A Furiosa: Történet a Mad Maxből kevésbé nyers, zabolátlan, zsigeri és egyszerű mint elődje, és emiatt nem is tudja felülmúlni azt. Kérdés, hogy baj-e, ha minden idők egyik legnagyszerűbb akciófilmjét csupán megközelíteni tudja a folytatás, és szimplán egy kiváló filmet sikerült csinálni filmtörténeti jelentőségű helyett?
Kilenc év hosszú idő, persze harminc is az, ha franchise-okról beszélünk. George Miller nem sieti el a dolgokat, ugyanis eredeti trilógiája után 2015-ben tért csak vissza saját gyermekéhez, a posztapokaliptikus kultúrtermékek egyik prototipikus darabjához, a Mad Maxhez.
Tette mindezt egy reboot formájában, hátrahagyva az eredeti filmekben főszereplő Mel Gibsont.
A hetvenes évek Konvoj- vagy Párbaj-féle proto-wasteland-akciófilmjeinek kontextusában is vizsgálható Mad Max-franchise első (ami egyébként még nem posztapokaliptikus film, inkább neo-western), a disztópikus akció-sci-fi második, és a filmek világát már a nyolcvanas évek szerepjáték-szerű családi(?) fantasy-kalandfilmjei felé hajlító harmadik része után harminc év szünet következett, hogy aztán Miller az addigi Mad Max-filmekből átemelje és összesűrítse, összemixelje azokat a részleteket, amik működtek.
Az eredeti trilógia úgy hat a 2015-ös felől visszatekintve, mintha Miller a hangját kereste volna (és egyébként így hat teljes életműve is, Babe-estül, Az eastwicki boszorkányok-ostul). Mintha a személyes rögeszméjéhez, az
„őrültek vezetnek feltuningolt, mégis roncsesztétikájú járgányokat a kietlen pusztában”
ötletéhez próbálná megtalálni a settinget és világot. Persze fel lehet lépni az eredeti trilógia irányába a „bárhogy is néz ki, ez így egy koherens egész”-olvasat igényével, én most mégis a széttartás alakzatát emelném ki, hiszen a filmek felmerülő üzenetei is ezt hangsúlyozzák, mivel ilyen értelemben is másról szól a három film. A keresgélés évtizedei után a Mad Max: A harag útja és a Furiosa világai végre megtalálták azt a hangütést, ami kielégítően szolgálja mind Miller ambícióit, mind egymást mint azonos univerzumban játszódó darabokat.
Az alig tízéves Furiosa a testvérével gyümölcsöt szed a Zöld Helyen. Barbár útonállókat vesznek észre a fák között. Furiosa a bokorba inti húgát, míg ő maga konfrontálódik az útonállókkal, akik végül magukkal hurcolják a kislányt, ettől a pillanattól kezdve pedig Furiosának nem lebeg más a szeme előtt, mint hogy visszataláljon a Sok Anya közösségébe. A visszaút szinte lehetetlen, hisz kevés kivételtől eltekintve a sivatagot kizárólag tömeggyilkosok, őrültek és saját emberségükből kivetkőzött véglények lakják. Az olyan nagyobb göröngyökről nem is beszélve, mint Dementus, a félnótás hadúr vagy a Valhalla-vallás májá-fátylát az alattvalói fejébe ültető Halhatlan Joe.
Érdekes kettősfenekűség figyelhető meg a Mad Max-filmekben.
Míg az eredeti trilógia a posztapokaliptikus zsáner alapvetéseivé vált, és olyan kulturális mintát nyújtott, amelyből a Menekülés New Yorkból című filmtől kezdve az Éli könyvén át a Fallout-univerzumon keresztül a Borderlandsig bezárólag számtalan alkotás inspirálódott (akár észrevétlenül is, ami pedig csak a legnagyobbakkal történik meg), addig az újragondolt Mad Max már rá tudott épülni erre a saját elődje által kijelölt és gazdag hagyományt növesztett tipológiára.
A Furiosa folytatja ezt a betagozódást. Valószínű, hogy Miller számára, tekintve, hogy az alaptörténet már tíz éve a fiókban lapult, semmilyen inspirációul nem szolgált a szorosan előtte megjelent Fallout sorozat, mégis tálcán kínálja magát az alkalom, hogy a kettőt egymás viszonyában értelmezzük. Gazdag táptalajt jelenthetne pár elemzésnek az alapvetően férfiak uralta és megbomlott elméjű karakterekkel túlterhelt posztapokaliptikus (ehhez vezet a patriarchátus?) világban boldoguló erős és kompetens női karakterek kanosszajárásának elemzése. Amíg viszont akár A harag útjában, akár a Falloutban feltűnő női szereplők alapvetően feminin jellemvonásokkal rendelkeznek, addig Furiosa karakterében e jellemvonások háttérbe szorulnak, és maximum a „nők segítenek egymásnak” kissé izzadságszagú pillanataiban érhetők tetten.
Az eddigi Maxek viszonylatában is változás figyelhető meg a főhős karakterét illetően.
A Mel Gibson- és Tom Hardy-féle Maxek hard boiled típusú magányos, távolságtartó hősei után egy patetikus, szűkszavú amazont kapunk, akit tényleg a bosszúvágy fűtötte harag és az édenbe való visszavágyódás hajt. A film hangvétele nagyjából alkalmazkodik is ehhez. A baltával faragott, de pont a harsánysága miatt keresetlennek és ütősnek ható humor (ami már az eredeti trilógiában is hellyel-közzel jelen volt) most szinte eltűnik, és csupán Dementus karakterére korlátozódik.
