A kaszkadőr egy sokkal jobb film dublőre – bámulatos mutatványokkal kápráztat el, de nincs meg benne, ami a sztársághoz szükséges, és még csak nem is törekszik arra, hogy saját identitása legyen.
Tartozom egy vallomással: mindkét Deadpool-filmet szeret(t)em, mégis azt gondolom, a Deadpool-széria az egyik legrosszabb dolog, ami az elmúlt tíz év kommersz filmezésével történhetett. A Ryan Reynolds alakította nagyszájú szuperhős egy komplett alkotógenerációval hitette el, hogy ha hangosan a néző arcába mondják, hogy lusta forgatókönyvírók, akkor meg sem kell erőltetni magukat. Egy film semmit nem vállalhat fel őszintén, hanem folyamatosan gúnyt kell űznie magából, és
a nézőnél végtelen számú jutalomfalatot lehet bezsákolni azzal, ha egymás után sorakoznak az utalások más művekre,
a sztárcameókról nem is beszélve. Ezt a hitvallást legjobban pedig a második rész rendezője, David Leitch tette magáévá. A Brad Pitt dublőreként befutott, patinás kaszkadőrmúlttal bíró úriember a John Wick és az Atomszőke szikár, virtuóz akcióit Deadpool második eljövetele után szemrebbenés nélkül cserélte le (az időnként azért továbbra is briliáns zúzásokkal megtüzdelt) kínos jópofizásra a Hobbs és Shaw, valamint A gyilkos járat képében. A kaszkadőr pedig újabb bizonyíték arra, hogy Leitch az utánozhatatlan egysnittes akciószekvenciákon kívül semmi olyasmiben nem jó, ami felsőkategóriás közönségfilm-rendezővé emelné.
Pedig legújabb műve papíron ízig-vérig szerethető, nyári popcornmozi lenne. Nem véletlen, hogy szerény bevételei láttán a filmrajongók ismét a mozi haláláról zengenek siratóéneket, mondván, a folytatás- és remake-dömpingben ismét az eredeti ötleteket hagyta cserben a publikum. Miközben valójában ezúttal is egy feldolgozással van dolgunk:
Drew Pearce forgatókönyve egy ’80-as évekbeli szériából merít, amelynek kaszkadőr főhőse mellékállásban az alvilágban tesz rendet.
A 2024-es változat némileg levágja ezt a kanyart: Colt Seaverst (Ryan Gosling) egy súlyos baleset után kell visszarángatni a kamera elé, amit nemcsak ő tesz meg kelletlenül, hanem egykori szerelme, a legújabb közös projektjüket már rendezőként jegyző Jody (Emily Blunt) is. Colt azonban nem sejti, hogy kényszerű visszatérését valójában az hívta életre, hogy színészkollégája, Tom Ryder (Aaron Taylor-Johnson) napok óta nem ad életjelet magáról, és a producer Coltra igyekszik rátestálni a feladatot, hogy kerítse elő.
A kaszkadőrt azonban akkor is könnyedén nevezhetnénk feldolgozásnak, ha nem állna mögötte konkrét inspiráció: a filmkészítési folyamatba ágyazott metahumor, a néző mozgóképes utalásokkal történő oldalbaböködés-bombázása, a ’80-as évek hajmetál-slágereinek feldolgozásaira dübörgő, Miami Vice-dzsekis nosztalgiaparádé egytől-egyig különböző popkulturális ikonográfiák újrahasznosításából áll. Az író, Drew Pearce olyannyira nem erőlteti meg magát, hogy egyik visszatérő poénja egyszerűen arra fut ki, hogy Colt kaszkadőrkoordinátora (Winston Duke) filmes idézetekben beszél, amiket Colt lelkiismeretesen kitalál. Nem csoda, hogy az alkotás legőszintébb metapillanatának keretében
egy jól hangzó dumát kimondva maga is meghökkenten eszmél, hogy „ez egy filmből van, vagy én találtam ki?”
A kaszkadőr számára pont ekkora megdöbbenésként jelentkezhet, ha egy ötlete nem egy másik műre történő utalás.
És ezzel csak a kisebbik probléma, hogy 2024-ben már bőven meghaladott és unalmas ez a fajta hatáskeltés – a nagyobbik, hogy A kaszkadőr az intertextualitástól kezdve a Marvel-típusú szövegelésig mindent különösebb átgondoltság nélkül, puszta reflexből sorakoztat fel. Például a stáblista közepére még a biztonság kedvéért beerőszakolja az eredeti sorozat főszereplőinek cameóját, mintha Lee Majors olyan név lenne, akit az egész világon ismernek és örömujjongással fogadnak. De a reflex az reflex – ha Johnny Depp tiszteletét tette a 21 Jump Street filmfeldolgozásában, akkor itt is így kell csinálni, ugye?
