WUNDERLAND
Kiválik a tűzből és elindul felé. Derékig érő hajú, tetőtől talpig kidíszített javasasszony. Kihúz egy hosszú cigit a hajából, és leül.
– Adj egy tüzet, főnök – mondja. – Ördög van a hátadon.
Szerdahelyi röhögni szeretne, de inkább odanyújt egy gyújtót.
– Milyen ördög? – kérdezi. A javasasszony nevet:
– Féltékeny. Ettől mogorva. És szerelmes. Beléd, főnök. Ettől gyűlöl mindenkit.
Szerdahelyi nehezen bírja felfogni, amit hall, de érzi, hogy ez már nem az ismert világ, ahol eddig élt, itt nem a józanság és a biztos logika szabályai mentén dőlnek el a dolgok. Máskor, ha ilyesmit hall, gyorsan távozik, mintegy önvédelemből, vagy elküldi az illetőt a picsába. Ehhez képest most eltölti valamiféle boldog rezignáció. Wunder. Szerdahelyi, a wunderlandi voyeur. Erről regényt tudna írni. Mindig mindent halálosan tudott unni, kivéve a látványt, a nézelődés örömét. Ez a wunderlandi díszes teremtmény pedig most bele néz. Most ő lett a látvány. Mily ironikus, gondolja. Meglepődik, milyen könnyen veszi az egészet, főleg ezen az utolsó gondolaton, nem szokta fölöslegesen megnevezni az evidens tényállást, gondolatban sem. Mily ironikus – visszhangzik benne, mint valami gyűlölt, bemagolt lecke. Aztán hirtelen úgy dönt, kimondja hangosan. Lássuk, mi lesz.
– Mily ironikus.
Erre a hippiboszorka még hangosabban nevet:
– Mért jöttél ide, ördögös? – kérdezi, és átpasszolja a cigit.
Szerdahelyi érzi, hogy ültükben emelkednek, de nem pánikol be. Kíváncsi rá, mi következik. Csöppet sem zavarja most, hogy máskor mindig jó messzire elkerülte az ilyesfajta szemfényvesztéseket.
– Mert idehoztak.
A javasasszony vigyorogva megrázza a fejét.
– Ezt bárki mondhatná. Miért?
– Hogy rászabadítsam az ördögömet a boldog wunderlandiakra. – Na végre. Ez már egy becsületes, szőrmenti válasz à la Szerdahelyi. A boszorka újra nevetni kezd:
– Tényleg? Hát sok sikert. Talán rájuk fér. S utána mit csinálsz, ördögös?
– Megyek, és megrakom a barátnőmet, szépen, mint az angyalok – kezdi biztonságban érezni magát. Ez jót jelent vajon?
– Vicces fiú vagy te, ördögös – kacsint rá a javasasszony. Szelet érez. Hirtelen egyedül ül ott. A színes tömeg összefolyt. Magasra csapnak a lángok. Fogyni kezd a levegő. Az az érzése, hogy ki van szolgáltatva, Wunderland egy személyként őt figyeli. Fázni kezd. Eszébe jut a halál. Rádöbben, hogy évek óta nem gondolt a halálra, csak mint valami távoli, fátyollal borított szoborra, egy leleplezésre, ami még várhat. Mily ironikus…, hallja valahonnan. Arra, hogy egyszer meg fog halni, nem gondolt, igyekezett nem gondolni. De a halálra sem, úgy általában. Hogy ne foglalkozzon marhaságokkal. De, persze, a marhaságok előbb-utóbb megtalálnak. Csak egy csöppet kell elveszíteni az egyensúlyt. Jönnek, hogy felforgassanak mindent, amit elhanyagoltunk.
Megint érzi, hogy nem ura többé gondolatainak, de ezúttal nem zavarja annyira. Kíváncsi. És fél, de már nem akar visszamenni sehova. Ha már elindult, akkor végig akarja járni a wunderlandi utat. Nem tántorodunk meg, gondolja vagy mondja, ő vagy valaki más, és ráeszmél, hogy már nem a tűznél ül, valamerre megy, megcsúszik, és elsötétül minden. – Az emberélet útjának felén egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam – dúdolja Rareș magyarul. Szerdahelyi szinte leesik a hátáról ijedtében. De a pálinkaszagú Vergilius erősen tartja: – Stai liniștit.[1] Szerdahelyi belenéz a vaksötétbe. – Akkor most megyünk a pokolba? – teszi fel a kérdést, inkább magának. Mint az várható volt, Rareș nem méltatja válaszra.
