Helló csövi,
egy ideje már úgy nézel rám, mint egy régi ismerősre. Egyre ritkábban cápázol meg, a Fedél Nélküllel sose jössz oda az Örsön – biztos láttál már a Kürt utcában. Meg hát észrevettem magamon, és észre is vetették velem a rehabon, hogy újabban nekem is levágós reflexeim vannak. Lopott pillantásaink sok mindent elárulnak, mondjuk a 37-es villamoson, de van, hogy inkább nem ismerjük meg egymást, nem zavarjuk egymás köreit.
Emlékszel, az elmúlt hét-nyolc évben mennyi helyen találkoztunk? A Dózsán például elég sokat, főleg amikor a Vaspályáról jártam oda anonim meetingekre. Volt, hogy néha te is beestél, aztán megsértődtél, hogy nem hagytak piásan beszélni, vagy ledöbbentél az ott elhangzottaktól, hogy nebasszhogymégeztis… Láttalak a melegedőben is, talán te is elcsíphettél az egyik csúnya mélypontomon, az önmegsemmisítő ámokfutásom közepette: majdnem mezítláb mentem oda, mert a cipőmet is elszóratta velem az a parancsoló hang, és ki tudja hol talált rongyokba csavartam a lábfejemet, mert minden lépés fájt. Emlékszem, mennyire tudtam örülni az ott kapott bakancsnak és a szocmunkás mosolyának. Aztán a közelmúltban pár hétig arra a környékre jártam dolgozni; a Váci út neked lehet csilivili, nekem inkább klimatizált gettó hangulatú irodáinak egyikébe, de te nem jöttél oda hozzám cigit kérni, amikor az aluljárónál kávéztam. Lehet, hogy megláttad a nyakamban a multis rabszolgák mágneskártya-bilétáját.
Emlékszem, amikor ott ültél mellettem a Könyvesen, az orvosi rendelőben. Nekem sem volt budapesti lakcímem, és a munkahelyen rosszul lettem. Amit ott láttam, az bármelyik Tarr Béla-filmbe beleillett volna, a fáslizott lábak, a tolókocsik, és itt már a néma tartományokba lépünk. Emlékszem, hogy féltem, milyen ciki volt bevinni a HR-re a hajléktalan dokis pecséttel ellátott betegpapírt. Találkoztunk egy emelettel feljebb, segélyosztáskor is, emlékszem mit kellett össze-vissza hazudoznom a team leaderemnek, hova és miért megyek. Persze a munkába állási segély negyedét még akkor elköltöttem, „elurizáltam” a közeli kínai piac felső végében levő thai étteremben. Önjutalmaztam, vagy inkább kompenzáltam vele, de mit is? Hogy voltam, vagy lehettem volna valaki, vagy hogy ez csak tévedés, átmeneti állapot?
De találkoztunk elég sokat a netezőben is, a Pápa térnél, a mindenki által csak indiainak hívott srí lankai boltjában. Akkoriban vagy nem volt okostelefonom, vagy éppen egy másik rehabon dekkoltam, egy kerülettel kijjebb, vagy ötven faszival összezárva. Suttyomban néztük a felnőttfilmeket, suttyomban, mert a szexshopok videós kabinjai jóval drágábbak voltak. Már nagyon untam azt a pár, szóba jöhető női dolgozót a Foundationben, pedig izolációban mindenki megszépül. Sokszor előfordult, hogy a tulaj jobbkeze lebuktatott, és mindenki előtt leégetett minket. Pár hónappal később láttalak a Gubacsinak mondott Szabadkain is, te a szöszit vitted el a dzsindzsásba, én meg a nagydarabot panzióba. Egészséges erotika?
Volt, hogy a szokásosnál is zordabb idők jöttek, és újra közellenség lett belőlünk, uszítottak minket is egymás ellen. Mentem a Rákóczi úton a Keleti felé, és te fintorgó-utálkozó arccal nekem lökted a piszkos, degeszre tömött válltáskádat, migránsnak néztél. Féltél, hogy eleszem, felveszem előled a segélyt, hogy már nem Ganxta Zolee és a Kartell jönnek a szerb határ felől, de lehet, hogy irigyelted tőlem a potya vacsorákat ramadankor, vagy a péntek déli ima utáni török kajaosztást bizonyos mecsetekben. A Dobozi utcában behívtak az üdvhadsereges szocmunkások ételosztásra, olyan ágrólszakadtan kóboroltam ott a környéken. Bementem, és te szúrós szemmel, gyanakodva, ellenségesen méregettél, pusmorogtál a hátam mögött, zsidónak néztél.
