Az angol Coldplay a világ egyik legnépszerűbb zenekaraként 2008-ban lépett fel először Magyarországon. A lassan harminc éve fennálló formáció hosszú várakozás után idén júniusban tért vissza tripla koncerttel Magyarországra, a Puskás Ferenc Stadionba. Megnéztük, mit hozott ennyi idő után a zenekar az itthoni közönségnek, és megpróbáltuk kideríteni azt is, sikeres tud-e lenni Chris Martinék világmentő projektje.
A nyugati zeneipar időről időre kitermel olyan produkciókat, amelyek már a kezdetekkor nagyszínpadokra, több tízezres közönség elé kívánkoznak. Ezek közül a legérdekesebbek talán éppen azok, amelyek zenekari kompozíciókból, élőzenei megszólalásból indulnak ki: a „klasszikus” lépcsőmászást, a csapat formálódását, klubkoncertezést, kísérletezést rövidre fogva – vagy teljesen megkerülve –
látszólag könnyedén beejtőernyőznek a köztudatba ezek a zenekarok, majd a fesztiválok headlinerei közé keverednek,
hogy aztán önálló stadionturnékkal járják a világot. Ezeknek a zenekaroknak az életműve azért érdekes, mert már a legelső bemutatkozásnak is egy teljesen kiforrott anyag benyomását kell keltenie, úgy, hogy maga a kiforrás komplex, sok évet felölelő és buktatókkal teli folyamatát a lehető leggyorsabban kell letudniuk a formációknak. Az első lemez várható sikere után – amely jó párszor valóban tud érdekességeket felmutatni – viszont egyre nehezebb a zenekar saját repertoárját megújító anyagokat megalkotni.
A nemrég nálunk járt Coldplay története azért különleges, mivel megalakulásuk és majdnem egyazon időben történt áttörésük a könnyűzene egy kifejezetten turbulens időszakában, az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején történt. Ekkoriban a legtöbb gitáralapú zenét játszó, tehetségesnek mutatkozó bandát megpróbálták már a karrierjük elején széles hallgatói spektrumra kalibrálni. Ebbe aztán rengetegen bele is buktak vagy pedig annyira belefásultak, hogy csupa unalmas lemezt adtak közre a pályájuk későbbi szakaszában.
A Coldplay alkotói folyamatain azonban egyáltalán nem tettek erőszakot a menedzserek és producerek.
Zenéjükkel már a debütalbumuk, az ezredfordulón megjelent Parachutes idején látszólag ösztönösen, alkotói elképzeléseikkel összehangolva képesek voltak illeszkedni a fősodor elvárásaihoz, ezt a szerzői készségüket pedig a következő lemezre, az A Rush of Blood to the Headre sikerült még magasabb szintre fejleszteniük. Az első lemezről a Yellow, a másodikról a The Scientist és a Clocks generációs slágerekké nőtték ki magukat: elkerülhetetlen volt, hogy az ember ne fusson beléjük a zenei televíziók vagy a rádiók műsorában. (Bizony, jó rég volt már, hogy ehhez mértük egy produkció volumenét!)
A globális közismertségre Brian Eno megérkezésével és a Viva la Vida or Death and All His Friends című 2008-as albumukkal tettek szert, visszafordíthatatlanul a mainstream felé véve az irányt. Sikerük egyik kulcsa az volt, hogy 2008-tól bár egyértelműen túlsúlyba került a pop-rock műfaji tengelyén a pop, ettől függetlenül érzékenyek maradtak az eredőjüknek mondható gitárzenei indie-rock és -folk, valamint a szintipop közegei felé is. A mostani koncertet legutóbbi lemezükhöz – Music of the Spheres (2021) – kapcsolódó turnéjuk részeként adták. Illetve, nem is koncertet, hanem koncerteket: összesen három estén keresztül vették be a Puskás Ferenc Stadiont Chris Martinék.