– Hát jó – mondja, és igyekszik kapaszkodni. Borús purgatórium a hegyen, pszichedelikus hippimennyország a nyúlüregben, aztán sötétlő erdőpokol, és hát ki más, mint ez a kalapos, hóbortos Vergilius, aki visz a hátán. Tegnap még kiegyensúlyosott párkapcsolatban éltem, ráadásul minden nap bejártam dolgozni. Kiegyensúlyozott?… Na mindegy. Megittam minden reggel a kávémat, tejjel, cukor nélkül. Utoljára tizenöt évesen voltam gyónni, kétezeregyben. Dehát nem is hiszek az ilyesmiben. Nyugi, Szerdahelyi, csak hallucinálsz… Megpróbál leszállni Rareș hátáról, de az nem engedi.
– Hé! Eressz el, haver. Engem nem versz át. Van elég dolgom. Jó kis trip ez, aranyos vagy meg minden, de most már mennem kell.
Pár lépés után a másik elengedi, és lehuppan a földre.
– Na úgy – és fel akar állni, de nem tud. Vergiliusa eltűnt. Síri csend és sötétség. Nem bír megmozdulni. Jól nézünk ki, Szerdahelyi. Hirtelen rátör a félelem. Minek is kellett idejönni? Nem az én világom. Legyen vége!, gondolja határozottan, és megint megpróbál feltápászkodni, de nem megy. Kurvaélet. Szerdahelyi, a vesztesek királya. Még voyeurködni se lehet ebben a kurvasötétben.
– Ez már nem vicces… – mondja félhangosan, és mereszti a szemét, bár valamit látna, egy formát, ami ismerős – Kellett nekem hagyni, hogy sodorjanak. Pedig nekem komoly standardjaim vannak…
– Standardjaid? Na erre kíváncsi vagyok. Mesélj! – nevet fel valaki az ő hangján a sötétben. Megfagy benne a vér. Tovább mereszti a szemét, de nem lát semmit. Visszatartja a lélegzetét, úgy sziszegi:
– Tessék?
– A standardjaidra voltam kíváncsi, barátom – mondja egy másik Szerdahelyi gúnyosan. Jobbról szól és jobbra néz, aztán mégis mintha balról, de balra is semmi.
– Ki vagy te és mit akarsz tőlem? – nyögi.
– Ugyan már, barátom. Én vagyok Szerdahelyi. Legalábbis ami maradt belőle.
Meg akarja kérdezni, hogy ha Szerdahelyi szól hozzá, akkor ő, mint kérdező, kicsoda vagy micsoda, de fél a választól.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezi újra.
– Engedélyt.
– Engedélyt mire?
Szerdahelyi nevet, visszhangzik az erdő, egy pillanatra felvillan előtte egy alak, aztán megint sötét.
– Mintha nem tudnád. Okosabbnak gondoltalak, árnyék. Engedélyt, hogy hazavigyelek.
– Valóban? Mi vagy te, iskolabusz? Hova haza, mégis? – a haza szó egy kicsit megnyugtatja.
– Oda, ahova tartozol, elveszett ördög – hirtelen kigyúlnak a fák, és vadkanok szaladnak mindenütt. Szerdahelyi levegő után kapkod.
– Hol vagyok? – köhögi.
– Erdőtűz. Te csináltad – válaszolja Szerdahelyi kurtán.
Szerdahelyi koncentrálni próbál. Lehetséges, hogy én volnék az ördög a hátamon, amiről a boszorka beszélt, és most az igazi Szerdahelyivel beszélek? Vajon. Egyszercsak meglátja apját és anyját az égő fák között, szólni próbál, hogy tűnjenek el, meneküljenek, de nem hallják. Letiporják őket a vadkanok. Minden erejével küzd, hogy felálljon, de nem megy. Hirtelen látja magát, hogy ül a szobájában, gyerek még, alig tízéves, kilencvenes évek, játszik, egyedül a félhomályos szobában, kintről veszekedés és rádió hangja szűrődik be. A gyerek mögött a sarokban megjelenik a felnőtt Szerdahelyi, és kikacsint neki a látomásból. Aztán elindul a gyerek felé.
– Hozzá ne nyúlj! – próbál ordítani, de nem jön ki hang a torkán. Felnőtt Szerdahelyi vigyorogva nekilát, hogy elevenen felfalja a gyerek Szerdahelyit. A gyerek sikít, aztán üvölt, aztán csak nyög. Mikor az utolsó csontocskákat is alaposan lecsupaszította, véres szájjal leül tornyot építeni belőlük. Szép lassan egyre kisebb lesz, a csonttorony egyre nagyobb, Szerdahelyi tehetetlenül nézi magát, ahogy zsugorodik és öregszik. Százéves, apró nagyapó. Mellette a hatalmas torony, a torony tetején Klára, integet, hogy másszon fel hozzá, mentse meg. Az öreg Szerdahelyi felmászik, Klára ölébe veszi és csókolózni kezd vele, aztán füttyent egyet. Nagy, vadkanszerű sárkány érkezik, és megpörköli a magatehetetlen öreget. Klára nevet, a sárkány nevet, Szerdahelyi ordítani próbál. A vadkansárkány odanyomja Klárát egy fához, és hátulról kezdi hágni.
