnak. A Swansong régóta létezik – Hoszoja Noriaki, a basszusgitáros Tokióban él, és abban az időszakban költözött Berlinbe, amikor én is: egy jam sessionön találkoztunk, egymásra hangolódtunk, majd rájöttünk arra, hogy szeretnénk együtt zenélni. Volt még egy olasz dobos, akivel elkezdtünk együtt játszani, kitaláltunk számokat, voltak próbák, egy-egy koncert, de valahogy nem igazán robbant be a formáció – nem jutottunk el odáig, hogy beinduljon.
Nem tudtunk egy rendes lemezt sem rögzíteni,
majd hazaköltöztem Magyarországra, Noriaki pedig Japánba. Ezután hajókon dolgoztam zongoristaként. 2019-ben jelent meg a Hunion Recordsnál a Swansong című lemez: a kiadó vezetője meghallotta a dalokat, és annyira megtetszett neki az anyagunk, hogy végül kiadták. Ebben az évben több városban is játszottunk Japánban. Aztán a koronavírus-járvány miatt valószínűtlennek tűnt, hogy a fizikailag egymástól távol levő tagokkal a zenekart folytatni lehessen. Ekkor indult el a Csordás Gábor trió: felkerestem Bartók Vincét és eredetileg Hidász Tamást, akik a magyar jazzban nagyon ismert sessionzenészek, számos formációban játszanak. Tamás csak a lemezen kapott szerepet, a helyére Fábry Adonisz érkezett, aki egy fiatal és tehetséges dobos a jazz világban.
Ezeken kívül csinálok más projekteket is: rögzítettem szólólemezeket, illetve az öcsémmel is készült egy közös lemezünk.
Érdekes volt vele együtt dolgozni, ő is Japánban él. A lemezünk szintén a pandémia időszakában készült, így küldözgettük egymásnak a különböző felvételeket, és úgy hoztuk össze az anyagot. Gyula tehetséges, nagyon sok hangszert meg tud szólaltatni, illetve ezen a lemezen kotón is játszik, ami tulajdonképpen egy japán hárfa. Körülbelül 50-50 százalékban találtuk ki a dalokat: nem csak élőzene van benne, hanem elektronikusabb alapok is.
KULTer.hu: A Swansong trióval nemrégiben tértél vissza egy turnéról – Kínában és Japánban jártatok. Milyen helyeken léptetek fel, hogyan jött a lehetőség, avagy a turné ötlete? Milyen volt a zenétek fogadtatása, milyen Japánban és Kínában fellépni Európához vagy Magyarországhoz képest?
Az egész történet úgy indult útjára, hogy részt vettem a jazzahead! című konferencián. Ez egy nagy jazz-ülés, melyet minden évben Brémában tartanak. Ezen az eseményen összegyűlnek a szakmabeliek, kapcsolatokat építenek. Ott találkoztam egy kínai ügynökkel, akivel kötöttünk egy megállapodást: elkezdett engem „exportálni” Kínába, készített kínai nyelvű weboldalt, föltette a lemezeket kínai zenemegosztó-portálokra. Köztudott, hogy Kína nagyon más, az internet le van választva arról az internetről, amit mi ismerünk. A kínai internet egy zárt világ, ezért, ha valaki be akar abba a közegbe kerülni, akkor érdemes csinálnia egy profilt. Mi ezen kezdtünk el először dolgozni, ezután jött a kínai turné ötlete. Fontos, hogy legyen egy csatlakozási pont, tehát valaki olyan, aki képvisel egy adott országban.
Aki szeretne külföldön fellépni – és ez nem csak a jazzre igaz, de a jazzre nagyon –, annak egy külföldi ügynök nélkül sokkal nehezebb.
