Mindig kérdéses, hogy egy 1784-ben aktuálisnak számító darab napjainkban mennyire állja meg a helyét színpadon és mennyire érthető a közönség számára az, amit mondani szeretne. E tekintetben nagy fába vágta a fejszéjét David Doiasvili, amikor igent mondott Friedrich Schiller örökérvényű tragédiájának színpadra vitelére.
A grúz származású rendező korábban már Csehov A sirály című darabjának adaptálásával is bizonyított a nagyérdemű előtt, a pozitív fogadtatás nem maradt el sem a nézők, sem a kritikusok részéről. Az Ármány és szerelem esetében sem volt ez másként,
egy átlagos hétköznap este is sikerült majdnem teltházat összehoznia a budapesti Vígszínházban.
A darab egy függönyre vetített fekete-fehér előzetessel indít, melyben a színészek láthatóak a színház épületében, és nagyjából két percben eljátsszák azt, amit a nézők majd három és fél órán keresztül részletesen látni fognak. Az ígéretes előzetes egy film noirt idéz. Ezt követően a függönyre vetítve, filmszerűen kezdődik a színdarab: megismerhetjük a muzsikusként dolgozó Millert és feleségét, akik leányukról, Luiséról és a lány szerelmi életéről vitatkoznak éppen.
Miller szerepében Rudolf Pétert láthatjuk, akit a rendszeresen színházba járók is maximum a hangjáról tudnak felismerni: itt hosszú hajat és bajuszt visel. A feleségét alakító Hegyi Barbarát egy extravagáns kinézetű édesanyaként láthatjuk, akinek kék melírral tarkított haját villámhárítószerűen magas toronyba állították, és első ránézésre talán Frankenstein menyasszonyát juttatja eszünkbe. Mialatt a szülők édesen vitatkoznak, leányuk megjelenik a színen szerelmével, Ferdinanddal, és szerelemtől elvakultan mindenhol csókolóznak és egymásnak esnek. Szerelmük alakulásánál mindig
előtérbe kerül egy virág, melyet eleinte közösen öntöznek, majd a darab során a növény fokozatosan hervadásnak indul.
Míg a fiatalok a függöny mögé rejtőznek, anya és apa végre a filmről a színpadra lép. Ekkor tudatosul a közönségben, hogy mindvégig a színház alagsorában tartózkodtak, onnan kamerázták őket, ami a későbbiekben még sokszor előfordul.
De Luise és Ferdinand szerelme akadályokba ütközik: míg a lány egy polgárcsalád egyetlen gyermeke, a fiú a miniszter fia. Az elöljáró segédjével, Wurmmal mindent igyekszik megtenni azért, hogy ellehetetlenítse a fiatalok boldogságát, és fiát egy jobb partiba kényszerítse. Hegedűs D. Géza minisztere külsejében a divatmágnást, Karl Lagerfeldet idézi, miközben gengszter-attitűdjének megfelelően egyedül hófehér perzsa macskájával bánik szeretetteljesen.
Hegedűs D. jelenlétével, hangjával uralja a színpadot, a néző ereiben meghűl a vér, mikor megemeli a hangját.
Lelketlen, kíméletlen apa, aki mindent és mindenkit eltüntet az útból, hogy hatalmát és befolyását bizonyítsa, aki még a köztéri mészárlástól sem riad vissza. A titkárát, Wurmot alakító Horváth Szabolcs pedig fényképezőgéppel a nyakában mindent megörökít, mintha azt a későbbiekre tartogatná bizonyítékként a szereplők ellen. Ezüstszínű hosszú kabátjában igazi besúgó, aki a mészárlást követően eltünteti a nyomokat, és ugyanúgy igényt tartana Luiséra, mint Ferdinand.
A kétfelvonásos darab egyik csillaga Nagy-Kálózy Eszter Lady Milford szerepében, akinek kezét Ferdinandnak ígérték. Jeleneteiben nem egy, hanem egyszerre öt ladyt láthatunk, akik frizurájukban, sminkjükben mind ugyanúgy néznek ki, latexruhájukat a jelmeztervező Bánki Róza a derekuknál egy hatalmas anyaggal összekapcsolta. A nézőben végig kérdésként él, hogy az öt Lady Milford valójában a nő udvarhölgyeit hivatott megjeleníteni, vagy
a Lady belső monológjainál különböző személyiségeit reprezentálja.
A kifeszített latex pedig végig úgy kapcsolódik mind az öt Ladyhez, mint egyfajta köldökzsinór, melyet csak pár alkalommal csatolnak le az úrnőről. Ez a kettősség és az összekapcsolt anyag mindkét feltevésnek megfelel. A személyiségek megjelenítésénél a ladyk Nagy-Kálózy belső monológjaira olykor hüllőszerűen, olykor pókszerűen mozognak, míg udvarhölgyekként lesik és teljesítik úrnőjük minden kívánságát. A rendező a belső monológok megvalósításakor a fénnyel és a hanggal is remekül játszott: a szinte teljesen sötét színpadképen csak a szereplők kapnak reflektorfényt, és a tér visszhangszerűen adja vissza Nagy-Kálózy hangját.
