Üres térben az egyetlen jelen a basszus. Feketén lüktet a hang a vértelen érhálózatban. A színpadon egy akár emberként is felismerhető médium közvetít egy már nem létező térből. Minden szakad. Tört ütemek bontják fragmentumaira az eleve törékeny valóságot. Egy jövőből, amely csak addig létezik, amíg végignéztük a halálát.
Lassan lépkedek az Akvárium felé. Újabban időben érek oda mindenhova. Tanulok várni. Tanulom a történések közötti jelenlétet. Néha lehullik egy levél. Már csak egy fa kellene fölé. ONAKOM már zenél, ruhatár, belégzés, megérkeztem. A KisHall felé irányítom a testemet,
ezt a megtépázott, felesleges köpenyt.
Egy hónapokkal ezelőtti, teljesen feldolgozatlan szakítás után üresre kapart lélekfalak várják, hogy a sötét hangok láthatatlan formái díszítsék őket. Ha valami miatt még egyáltalán érdekes lehet a fizikai sík, akkor az az érzékszervekkel befogadható elektromágneses tér: jelenleg fény és hangok. Belégzés.

A test felveszi a basszus rezonanciáját, ahogy megkezdődik az ONAKOM által generált belső űrutazás.
Az elmém automatikusan kikapcsol, ahogy a szintetizált hangok kellőképpen rendezetlenné bontják a teret,
helyet biztosítva a mérnöki pontossággal megalkotott szubtartomány remegő dörrenéseinek. Szó sincs itt kísérleti zenéről: maga az alkotó egész létezése a kísérlet. Sosem találkoztam vele, vagy az egyébként multidiszciplináris munkásságával korábban, de az így létrejött térben, az ő színtiszta, torzításoktól mentes megnyilvánulásában egyértelmű, hogy ONAKOM a létezésben betöltött szerepe szerint geometrikus fraktálként tekeredve új valóságokat nyit meg mind vizualitás, mind a füllel, és magával a testtel felvehető rezonancia által közvetített tartományban. Prezentáláskor minden a helyén: a jelenlétének minőségéből egyértelműen kiderül, hogy évek szaktudása robban ki az általa irányított hangszínház formájában. Ívek fonják át egymást, ívek fonják át a testemet: az arcomat tenyereimbe temetve szakadok egy olyan mélység felé, amelynek létezéséről sem tudtam.
Ellenben végtelenül gyönyörű.

Innen már könnyű utazni: meditáció, ha akarnék sem tudnék csinálni semmit. A szintetizátorok rendezett oszcillációi vezetik a figyelmemet, a tört ütemek rendezetlensége a folyamatos jelen terében tart.
Az alkotó játszik, mi utazunk,
a múltam maradványai apránként hanggá bomlanak. Amikor alkotásra gondolok, akkor valami ilyesmi juthat eszembe. Az az alkotói aktus, aminek hatására itt és most tapasztalok. Teljes immerzív élmény, a művészen keresztül létrejött absztrakt tér, résztvevőként pedig az átélés lenyomatai maradnak sejtjeimben. Az átalakulás elkezdődött. Már csak lélegzem, és elképesztően hálás vagyok.
Taps.
Ahogy elindulok a félórás szünetre, amíg iamyank kezd, valami furcsát tapasztalok: az elmúlt hónapok mentális zaját nullára redukálta a szeánsz, így elkezdem megfigyelni a testem valódi állapotát. Percek telnek el, mire bizonyossá válik, hogy egy véletlenszerű erdő közepén lévő házban eltöltött néhány év után akár újra lehetne is emberformám. Már megérte. Csend és üresség.

Újabban tényleg mindenhol időben ott vagyok, ezért valahol a harmadik sor közepéről figyelem, ahogy az átalakult iamyank elfoglalja a színpad közepét. Fekete pólóban egy hófehér gitáron kezd játszani egy vonós hangszerhez tartozó vonóval. Ez az a pillanat, amikor az „itt bármi megtörténhet” valósággá válik.
És bármi és minden is megtörténik, lehetőleg egyszerre,
bár ekkor ezt még inkább csak sejtem. Az utolsó alkalom, hogy a médiumot emberként látom a tökéletesen komponált fényekben, ahogyan a két hatalmas, metálra használt dobfelszerelés között, a vonót a gitáron végighúzva végleg felszakítja a téridő bomlékony szövetét.
Éber figyelem veszi kezdetét, egy hosszan kitartott, feszült fonál köré fonódó hangsúlyos felvezetés. Mintha megpróbálna felkészíteni a lehetetlenre. Egy film bevezetőjében járok, aminek a csontüres lelkem a főszereplője, én pedig sértetlenül nézhetem végig az egészet.
Gondoltam itt nagy naivan. HAMARTIA, avagy egyenes úton a predesztinált bukás felé. Már-már megengedő, mosolygó tágasság, ami bársonykötélen, de kérlelhetetlenül és folyamatosan enged önmagamba a süllyedés gégecsövén keresztül, végtelenül messze a bordák jelentette kapaszkodóktól. Egy levegővételnyi megérkezés, körben: Eső színű semmi, ázott novemberi táj a tüdő belső felszínén. Lassan lélegzem, nincs hova rohanni. „A valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszünk benne.”
Innen, ha akarnék sem tudnék menekülni magam elől sehová.
A relatíve statikus jelen lassan Bomlik: hiába a szépen kitartott, szintetizált hangokból álló látszatbiztonság, a rommá tört basszusok rázni kezdik az átmeneti rendet. Valahol sötétedni kezd, egy ipartelep füstfelhőjén keresztül látom a feketedő felhőtakarót. Még nincs koromszag, de a kollektív emlékezet csatornázni kezdi a fotonmentes terek gyanakvó fénycsendjét. Amíg vékony dróton függeszkedik a leszakadni vágyó megsemmisülés, deszaturált Flamingók kezdik meg szabálytalan táncukat. Remény, jutna eszembe, ha létezne ebben a térben bármi, ami akár annyira is szilárd, mint egy fogalom. Kapok levegőt, ennyi még biztos. Hely keletkezik. A fogaim között pont elfér a valamire várakozás.