– Ments meg, Szerdahelyi! Jaj! Szer… da… hely… ah… jaj… ments… meg… ah… – Klára kinéz a látomásból, egyenesen Szerdahelyi szemébe, és élvezetteli arccal befalja két ujját. Szerdahelyinek lüktetni kezd a feje a nyögések ritmusára. Aztán hirtelen megint síri csend és sötétség.
– Látod, ördögöcském, nincs hova menni – mondja Szerdahelyi –, velem kell jönnöd. – Előtte ül törökülésben, glóriával a fején, a szeme furcsán ragyog.
– Szóval én vagyok az ördögöd? – kérdezi a lebénult Szerdahelyi.
– Te voltál. De most már megszabadultam tőled. Legyőztelek. Add a kezed, vigyelek haza. Ott új életet kezdhetsz.
Tétovázni kezd. Érzi, hogy beadná a derekát. Végül is az ördögök maradjanak a helyükön. Azért elég jól érezhette magát a testében. Annyira, hogy csak Szerdahelyi emlékeivel maradt. Szerdahelyi feláll.
– Na gyere. Mennünk kell – nyújtja a kezét. Az ördög meglepetéssel tapasztalja, hogy a kezét fel tudja emelni. Megint tétovázik. Megpróbálja megmozdítani a többi tagját, de azok nem engedelmeskednek. Szerdahelyi kezd ideges lenni.
– Gyerünk, nyomorult ördög! – kiált rá.
– Nem maradhatok itt? – akadékoskodik – Itt elég ördögi sötét van egy ördögnek. Nem foglak többet zavarni, ígérem. Puszi.
– Nem lehet. Csak úgy tisztulhatok meg igazán, ha visszaviszlek a pokolba. Elég kárt okoztál így is. És nekem kell tisztogatni utánad. Klárának is jobb lesz így. Annyit szívtad a vérét, máshoz kellett menekülnie. De ne aggódj, én majd vigyázok rá. Gyerünk! – erre a gyerünkre újra felvillan az erdő egy pillanatra, és az ördög vonuló árnyékokat lát, aztán megint sötét, és az árnyak egyre hangosabban suttognak.
– Gyerünk már, te ostoba démon! – visít Szerdahelyi, hogy eltorzul az arca.
– Na tudod mit, te szar. Önfejű, ignoráns humanoid, ami vagy. Nem megyek sehová. Menj, tedd a dolgod, engem hagyj itt. Úgyse tudok mozdulni se. Gratulálok, legyőztél, legyőzted az ördögöd, most húzz el innen, és ha vigyázni akarsz Klárára, hát sok sikert. De nem kell rá vigyázni, hidd el. Klára tud vigyázni magára, semmi szüksége nincs rád. Nem a tied úgysem. Semmi nem az. Nem érdekel a szerencsétlen életed, fogalmam sincs, miért is szálltalak meg annakidején, de jobb is így, hagyj engem békén, és baszd meg a jó büdös kurva anyádat, Szerdahelyi, te senkiházi geci! – visszhangzik a sötétben a kétségbeesett ördög szava, és az igazi Szerdahelyi felvisít és lángra kap. Égni kezd az egész teste, és ég az erdő is újra. Táncolni kezd az égő Szerdahelyi, és Lady Gaga hangján énekli: Pop culture was in art, now art’s in pop culture, in me / I live for the applause, applause, applause / I live for the applause-plause, live for the applause-plause / Live for the way that you cheer and scream for me / The applause, applause, applause…
Az ördög, vagy Szerdahelyiben az ördög, vagy maga Szerdahelyi, ki tudja már, de nem kap levegőt. Fulladozni kezd, szeeerdahejj, szeeerdahejj, suttogják körülötte, ropognak az ágak a tűzben. A hatalmas vadkansárkány tíz méterre áll tőle, egy darabig farkasszemet néz vele, aztán rohanni kezd felé, hogy eltiporja. Szerdahelyi vagy az ördöge már nem érez semmiféle félelmet. Ha ördög vagyok, úgyis megkapom, ami nekem jár. Ha meg nem, akkor úgyis mindegy. Hát legyen, gondolja. Már nem próbál felállni. Elmosolyodik. Gyere csak, te köcsög. Egy utolsót lobban, majd rázuhan és maga alá temeti a vadkansárkány, az égő erdő és a csillagos ég.
Ce dracu’ faci aici, Serdahei? Ia, bea puțin, că nu strică.[2]– és ő meghúzza a feléje nyújtott pálinkát. Serdahei, Serdahei, mért üldözöl engem? Rareșnek nagy glóriaként világít a kalapja. Szerdahelyi mosolyogni próbál. Ég a tűz, tompán dübörög a basszus. Ahogy Rareș félig csukott szemébe néz, látja a gondolatait.