Az, hogy valaki triplázik a Puskásban, talán ma már nem annyira nagy hír,
a Coldplay esetében viszont növelte a szenzációt, hogy ezen a három fellépésen kívül mindössze egyszer jártak Magyarországon, 2008-ban. Azóta viszont nemcsak rengeteg idő telt el, de a zenekar is nagyon aktív időszakot élt meg a múlt évtizedben, összesen öt lemezt adtak ki a Papp László Budapest Sportarénában tartott koncertjük óta. Mi a három esemény közül az utolsó, szerdai napon néztük meg a brit csapatot. Az előző két estéről már érkeztek hírek akkorra, így a koncert járulékos „meglepetéseire” készülni lehetett. Világító, újrahasznosított karkötők, áramfejlesztő biciklik és táncparkettek, környezettudatosságra érzékenyítő felvételek a hatalmas kivetítőkön: a hurráoptimistáknak zöld koncert, a cinikus világvégeváróknak greenwashing járt a belépőért cserébe.
Hogy a Coldplay Magyarországra érkezése nemzetközi léptékű esemény volt, jól jelezte, hogy az aréna személyzete már a külső kapuknál angolul szólított fel a táskák kinyitására. A beléptetőkapuknál pedig hiába köszöntünk magyarul, a sikeres átjutáskor egy kedves „Have fun!” járt a vendégek nagy részének a – fülledt időjárás ellenére is türelmesen és készségesen segítő – fiataloktól. A küzdőtérre érve nyert teljes magyarázatot ez a jelenség:
a tánctér színpadhoz legközelebb eső harmadában állva alig hallhattunk magyar szót.
Hogy kellően jól érzékeltessem a helyzetet: előttem egy ötfős norvég lánycsapat bulizott, akik alkalmi barátságot kötöttek egy kifejezetten erre az eseményre érkezett skót párral, nem messze dán, szlovák és lengyel szavakat lehetett kivenni. A mögöttem álló magyar páros férfi tagja a magyar-német meccsel volt elfoglalva az előzenekarok és a főfellépő színpadra lépése közt hosszúra nyúlt szünetben: a közvetlen környezetemben ők voltak az egyetlenek, akikkel az anyanyelvemen meg tudtam volna értetni magam.
Ami a felvezető produkciókat illeti, a magyar Solére kezdett az aréna színpadán a kora esti órákban, utána a brit Maisie Peters és zenekara melegítette be a közönséget – utóbbiakat mintha épp egy Disney-sorozatból léptették volna a hangszerek és a mikrofonok mögé. Kedves arcú, ártatlannak tűnő, de láthatóan profi zenészek ők, akik
visszafogott pop-rock-dalokat szállítottak, a főzenekarhoz illő, pozitív hangvételben.
A hozzájuk hasonló előadóknál általános jelenség, hogy mindig akad a repertoárjukban egy-egy ismertebb zenekar legismertebb dalából egy feldolgozás, főleg, ha angolszász nyelvterületen kívülre érkeznek. Maisie Petersnél ez egy elsőre nehezen felismerhető Mr. Brightside-újragondolás volt, amely – miután kicsit lendületet vettek a tagok – végül a koncert egyik csúcspontját hozta el a közönségnek.
A Coldplay színpadra érkezése előtt még levetítettek egy kisfilmet arról, mely környezetvédelmi és -helyreállítási projekteket támogat a világban a turnéból befolyó összegből a zenekar. Ekkorra a korábban kissé foghíjas sorok is feltöltődtek. Mikor pedig a várakozás aláfestő zenéje által már párszor zsongásra ugratott közönség végre valóban meglátta a négy zenészt a képernyőkön (majd a színpadon), pontosan azt adták Chris Martinéknak, amiért jöttek: elképesztő energiával ujjongó rajongást és szeretetet. A Coldplay pedig ugyanezt hozta – töméntelen mértékben. És ez bizony nem nyelvbotlás: azt hiszem,
sosem láttam még korábban olyan frontembert, aki ennyire túláradóan rajong a közönségéért.
