Egyik kollégám lelkendezett, hogy hosszú évek óta ez a legfontosabb regényélménye a kortárs magyar irodalomból. A szerző politikai nézetei távol állnak tőle, ám a könyv remek; szépen megírt, elragadó mondatok. A mondatok valóban rendben vannak, néhol ugyan a szerkesztő átsiklott egy-két stiláris ügyetlenségen, de hát írok is, szerkesztek is, tudom, hibázni könnyű. Illetve nem észrevenni a hibáinkat. De nem ez zavart elsősorban, hanem a regény szerkezeti esendősége, s hogy tele van közhelyes jellemekkel, helyzetekkel, félig-meddig burkolt politikai állásfoglalással. A hitető, a hitelesítő erő viszont hiányzik belőle. Nagyon. Aztán eszembe jut, hogy valamikor a könyvet ajánló kolléga az összes Nádas-kötetét antikváriumba adta, mert az író a 2006-os zavargások, tüntetések idején azt nyilatkozta, amit, s politikai elkötelezettsége miatt annyira megharagudott rá, hogy még a könyveire is. Az indulat csillapultán aztán visszavásárolt közülük, amennyit tudott. Lehet, hogy mostani lelkendezésével csak a szerző iránti közéleti ellenszenvét ellensúlyozza?
Ez a fa úgy néz ki, mint egy meztelen nő, akinek fel van emelve a lába. A gyaloghídon kelek át, szemből hat lány jön, a közeli középiskola diákjai lehetnek, s egyikük mondja ezt. Alattunk a Zagyva ártere, burjánzó zöld bozótos, puhafák, némelyik kidőlt vagy derékba tört. De tényleg, hallom még távolodóban, nem olyan, mintha épp a lábát… Költészet, gondolom. Talált hasonlat, talált szobor, műtárgy. A híd másik oldalán jövök, nem látom a fát, amire a lány mutat, látványosan meg nem akarok átmenni a túloldali korláthoz bámészkodni. Mit szólnának? Az öreg fószer meztelen nőket bámul. Azért visszanézek, de a látvány már nem azt mutatja, amit a lány észrevehetett. Mindegy, holnap is erre jövök. Majd ellenőrzöm a hasonlatot.
Várható kilátásaim: szív- és érrendszeri betegség, rák (valamelyik fajtája), Alzheimer-kór, közlekedési baleset, valamint gyilkosság általi halál. Ezek valószínűsége jelenleg százalékosan nagyon különbözik, de ha az egyik megtörténik velem, akkortól az lesz a száz százalék. Esetleg a föntiek itt-ott közös halmazt alkothatnak. Az is előfordulhat, hogy olyasmi tolakszik előtérbe, amire most nem gondolok. Mondjuk, az öngyilkosságot nem írtam ide. Nem számolok vele. Nem akarom ezt a mintát a gyerekeimre hagyni. Az eutanázia azonban foglalkoztat. Az aktív formája ugyan nem engedélyezett, a passzív viszont lehetséges. Persze végső soron utóbbi is az öngyilkosság egyik módja.
Kenyérre kérem, uram, csak kenyérre kérem, adjon pár forintot, hajtogatja színtelen hangján a fiatalember. Nekem beszél, levegőt sem vesz, úgy ismételgeti ezeket a félmondatokat, ezt a végtelenített könyörgést. Nincs harmincéves, vékony, szőkésbarna, borostás, koszos ruhájú. Még sosem láttam, valószínűleg nem idevalósi. Adok neki valamennyi aprót, gondosan vigyázva, nehogy a kezéhez érjek. És röstelkedem. Viszonylag forgalmas helyen vagyunk, s nem szeretem, ha látják, hogy koldusnak pénzt adok. Néha szoktam. Legtöbbször azonban nem. Akkor sem, ha nem látják.
Igyekeztem megtalálni az ártéren a minapi hasonlat meztelen nőjét. Azt a fát. Nem sikerült. Vagy a lány asszociációja volt túl távoli, vagy az én képzelőerőm szegényes.
Borító: Unsplash