David Leitch immár harmadik filmjében tesz sikertelen próbát arra, hogy az új Shane Blackként pozicionálja magát
(talán nem véletlen, hogy már másodszorra dolgozik együtt a Black rendezte Vasember 3. szkriptjét is jegyző Drew Pearce-szel). A végeredményt pedig ismét szellemtelen, kínosan túlbeszélt dialógok tömkelege (amiket rendszeresen még csak nem is egymásnak, hanem egy telefonba monologizálnak a szereplők), a jobbára kézenfekvő helyzetkomikumok kiaknázása, sótlan figurák és egy szögegyszerű, mégis izzadságszagú nehézkességgel mozgó cselekmény jellemzi.
Pearce szkriptjének legnagyobb rákfenéje, hogy képtelen a drámai iróniára és a párhuzamos történetszövésre: mindenki nyílegyenesen beszél és cselekszik, a konfliktusokat a tűzpárbajok igyekszenek helyettesíteni, amelyeket rendre irreleváns expozíciós betétek hivatottak felturbózni. Ráadásul ezesetben expozíció alatt azt kell érteni, hogy
a film saját karaktereit igyekszik képbe hozni olyan információkkal, amelyek a nézőnek már mind birtokában vannak.
A kaszkadőr még az olyan elcsépelt helyzetkomikumokat sem képes kicsikarni a sztoriból, mint amikor Coltnak az antagonistától néhány méterre kell álcáznia magát, vagy valamilyen szorult helyzet közepette kell telefonon helyrehoznia Jody-val való kapcsolatát – ez utóbbiak rendre az akciószekvenciák elé vagy mögé kerülnek. A filmnek így annyi időt kell fordítania – saját lendületét megakasztva – triviális drámai fordulópontok megoldására és a saját magára öntött magyarázó közjátékokra, hogy egyszerre hat túlírtnak és 127 perces hosszával együtt is roppant eseménytelennek és üresnek.
Meg kell hagyni, Leitch pazarul ért alkalmanként rekordokkal is felérő kaszkadőrmutatványok megkomponálásához, és azok vibráló vizualitásba ágyazásához (a főhős neon-szettje és a stilizált színvilágú diszkóverekedés hatalmas találat ilyen téren). De
ahhoz már nincs érzéke, hogy mitől lesz egy mondat, kép, momentum olyan emlékezetes, mint a példaképnek tűnő Black mozijaiban.
Ha valakinek akad némi filmnézői tapasztalata, az gyakran észreveheti, hogy Pearce forgatókönyve hemzseg ezektől a hatalmas ziccerektől, amelyeket a rendező gyakorlatilag egytől egyig otrombán mellérúg.
Sokkal fájóbb, hogy Leitchnek érezhetően alkotói elképzelése sincs – egy klasszikus szakbarbárnak tűnik, aki bravúrosan mozog saját területén, az azon kívüli világ azonban hidegen hagyja.
Elképesztő szeretettel és lelkesedéssel mesél a filmgyártás ritkán emlegetett hőseiről,
az egyszerű személyi asszisztensektől az életveszélyes műveleteket végrehajtó kaszakdőrökön át az ő munkájukat segítő speciális effekt-szakemberekig, miközben a nyilvánvaló humorizálás ellenére is döbbenetesen akkurátus képet fest a forgatásokon zajló munkáról. (Ráadásul a stáblista alatt még egy külön werkfilmmel is tiszteleg kollégái előtt). De bajban lennénk, ha meg kellene fogalmaznunk, ennek keretében mi mondanivalója akad a kaszkadőrlétről, a filmgyártásról, a sztárkultuszról, a stúdiók elvetemült elvárásairól vagy az alkotói folyamat bennfentes szemszögéről. A kaszkadőr mindössze egy történetesen ebbe a szakmába helyezett akciókomédia, amelynek
humora csak a legmagasabb labdákat csapja le. Így szólhatna egy tűzoltóról vagy egy személyi edzőről is.
(Ezért maradt alul például az igen hasonló élményre belőtt Free Guy-jal szemben, amelynek szellemességét jelentős mértékben a videójáték-szcénát boncolgató reflexiók és az azokból kibontakozó üzenete táplálták.)
Mindazonáltal A kaszkadőr kellemes nyári film, elsőrangú látvánnyal, Gosling és Blunt képében két karizmatikus főhőssel, jól belőtt atmoszférával, durva aránytévesztések nélkül, szívmelengető tisztelgéssel a filmszakma háttérbe szorított hősei előtt. Ha nem vagyunk különösebben szőrösszívűek, még az sem biztos, hogy sajnálni fogjuk a rászánt időt és a mozibüfében elköltött pénzt. Egyúttal azonban
egy végtelenül frusztráló produkció, amely éppen annyira botlik meg minden tekintetben, hogy ne tudjuk maradéktalanul élvezni
és belefeledkezni. David Leitch úgy állít szobrot a dublőröknek, hogy ez a műalkotás mindvégig árnyéka és szolgai utánzata a nála jobb és karakteresebb daraboknak.
A kaszkadőr (The Fall Guy), 2024. Rendezte: David Leitch. Írta: Drew Pearce. Szereplők: Ryan Gosling, Emily Blunt, Aaron Taylor-Johnson, Hannah Waddingham, Teresa Palmer. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
A kaszkadőr a Magyar Filmadatbázison.