Ehhez a benyomáshoz persze hozzájárult a zene is: a Coldplay biztos játékra húzta fel a repertoárt. Ami nem csoda, hiszen 2022 márciusa óta tart a turné, egy ilyen hosszúra nyúló koncertfolyamban pedig vajmi kevés mozgástere akadhat a setlist összeállításában a bandának. Kezdésként azonnal négy hatalmas slágert (Higher Power, Adventure of a Lifetime, Paradise és The Scientist) kaptunk az életműből. Már-már aggódhattunk is volna ennek hallatán, hiszen ilyen erős beköszönés után nem könnyű emelni a fordulatszámon. A koncert további részében azonban kifejezetten élvezhetően adagolta a formáció a dalokat. A Viva la Vida és a Hymn for the Weekend után két magyar rajongót a színre hívva adta elő Chris Martin a Gravity című B oldalas dalt az X&Y-érából. Ezt követően a Yellow felcsendülésekor domborodott ki igazán az, amire a cikk elején is utaltam. A Coldplay még a lassabb, lírai dalok előadásakor sem ül le,
elsöprő energiákat tud megmozgatni a zenekar a visszafogottabb ritmust diktáló szerzeményekkel is,
ez pedig mindenképp annak ismérve, hogy a banda és minden daluk a stadionok miliőjére és közönségére termett, már az első lemezek idején is.
Később előkerültek darabok a Music of the Spheres albumról is, a People of the Pride például meglepően nagyot ütött a színpadon felcsapó lángokkal kísért súlyosabb riffekkel, a My Universe jól táncolható szintiszólamai is lendületben tartották a nagyérdeműt (a dalban közreműködő dél-koreai BTS fiúbandát virtuálisan „látták vendégül” az estén). A zenekar időközben jelmezeket is öltött, kissé érthetetlen momentumként pedig a frontember egy bábbal is duettezett, és nem maradhatott el a rögtönzött rímelés sem, amely rövidke dalokat a közönség soraiból kiemelt rajongókról énekelte el Chris Martin. Zárásként a Fix You és egy új dal élő verziója, a feelslikeimfallinginlove következett. Köztük pedig az énekes biztosította a magyar publikumot, hogy igyekeznek mihamarabb visszatérni a három sikeres koncert után.
A patikamérlegen kiszámolt koreográfiát és színvonalas zenei teljesítményt végig valóságos szín- és fényorgia támogatta.
A show-elemek részét képezték a küzdőtérre eresztett nagy pattogó labdák, a bolygókat formázó léggömbök, a sokszor elsütött konfettiágyú, a tűzijáték, a legkülönlegesebb élményt viszont a világító karkötők adták. A Coldplay ez utóbbi megoldással a közönséget folyamatosan interakcióra ösztönözte, ezzel együtt sajátos térélményt nyújtottak az együtt mozgó fénypontok a több tízezres befogadóképességű stadionban. Hogy ezek mind szükségszerű kellékei-e egy zenei előadásnak, az vitatható. Ugyanakkor mindenképpen a zenekar érdemei közé tartozik, hogy végig a dalok maradtak előtérben, a vizuális és bevonódásra hívó eszközök nem figyelemelterelésként hatottak. Inkább adekvát reakcióknak könyvelhetjük el őket a zeneipar részéről a digitális világban kialakult kollektív figyelemzavarra. Egy nagyjából kétórás koncerten ezek már nem „prémiumszolgáltatások”. Inkább a produkció alkotóinak igyekezete olvasható ki belőlük, a közönség teljes, koncentrált figyelmének megragadására és fenntartására.