XEON hozza el a választ, villámokon rohan felém a kiterjesztett zaj. Szakad, reng, a processzorom szilíciumvalósága felmondja a szolgálatot. Elkezdődik a mindeggyé válás. A mind eggyé válás. Egy emlék Visszanéz, ahogy egy nyári délutánon a lány lehetetlenül szőke haján végigfut a napfény, és az arany végtelen számú árnyalata nyilvánul meg néhány négyzetcentiméternyi területen. Ebben az évekkel ezelőtti színarany ragyogásban született az, aki most az életéért küzd.
Aki most az életét készül elengedni.
Ez a puha szín él egyedül, minden más lassan, észrevétlenül vaksötétté vált. Az egyetlen létező valóság maga a szerelem, egy ébengyöngyházszín igazgyöngy egy nem definiált tér horizontális síkján. Ennyi maradt belőlem, és a percepció képessége. A jelen megadássá vált: ha képes lennék mozogni, széttárt karral, nyitott mellkassal állnék, ahonnan feketén világít a lüktetés. Azonban testem sincs már, energia vagyok, pulzáló gömb a semmi padlóján.

Innen Láttam a jövőt meghalni. Ha bármi is van egyáltalán, az testetlen remegés, minden apokalipszis ősteremtője, égető, mindent felülíró, süketítő robajjal vonuló káoszfolyam. A színpad hangviharában tomboló médium már félmeztelen, transzban csatornázza egy dekonstruált tér meg nem született maradványait, amelyet mi itt időnek fogunk fel.
Eddig ismeretlen őselemek tombolnak
a teremtés és megszűnés egyidejű szingularitásában. A hazug csendek a következő hullámra készítenek: az örökké tartó időtlenségre, ahol tombol az inverz teremtés, elpusztítva a bárhol, bármikor, bármilyen univerzumban való létezés lehetőségének legkisebb gondolatának halvány árnyékát is. Paradox módon újra érzékelni kezdek. Egyelőre annyit, hogy létezem. Mellettem az ébenfekete igazgyöngy, alatta finom porral borított sík felület. Földet értem. Hátamat meleg fémfelület támasztja. Ez, itt és most, 34 év legalja. Kilégzés. Megnyugszom. Egyetlen út vezet kifelé. Előttem sötétség. Indulok.

A Semmibe menet atomról atomra épülök, strukturálttá válik a jelen. Térdimenzió, óvatos, fekete háttérben fehér vonalú geometria. Képes vagyok létezni. Valami erőt ad, olyan belső térből, amelynek a létezéséről fogalmam sem volt. Határozottan tartok valami felé. Zongoraszólamokból épülnek lépcsők, a monokróm, de egyre inkább épülő mentális teret Fekete oroszlánok őrzik. Mozdulatlanok, de élnek: keresik, hogy maradt-e bennem bármi, aminek már nincs bennem helye.
A nem létező múlt legkisebb szilánkjának lenyomatára is azonnal darabokra tépnek.
A főhajtás legkisebb jelére darabokra tépnek.
Az önelégültség legkisebb jelére darabokra tépnek.
Határozottan haladok el köztük.
Emlékeztetnek: nem éltem túl.
Most születek.
1986, Föld bolygó. Létezik újra az időszámítás. A színpadon álló, újjászületett, félmeztelen médium ekkor ér partot. Lineáris időben mérve én két évvel később öltök földruhát. Halk, barátságos, nyújtott szólamok. Víz, maga az élet hullámzik. Csendes, lassú, organikus, bő lüktetéssel. Figyelem. Figyelem az óvatos fényt, a fotonok párhuzamoshoz közeli útját a retináig. Könnyen lélekzem. Semmiképpen sem magasztos, de mindenképpen, valahogyan: szép. És egészen máshogyan szép, mint eddig. Most születnek a definíciók is, most kapnak kontúrokat a formák. Érzékelem a teret magam körül.
Testben.
Tisztán.
Üresen.
Fehér alapokon.

A hazaútra egyáltalán nem emlékszem. Az első és egyetlen kép, hogy állok a szentendrei távolsági buszok végállomásán, ugyanott, ahol egy földi nappal ezelőtt Zsüd Dear Future Me című számára ömlenek a könnyeim a jellegtelenül hulló esőben, és megszakadó szívvel próbálok nemlétezni. Most egyenesen állok, nem gondolok semmit semmiről. Érzek, érzek újra, ez nagyjából biztos. Érzem újra magamat. Nincs pontosan definiált én, azonban egy érzékelésre képes középpont létezik, és az általa létrehozott önreflexió. Még nincsenek kint az érzékelők, még az óvatosság a fő irány a külvilág rezdüléseire. Stabilitás, és egy, az erőhöz hasonló fogalom.
Egy új létező született.
És egy ismeretlen, felfedezésre váró világ.
iamyank lemezbemutató, ONAKOM, Akvárium Klub KisHall, 2022. november 16.
A borítófotót Varga Csaba készítette.