Itt vagy, te hétköznapi srác. Ez volt a te napod. Ami egyszerre átok és áldás. Pedig te maga vagy az átváltozás, te szép, nagy ember. A hét végére már nem olyan a hét, mint az elején. Csak engednéd el egy kicsit a kontrollt, Serdahei. Nézd ezt a tájat, ahogy itt hajnalodik. Nézd ezeket a boldog állatokat. Nézd és ürülj ki. Nézd és töltődj fel. Serdahei, Serdahei. Nem kell bosszút állni a világon, Serdahei. Nem kell megfordítani se semmit. Ez már a vége. Vagy az eleje. Vagy egyik se. A bosszú jön magától is. Ahogy az ajándék is. Megfordul minden magától is. Csak mondd ki, amit érzel. Csak állj szóba magaddal, Serdahei. Állj szóba vele. Serdahei, Serdahei…
– Jól vagy, főnök? – kinyílik a szeme. A déli verőfényben ott görnyed fölötte a javasasszony, aki ezúttal sokkal fiatalabb, és inkább tűnik átlagos goás hippinek, mint boszorkának. Vizet nyújt felé. Elveszi, felül és nagyokat kortyol. Érzi, hogy pulzálni kezd az ereiben a vér. Körbenéz. Alig maradt tizenöt-húsz ember a tegnapi buliból, pakolnak egy kamionra, gyűjtik a szemetet.
– Minden rendben?
Bólint.
– Jól betrippeltél valamin az éjszaka. Rohangáltál összevissza. Meg kellett keresnünk az erdőben. Valami ördögről hablatyoltál. Volt egy vékony, vigyori srác a reggel, mondta, hogy vigyázzunk rád. Aztán elaludtál, ő el kellett menjen. Két lánnyal volt. Azt mondta, be vagy papírozva, és nincs semmi gond, csak megcsalt a csajod. Most papíroztál először?
Szerdahelyi úgy érzi, be van gyulladva az agya.
– Van egy cigid? – kérdezi.
– Az nincs. De van ilyen – elővesz egy dzsoját.
– Az nem kell – mondja és lassan feláll. Sajog mindene. Felnéz rá a hippicsaj.
– Tényleg megcsalt a csajod? – kérdezi. Szerdahelyi visszaadja a vizet.
– Aha. Merre van a város?
Feláll a hippicsaj is, és a tisztás bejárata felé mutat.
– Arra. De elvihetünk mi is. Mindjárt indulunk. Aliz vagyok – és kezet nyújt.
– Hát persze. Szerdahelyi – mondja, és kezet fognak.
– Én nem hiszek a megcsalásban. Én a szabad szerelemben hiszek –súgja Aliz.
– Nem mondod. Egészségedre váljék – morogja Szerdahelyi – Köszi a vizet, Aliz. Szerintem gyalog megyek – mondja és elindul.
Az erdei úton megáll és megvizsgálja a zsebeit. Iratai, pénze megvannak, és még két szál cigit is talál. Pont elég a hazaútra, gondolja. De nem biztos benne, mit is jelent a haza. Egy vesztes wunderlandi ördög egyedül gyalogol a város felé csütörtök délben, az erdei úton. Felnevet. Rettentő távolinak tűnik minden tegnapi baja. Elvégre is, isten vagy ördög, egyremegy. Mikor melyik az igazi. A vesztesek legalább őszinték. Hirtelen Lia jut eszébe, nagy szemek, könnyű blúz, feszes farmer. Aztán ahogy voyeurkének szólítja, és azt mondja, majd sírhat a vállán. Zavarba jön, majd elmosolyodik. Végül is egy élmény volt. Meg kéne köszönni nekik. Ki tudja, még aggódtak is értem. Mekkora egy dzsóker ez a Költőgyerek. Aztán: te jó ég, Szerdahelyi, mi volt ez? Megvakarja a fejét. Rágyújt és elhessegeti a marhaságokat. Egy óra alatt be is ér a központba. Nagy, szürke kapualj előtt áll meg. Nincs nála a kulcsa, elfelejtette magával vinni, amikor tegnap feldúltan kimenekült a közös lakásból, hogy kiürítse a fejét. És most itt van megint. Nyúlüregből nyúlüregbe. Haza, ja. Egyik hazább, mint a másik. És mind ugyanolyan. I stand here waiting for you to bang the gong… Mi jöhet még? Megnyomja a tizenegyes gombot.
– Igen? – dúdolja bele Klára a kaputelefonba.
[1] Maradj nyugton.
[2] Mi az ördögöt csinálsz itt, Szerdahelyi? Tessék, igyál egy kicsit, mert nem árt.
A szöveg első fele itt olvasható.
Borító: Unsplash