A hüllő- és pókszerű mozgás pedig Lady Milford cselszövéseinek és ármánykodásainak egyik legjobb szimbóluma.
Egyszer Ferdinandot akarja magához édesgetni, mint az édenkerti kígyó, máskor szegény Luisét kívánja a hálójába csalni, hogy a lány új cselédként a szolgálatába álljon.
A szerelmespárt alakító Márkus Luca és Medveczky Balázs munkája szintén külön figyelmet érdemel, kettejük dinamikája kitűnően működik, ígéretes és tehetséges fiatal színészek. Karaktereik tragédiáját remekül megjelenítik, összhangjuk a jelmezeikben is visszaköszön: általában hiányos, olykor sokat sejtető tüllruhákat viselnek. Románcuk kezdetekor fehéret mint a tisztaság és a hűség színét, nyakukon egy-egy piros szívvel, míg a fináléban teljesen fekete jelmezt mint az elkövetkező gyász színét.
A darab egyik legnagyobb szenzációja, ahogyan a rendező a modernitás vívmányait beemelte a több mint kétszáz éves színmű megvalósításába.
A romantikus és idillikus jeleneteket Stephane Fly with Me című dala festi alá, ami egyáltalán nem az a klasszicista mű, melyet Schiller korában a darab aláfestő zenéjeként elképzelhettünk volna. A mindig fényképező Wurm, a kameramozgás a pincében és a színpad felett kreatív és ötletes megoldás, akárcsak az, ahogyan az egymásnak írt leveleket a szereplők egy filctollal a színpadra írják, melynek folyamatát szintén felülnézetből láthatjuk. Vagy említhetnénk azt is, ahogyan Luisét a miniszter és Wurm kelepcébe csalja, és a Ferdinanddal való szakítás felé sodorja:
ezt a lány Skype-on keresztül közli a férfival, amihez egy-egy Macbookot használtak,
és a jelenetet a nézők a függönyre kivetítve végignézhették. Gyomorforgatóan modern jelenet az is, amikor Wurm igyekszik magáévá tenni Luisét, amit a miniszter mobiltelefonnal videóra vesz, hogy később megmutathassa fiának a lány erkölcstelenként beállított tettét és árulását.
Újdonságként hathat a nézőre a fináléban megjelenő lejtős színpad képe, amelyen Ferdinand és Luise a haláltusáját vívja. A csúszás veszélyével dacolva
az utolsó életteli dologba, egymás ruháiba és végtagjaiba kapaszkodnak, mielőtt végleg lerántja őket a mély.
Ami pedig az aktualitást illeti, a szabadságeszme és a háború megjelenése nem is lehetne napjainkban beszédesebb. A háborúellenesség a Hirtling István által alakított komornyik személyében ölt alakot, ő a polgárság szószólója, aki szembesíti Lady Milfordot a nagyvilágban zajló eseményekkel: az utcáról összeszedték a fiatalokat, hogy besorozzák és elvigyék őket a háborúba. Az országban statárium lépett életbe, és az ellenállókat nyilvánosan azonnal kivégzik, amely során ő is elvesztette két fiát. Hirtling a zsebéből egy festékszórót vesz elő, majd a Lady előtt egy papírra írni kezdi a Kein Krieg feliratot, melyet zászlóként lenget maga előtt.
A karakterek szenvednek a hatalom és a társadalom elvárásai, nyomása alatt. Mindenki szabad akar lenni, ki a családja, ki a politika rabigáit akarja ledobni. Lady Milford a darab fináléja előtt leveti a latexet, és hófehér lepelben útjára bocsátja hölgyeit. Pillanatnyi boldogságát, hogy béklyóit ledobva szabad ember lett, megszakítja az ő személyes tragédiája. A Miller házaspárt megkínozzák, hogy megtörjék a tiszta lelkű Luisét. Ferdinand és Luise szenvednek a társadalmi konvencióktól, és megszöknének, ha nem állítana csapdát szerelmüknek a hatalmat képviselő miniszter és Wurm tanácsos. Számukra az egyetlen kiút a halál, ahol boldogan egymáséi lehetnek. A darabban fel-feltűnő virág pedig
minden alkalommal egyre jobban hervadozik, ahogyan a főszereplőink lelke is sorvadni látszik.
Az Ármány és szerelem csodálatos darab, remek rendezéssel, kitűnő szereplőgárdával, melyet az is könnyedén megért, aki nem olvasta el az alapjául szolgáló tragédiát.
Firedrich Schiller: Ármány és szerelem. Rendező: David Doiasvili. Játsszák: Medveczky Balázs, Márkus Luca, Hegedűs D. Géza, Nagy-Kálózy Eszter, Horváth Szabolcs, Rudolf Péter, Hegyi Barbara, Hirtling István. Vígszínház, Budapest, 2024. május 23.
Fotók: Dömölky Dániel
