Ha geometriai formaként képzelem el a Semmi című albumot, akkor a korábbi anyagokhoz képest egészen új térdimenziók szükségesek az ábrázolásához. Nagybetűs példája a megújulás, a meglepetés és a kísérletezés tökéletes összhangjának, mégis mindezt úgy, hogy teljesen önazonos folytatása az eddig útnak. Évekkel ezelőtt egy, az Akváriumban tartott nagykoncerten Szendrői Csabi azt mondta „Furcsák vagyunk… és csak egyre furcsábbak leszünk!”. Sikerült.
Sétálok valahol az Attila út környékén, fülemben üvölt az Elefánt új albuma. A negyedik számnál negyedszerre tekeri valami egészen új irányba a teljes belső valóságomat, és arra leszek figyelmes, hogy állok az utca közepén, az érzelmi világom irányváltásai nehezen írhatóak le, és mielőtt egy pillanatnyi levegővételért leállítom a zenét, valami olyasmit ismételgetek hangosan, hogy „ezt hogy képzelték? eznagyondurva. hátezmostnagyondurva.” A szembejövők nem értik, mi történik. Én sem nagyon. Miután visszatérek eggyel rendezettebb önmagamhoz,
biztos vagyok benne, hogy ezt a tapasztalást meg szeretném osztani mindenkivel, akinek esetleg hasonlóra lehetne szüksége,
ezért elhatározom, hogy a napokban megkérdezem a szerkesztőmet, hogy elfogad-e egy szokásosan szubjektív beszámolót a lemezzel kapcsolatos élményeimről a KULTeren. Mire hazaérek, egy üzenet a szerkesztőmtől: „Szia, nem akarsz írni az új Elefánt-anyagról?” Egy mosoly kíséretében elkövetett mély belégzés után újra csak azt éreztem: rend van.
A Szoba című nyitószám azonnal kiránt az aktuális mentális teredből, és egy nagyon határozott alapot biztosít az album befogadásához. Egyrészt, mert nyitásból erre a zúzásra nem számítasz az Elefánttól, másrészt a repetitív, mantraszerű szöveg azonnal irányba állítja a figyelmedet, kiüríti az agyadat, és képessé tesz a befogadásra.
Mindezek után lehetetlen irányváltással, lágy, akusztikus hangszereléssel szólal meg a Bocs. Az albumon is egy mély vallomás, azonban élőben hallgatva
a budapest parkos, teltházas nagykoncerten életem egyik legmeghatározóbb koncertélményét éltem át a szám közben
(fej-fej mellett iamyank ébengyöngyház apokalipszise mellett). Potyogó könnyekkel, mélyen lélegezve, az elmúlt évek belső, feltáratlan tájain kézenfogva vezetett keresztül, hogy a kezdeti minimalizmusból monumentálissá táguló zenei térrel támogatva, megbékélten mehessek tovább. Ez messze túlmutat az egyszerű könnyűzenén. Ez már rég szertartás.
Aztán ma reggel kénytelen voltam újra meghallgatni a Hol voltál? című számot, miután ébredés után negyvenedszerre énekeltem hangosan a konyhában, hogy „hóóóóólvoóóóltáál, mikóóór mindenüttottvoooltaaam, akkóóóór hóól vóóóltááál?”, ami valószínűleg nem is pont így hangzik el, de azt hiszem, hogy ezen a ponton, hajnali nyolc harminc környékén, a reggeli teaszertartásom előtt, a teraszomra teljes erővel beköltöző ufókirálylány társaságában ez tökmindegy. Csak saját felelősségre, tényleg! („hóóólvóóóltaaaammikóóóór, mindenüttotttvóóóltaaam…”)
Örök és kimeríthetetlen téma az Elefánt zenekar interpretálásában a Szerelem. Amikor megláttam a szám címét, már előre eldöntöttem, hogy ez a dal nekem nem fog tetszeni.
Az irodalmi sznobizmusom őrjöngött,
hogyan lehet ennyire elcsépelten, direkten, ilyen szintű alkotók által így az arcomba vágni egy számot… a szerelemről? Most tényleg? Komolyan? Ezredszerre? És de, és megint, elképesztően gyönyörűen, szomorúan, szépen, keserédesen, és valahogy mindig máshogyan, egészen új színezettel sikerül elmesélniük az elmesélhetetlent.
Egy monokróm zajban fürdetett Paripa léptet elő a semmiből, lassan építkezve, Jakab Zsófia cimbalomjátékával kísérve vezet egyre mélyebbre, átmenettel, észrevétlenül, távolodva az ismert belső valóság biztonságos tereitől. Lehetetlen elszakadni, másra figyelni, csak szakadok, szakadok, lélegzem, fáj, gyönyörű, sose legyen vége!
Van harag, amiért az előző tripből szinte kitép a nyers, egyszerű ritmikájú, zabolázatlan lábdob és a tényszerű szöveg. Kedves Elefánt, ti idejártok engem felbaszni. Összeszorított foggal bólogatok a ritmusra, és tör fel belőlem az összes elnyomott, sejtszinten jelenlévő, de tagadott harag, vagy csak simán nyers, irányát nem találó, kirobbanni vágyó energia. Ráadásul a szám vége teljesen lezáratlan marad és egyik ütemről a másikra vált át a Semmi lágy hangjaira. Olvasom a dalszöveget; ez vers, ez zsoltár, egy születő civilizáció alkotóművészeinek alaptétele, a verbalizált transzcendencia:
„Túl a parttalanság érzetén, magamra mint az óceánra gondolok
Ha befelé nézek is, kilátok:
pontszerűen végtelen – tökéletlenül hibátlan […]
Mert nincs külön olyan, hogy te meg én, ahhoz hogy én legyek,
te kellesz… ahhoz hogy Te, meg Én.”
A szintetizátorral zárt ürességből születik a triphopszerű, ütemtört, bólogatós Baly. Hallgasd meg és ne kérdezz semmit. Úgysem tudsz. Csak bólogass jót egy cigi mellett.
És már elhitted, hogy egy lélekmély utazás közepén vagy, amikor torzított hangzásával, fesztiválközepi tinipogóra tökéletesen alkalmas ritmikájával és szövegével a Buta újratervezi a neuronhálózatodat, kezedben rozéfröccs, tubiszóda a harmincfokos nyárestében. Újra tizenhatnak lenni. Jessz. Pillanatnyi feloldozás, levegővétel a mélyrepülés zárlata előtt.
A jelenből egy Szeráf kísér egy újabb komplex hangzásvilágú, feszített tempójú látomásba:
„Sötét a lakásom, belső gangra néz
Szemben a szomszédnak is pont olyan sötét
Lelkitársak vagyunk, hacsak nem tükörkép –
Ő nézi, ahogy nézem, én nézem, ahogy néz
Vérszínű a fal, az égszínkék
Külvárosi bеnsőség, belvárosi külsőség
Úgy hagytam a lámpát, maradjon égve
Éjt nappallá téve, az éjt nappallá téve”
Itt már rég nincs értelme bármit is hozzáfűzni. Vibráló érzelmek, és eddig felfedezetlen, kavargó, komplex belső terek közepén Kovács Zoltán billentyűjátékáért ezúton is hálás köszönetem: feszabadít, feloldoz, miközben életemben először nem értek egyet Szendrői Csabi záró szavaival. Ennek nincs vége. Ez még csak most KEZDŐDIK.
Elefánt: Semmi, 2024.
A borítókép a zenekar Facebook-oldaláról származik.