Nem tehettem mást, gettóba menekültem, egy lepukkant szobában húztam meg magam a Nyolcban, amit magamban és az írásaimban török szóval inkább mahallénak hívtam, mert örültem, megkönnyebbültem, ott vagyok a tesók mellett. Az etnikai sokszínűség mellett annyira erős volt ott a csövihelyzet, hogy nem volt hová félrefordítsa a fejét az ember. Annyit és annyi helyen láttalak, hogy nyilván a mahallés írásaimba is bekerültél. Volt, hogy ironizáltam rajtad, vagy együttéreztem veled, ahogy gyűjtöd a sörösdobozokat az Auróra utcai boltba, de volt, hogy megijedtem tőled: élő felkiáltójel voltál, a családomtól kaptam egy utolsó utáni esélyt, de hogy még egy végzetes hiba, és együtt tesznek le minket a BKV ellenőrök meg a közterületesek a 28-as villamosról a Könyvesre menet. Ekkor a romák már Dankó Boldinak vagy Blahás Boldizsárnak hívtak a hátam mögött, bántani inkább nem bántottak, mert beszélem a nyelvüket, és tudták, hogy muszlim vagyok: lehetnek olyan kontaktjaim, akiktől ők is félnek.
Ha már a Blahánál tartunk, csövi, emlékszem, éppen cigiztem a Blahán, egyszer odajöttél hozzám férfi létedre, full ledzsalóban, majdnem zaklattál, hogy milyen szívesen levennél szájjal jó pénzért, van egy helyed egy közeli mellékutcában. Köpni-nyelni nem tudtam. Aztán volt olyan is, csövi-dzsanki csajszi, hogy ott dideregtél mellettem a villamoson, lopva rám sandítottál, láthatóan alul voltál öltözve az egyre zordabb időjáráshoz, végül leszálltál utánam, hogy üzlet nem érdekelne-e? Simán eljöttél volna velem még háromezerért is, lerendezhettelek volna a bokrokban, de valami szorongással elegyes szégyent éreztem, fáztam is, inkább adtam neked egy gyrosra való pénzt meg pár szál cigit, holott egy hónappal azelőtt is simán benne lettem volna, még a számodat is elkértem volna. Lett volna helyed amúgy a Borárosnál is, már megint háromezerért, de féltem az enyves kezeidtől, az erőszakos természetedtől, még messengerezni is akartál a telefonomon, azóta is benne maradt a képed.
Aztán persze ott hédereztél a munkásszálló folyosójának másik végén, a radiátoron szárítottad a viharvert fehérneműidet, és már reggel nyolckor vodkával indítottál. De én örömmel, megkönnyebbülve vettem tudomásul ottlétedet, akkor már nagyon csövinek éreztem magam, örültem, hogy van itt sorstárs. Drukkoltam neked, hogy minél tovább bekkeld ott ki, és veled együtt féltem, amikor a Kakaós üvöltözve verte-rúgta az ajtódat, hogy nagyon elmaradtál a fizetéssel.
Szóval, csövi, ezek után már nem tudok mást mondani, mint hogy veled vagyok, veled érzek, veled mozdulok, amikor kuporgatom az apróimat az automatás kávéra, amikor be kell ülnöm a borbélyhoz a loboncommal, amikor nekem is megnézik a cipőmet, hogy az vagyok-e, amikor fizetésnap után is lehajolnék egy kövérebb dekkért, reflexből, amikor azt hallom apámtól, hogy milyen életképtelen hulladék vagyok, amikor a rehabon is megszólnak, felcímkéznek a dzsankik bazmeg, amikor az energiáim egyre tekintélyesebb hányadát kell annak a látszatnak a fenntartására fordítanom, a főnökeim, régi ismerőseim, kollégáim, a szomszédok, a BKV utasai előtt, hogy én nem, vagy csak félig vagyok hajléktalan. Így visszaolvasva az egészet, úgy döntöttem, inkább nem küldöm el neked ezt a levelet, inkább magamnak írtam, egyáltalán hová is küldjem. Megyek vérnyomást mérni.
Üdvözlettel,
Boldizsár, az a bibircsókos a négyeshatosról
A szöveg első része itt olvasható.
Borítófotó: Unsplash