Segítség nélkül nehéz egy zenekarnak a helyszíneket egyesével meggyőznie fellépés céljából. Kéthetes intervallumban lefoglaltunk hat helyszínt, majd, amikor megvoltak a meghívók, leegyeztettük a feltételeket, dobosunk, Marty Risemberg közölte, hogy mégsem tud jönni. Nem tudtunk rá haragudni, hiszen kisfia született. Szerencsére Nori tokiói zenésztársa, Kentaro a segítségünkre sietett, és elvállalta a turnét. Ők rendszeresen játszanak együtt, én viszont még sosem játszottam vele, és ez azért rizikós volt, hiszen próbálni gyakorlatilag nem volt lehetőség, az első koncert beállása volt a próba. De Kentaro zseniálisan megoldotta a feladatot, igaz sok helyen egészen mást játszott, mint Marty, ezért néhány dalnak egészen új változata született a turnéra. De az ilyesmi, azt gondolom, hogy a jazz műfaj velejárója.
Japán pedig adódott Kína után, mivel az egyik zenekari tag japán, és az öcsém is ott él, ezért az ottani helyszíneket ők szervezték meg. A közönség részéről érdekes kettősséget figyeltünk meg: egyrészről fegyelmezetten figyeltek, látszott, hogy érdekli őket a koncert, viszont a tetszésnyilvánítás nem volt az erősségük. Tapsoltak, de nem nagyon ujjongtak. Aki játszott már Ázsiában, tudja, hogy ez mindenhol így van: ők egy sokkal merevebb, fegyelmezettebb viselkedéshez vannak szokva.
A jazzben jellemző, hogy a szólókat megtapsolják – na itt semmi ilyesmi nem történt.
Ők nem tudták, hogy így kellene, és sokszor a számok végén is kettőt ütöttek a kezükben, és ennyi volt. A koncertek után viszont sokan odajöttek hozzánk, fényképet akartak csinálni, CD-ket vettek. Ez teljesen más, mint itthon. Látszik, hogy a tisztelet kifejezését fontosnak tartják. Ez jólesett, mert már sem nyugaton, sem Magyarországon nincs így. Sokszor érzi az ember, hogy nincs eléggé megbecsülve az a teljesítmény, amit ő művészként ad.
KULTer.hu: Ajánljunk az olvasóknak egy-egy szerzeményt tőled. Mi az, amit mindenképpen érdemes meghallgatnia annak, aki ismerkedne a zenei világoddal?
Szerintem egy számot nehéz választani, mert kiadtunk két stúdióalbumot is – talán most a legutóbbi lemez címadó dalát választanám. Ennek címe: Do Swans Fly?
Érdekes módon ez a szám nagy sikert aratott Kínában és Japánban is.
A dalról viszont korábban nem éreztük, hogy különösebben bármit megmozgatott volna az emberekben. A saját szerzeményeim közül tehát ezt javasolnám, de tudni kell, hogy a zenekar fele Noriaki, tehát a felét írom én, a felét pedig ő. Az ő szerzeményei közül, szintén a második lemezről a Blue in Bordeaux-t javasolnám, ami egy nagyon noris szám, jól bemutatja az ő személyiségét.
KULTer.hu: Mik a jövőbeli terveitek?
Szeretnénk az Amerikai Egyesült Államokban fellépni, hiszen játszottunk már Magyarországon és Japánban is kétszer. Régóta tervben van, hogy Marty segítségével el kéne jutni Észak-Amerikába. A keleti partra szeretnénk menni: Washington, Philadelphia és New York. Érdekes, hogy
arról a zenéről, amit mi jazznek hívunk, tudni kell, hogy sok európai zenei hatás érte.
Tehát kicsit más, mint az a jazz zene, amit arrafelé játszanak. Kíváncsi leszek, hogy milyen fogadtatása lesz a mi jazzünknek ott. Azt tudtam, hogy Távol-Keleten sikere lesz a zenénknek, hiszen Nori személyében japán szerzőnk is van, az ő zenei világa pedig nem áll távol az ottani közönségtől.
Fotók: Csordás Gábor Facebook-oldala.