Nem csupán a hangvétel, de a szerkezet is komolyabb.
A Mad Max-filmek képlete eddig az volt, hogy minél kevesebb a sztori, annál elismertebb a film.
Az eredeti három filmből kétségkívül a másodiknak van a legegyszerűbb, és pont emiatt legjobban strukturált története, szemben a némileg csapongó első, és az eklektikus és hullámzó harmadik résszel. A Harag útja a második résznél is szimplább, és itt már jól kivehető az ok is: minél egyszerűbb a cselekmény, annál több tér marad annak felöltöztetésére, a világ- és karakterépítésre, a motivációk elmélyítésére, a design, a hangulat és az akciók kibontására. Mert legyünk őszinték: a Mad Max univerzuma (eddig legalábbis) nem igen képes elbírni egy Fallout-szerű szövevényes történetet,
az eddigi filmek legnagyobb erősségei kifejezetten a nem-narratív szegmensekben jelentkeztek.
A Furiosát övező diskurzusban is leginkább a negyedórás akciójelenetet emelték ki (ami, ugye, mint az akciójelenetek általában, nemigen viszi tovább a történetet). A tánckoreográfia-szerűen egymást üldöző autók, a rajtuk repkedő emberek, a vizuális gegek, a bomló-újrakonstruálódó design akkor képes jól megmutatni saját magát, ha a filmek cselekménye megakad.
Mintha Miller ezt nem ismerné fel, mindenféleképpen mesélni szeretne, vissza-visszatér ezen ambíciójához. A Furiosában egy, az összes előbbi filmhez képest komplexebb és epikusabb, fejezetekre osztott történetet mesél el. A Furiosa legfőbb hibái is nagyjából narratív jellegűnek mondhatók. A film két és fél órás, ezzel együtt egyszerre érződik rövidnek meg hosszúnak is. Hosszúnak egyrészt, mert a ritmusa elég ingadozó és egyenetlen, másrészt rövidnek, mivel a vállalásához képest túl nagy iramban bővíti univerzumát, és így párszor olyan érzésünk lehet, hogy
az adott esemény, helyszín, közösség érdekesebb, így bővebb kibontásra alkalmas,
minthogy szorosan a Furiosa melletti anyósülésen ülve csupán pillanatnyi kilátásunk legyen rá. Egy kicsit visszakanyarodnék a Furiosával együtt jövő, az őrültebb (bár ez a jelző annyira elkoptatott a Mad Maxről való beszédben, hogy inkább az infantilis szót használnám) hangvételt komolyabb irányba eltoló attitűdre. Ugyanis emiatt
Millernek vissza kell vennie a poénokkal átszőtt, kreatív társadalomépítésből is,
vagyis az olyan gesztusokból, melyek adott esetben ugyan csupán pár másodpercet kapnak a filmben, mégis a motívumok továbbgondolására invitálnak. Ugyan a Furiosában ezek továbbra is jelen vannak (az emberek testében tenyésztett kukacokból táplálkozó üreglakók, Dementus rituális kivégzései), a Harag útjához képest komolyabb hangvétellel, néha már a gore irányába is eltolva a filmet. Ez egyébként egyáltalán nem baj, sőt, szemlélve ezeket a jeleneteket kissé fura is, hogy a Mad Max világát az eddigi filmek mennyire családbarát módon reprezentálták ahhoz képest, hogy a világról egyébként mit állítanak (a második részben például konkrét erőszakjelenet is van, ami felett a kecses hollywoodi filmnyelv segítségével szemet huny mind Max, mind a néző).
Bár ezek alapján úgy tűnhet, a Furiosa nem annyira jó film, ez koránt sincs így, hiszen nem teszi fel minden lapját a történetmesélésre. Miller hatásosan tartja meg világa alapvető mozgatórugóit, a látványt, az akciót és az egyébként a robbanások és motorolaj között feltűnő, meglepően emlékezetes karaktereket.
A Furiosa figurái érdekesek és jók, ám megintcsak nem az előző filmek tükrében.
Furiosával együtt a többi szereplő sem tartalmaz túl sok cinizmust és humort, helyette egyéb stratégiák mentén épülnek fel. A már említett komor, szótlan és drámai Furiosa mellett Dementus karaktere a folyamatos felülírás által (hízelgő bölcsből ordibáló felnőtt gyermekké, majd veszélyes terroristává, végül inkompetens hatalommániássá válik), Halhatlan Joe higgadt stratégaként való feltűnésével, Praetorian Jack pedig az egyszerűségben szimpatikus segítőkészségével kerülnek kibontásra.
A történetbeli egyenetlenségei és a néhol hiányzó humor ellenére a Furiosa: Történet a Mad Maxből elődjéhez hasonlóan szintén képes nagyszerű karakterekkel, látványos akciókkal, érdekes világgal és végül is átélhető drámával szolgálni.
Nem érdemes a Harag útja újrázását várni tőle,
hiszen „a világ legjobb akciófilmjének”, ami sokak szemében a Harag útja, csupán egyetlen filmet lehet nevezni. Már az is valami, ha helytállsz a nagytesó mellett. A Furiosának ez kétségkívül sikerült.
Furiosa: Történet a Mad Maxből (Furiosa – A Mad Max Saga), 2024. Rendezte: George Miller. Írta: Nick Lathouris, George Miller. Szereplők: Anya Taylor-Joy, Chris Hemsworth, Angus Sampson, Tom Burke, Goran D. Kleut, Nathan Jones. Forgalmazza: InterCom.
A Furiosa: Történet a Mad Maxből a Magyar Filmadatbázison.