A Puskás publikuma tehát összességében egy minőségi, világszínvonalú koncertet kapott, az este végén elégedett, bár kissé elfáradt arcokat lehetett kivenni a kifelé hömpölygő tömegben. Ami viszont felemás szájízt hagyott maga után, az a kezdeti körítés volt: a zöld világturné koncepciója ebben a formában nem biztos, hogy célt ér. Leginkább azért, mert nem igazán érthető, mi is ezzel a cél. Nem szívesen vitatnám el a Coldplay érdemeit a környezetvédelem terén. Bizonyára hatalmas segítség, ha egy sikeres zenekar több mint két éven át tartó turnéjának bevételeit (legalábbis egy részüket) felajánlja az újraerdősítésért, az ökoszisztéma helyreállításáért és a fenntartható fejlődésért küzdő szervezeteknek. Ugyanígy
az sem különösebben baj, ha tudatosítják a közönségben azt, hogy milyen értékszemlélet mellett áll ki a zenekar,
és hogy mely ügyeket támogatják a rajongók a megvásárolt jegyekkel. A koncert előtt viszont túlzottan szájbarágósan igyekeztek megmutatni, hogy mennyire zöldek ezek az események. A hatalmas ledfalakon folyamatos ismétlésben láthattuk a támogatott szervezetek anyagait, közbeékelésként pedig olyan szövegek villantak fel, amelyek azt sugallták, hogy ott és akkor mindenki (beleértve a közönséget, a zenekart és a szervezőket) a lehető legtöbbet megtette annak érdekében, hogy az esemény ökológiai lábnyoma a lehető legkisebb legyen.
Ezzel azonban több probléma is adódik. Az egyik ezeknek az üzeneteknek a pszichológiai keretezése a befogadók részéről, amely nagy vonalakban kétféleképpen sülhet el. Egyrészt a nemesnek tartott cselekedetek ilyen jellegű prezentálása legalábbis visszatetszést és kételyt ébreszthet azokban, akik a hétköznapi életükbe is igyekeznek integrálni a zöld gondolkozást. Ennek oka az, hogy ők tudhatják: a fenntarthatóságért vívott küzdelem nem tarka színekbe csomagolt, vidám show-műsor, hanem hosszú távon élet-halál kérdése. Másrészt a témára érzékeny, de laikus közönség előtt sikeresen elfedhető ezekkel az eszközökkel az a tény, hogy
minden törekvés ellenére egy-egy ilyen eseménynek még mindig hatalmas ökológiai lábnyoma van,
még akkor is, ha egész este kitartóan ugrálunk az áramfejlesztő táncparketten. A másik nagyobb problémakör már túlmutat a Coldplay szándékain. Az érzékenyítő videókat nézve beugrott a bejáratnál ott hagyott több száz vizespalack és sörösdoboz képe, amit reflexből kitettek a táskából az odaérkezők – hiszen folyadékot szokás szerint tilos bevinni a koncerthelyszínekre. Ezzel összefügg az a jelenség is, amit a pultoknál lehetett felfedezni: ha egy palack ásványvizet és egy korsó sört kértünk, az ásványvizet is repohárban kaptuk. Azaz a szelektív kukák használata helyett, melyekbe a legtöbben valószínűleg beledobták volna az elhasznált palackot, inkább „meghiteleztek” nekünk még egy műanyagpoharat.
A költségek kiszervezése pedig nyereség szempontjából valószínűleg igen hatékony: ezért a kombinációért a poharakkal együtt majdnem háromezer forintot kértek el. Ebből pedig nem nehéz levonni a fájó tanulságot: érkezzen bármilyen őszinte szándékkal egy nyugati zenekar a világ stadionjaiba,
a zeneipar mögött álló infrastruktúra látszólag nem áll készen ezeknek a zöld alapelveknek a belsővé tételére.
Ezeknek a negatív mellékzöngéknek persze nem kell – sőt, nem is szabad – beárnyékolniuk a koncertélményt. Már csak azért sem, mert épp elég nyomasztó információ zúdul ránk az ökoszisztéma pusztulásáról, amelyek fényében nem nehéz azt gondolni, hogy a világvége már évek óta az ajtónkon kopogtat. És bár nem Coldplay-rajongóként érkeztem a stadionba, és nem is akként távoztam onnan, de egy lépéssel közelebb kerültem a bandát körülvevő imádat megértéséhez. Ha pedig Chris Martin és csapata valóban be szeretne jelentkezni a Föld megmentésére, ám legyen – én drukkolok nekik, hogy sikerrel járjanak!
Coldplay: Music of the Spheres – World Tour, Puskás Aréna, Budapest, 2024. június 19.
Fotók: Réti Zsolt / Rockstation
