Júniusban tartották Tolnai Ottó és Forgách András közös könyvbemutatóját a Nyitott Műhelyben. A szerzőkkel Nagy Boglárka, a Jelenkor Kiadó vezetője beszélgetett.
Nagy Boglárka kezdésként az Ünnepi Könyvhétre megjelenő kötetek közös pontjairól beszél: Tolnai Ottó Wilhelm-dalok és Forgách András Zehu című könyvének története igen hasonló. Emellett a két szerző között „alkati rokonság” is fennáll, hiszen mindketten több művészeti ágban tevékenykednek: Tolnai pályáján a képzőművészet, Forgách életében pedig a színház és a film is erőteljesen jelen van. Ami a szóban forgó műveket illeti, Nagy Boglárka szerkezeti és motivikus párhuzamokat is lát a két alkotás között.
Első kérdése a keletkezéstörténetet érinti. Forgách András 2007-ben adta ki Zehuze című könyvét,
a most megjelenő Zehu viszont nem újrakiadás, hanem egy teljesen újraírt regény.
Forgách ennek apropóján a családjáról mesél: az édesanyja halála után rengeteg dokumentum és levél került a kezébe, elolvasott például egy huszonkilenc éven át tartó levelezést a nagyanyja és az anyja között. A procedúra két hétig tartott, majd időrendbe rakta a negyvenes évektől egészen a hetvenes évekig tartó levelezést. A Zehuze alapja ez a levélváltás volt, később azonban egy nem várt fejlemény következett be: a könyv kiadása után előkerült újabb százötven levél. Lényegében ez a mozzanat volt a Zehu megírásának kiindulópontja.
Nemcsak a könyv összeállítása, de már a levelek elolvasása is nehéz volt, mondja Forgách.
A szerző a saját nevével is találkozott a levelekben – új képet kapott arról, amiben élt.
Az egyik levél például elmeséli, hogyan énekelt fiatal korában, ő pedig ezek után sokáig nem is volt képes folytatni az olvasást. Mágikus véletlen, hogy Forgách először 1995-ben találkozott az anyaggal – ennek pont huszonkilenc éve, épp annyi ideje tehát, mint ameddig a nagyanyja és az anyja közti levelezés tartott. A levelek olvasása során magába szívta a világot és a nyelvezetet, két évig jegyzetelt, majd tizenkét évig írta a levélregényét.
A Zehuze első részletei az Élet és Irodalomban jelentek meg, még vesszők és pontok nélkül, de a regényben már használt írásjeleket. Forgách felelevenít egy problémát is, ami akkoriban foglalkoztatta: miután odaadta a családtagoknak a kész művet, azt tapasztalta, hogy mindenki jónak tartja a regényt, de a részletekre egyszerűen nem emlékeznek, a könyv stílusa miatt a fontosabb pillanatok beleolvadtak ugyanis a főszövegbe. A Zehu egy már teljesen újraírt és alapjaiban megváltozott könyv, mondja Forgách. Az alkotási folyamat első lépéseként legépelte az egész Zehuzét, de a Zehuban már új karakterek, új nevek, új kontextus alakul ki.
Forgách megígéri az elemzőknek, nem fognak egy megegyező mondatot sem találni a két regényben.
Nagy Boglárka a továbbiakban a Wilhelm-dalok eredetéről beszél. Wilhelm alakja már az 1983-as Vidéki Orfeusz című kötet egy ciklusában is megjelent, ám akkor még csak mellékalakként, később viszont ő vált a Tolnai pályáját meghatározó kötet főszereplőjévé.
A Wilhelm-dalok egy klasszikus értelemben vett második kiadás,
ellentétben Forgách Zehujával, nem lett újraírva, és körülbelül száz-százötven „Wilhelm-dal” szerepel benne. Tolnai az én kő című vers keletkezéséről is mesél: Nagy József táncművésszel utazott Párizsba, együtt dolgoztak éppen egy színdarabon, és közös szobában alkottak, ahol egy akvárium is helyet kapott. Tolnai minden írói megakadásnál az akváriumot nézegette, ez segített visszatalálni az alkotáshoz. A bemutató egy ezerfős színházban volt, ahol Aleksandar Tišma szerb író is a nézőközönség tagja volt. A darab egyetlen mondatot tartalmazott, méghozzá Petőfi Sándor „mi a kő” sorát. Tolnai innen merítette az ihletet az én kő című vers megírásához.
Nagy Boglárka ezek után a Zehu nyelvezetére kíváncsi, illetve hogy mennyiben változott meg a stílus a Zehuzéhoz képest. Forgách elmondja, hogy ugyan regényként írta meg a Zehut, mégis epizódokból áll össze a történet. Emiatt azonban újabb probléma merült fel munka közben: a tizenkét év utolsó időszakában ébredt rá, hogy az epizódok nem illeszkednek egymásba, nem egységesek a történetek. Az ezen való változtatást nagy harcként idézi fel Forgách. A könyvet egy folyóhoz hasonlítja, amelynek
nem kell minden hullámára emlékezni, elég csak az áramlás érzetét átélni.
A stílus belső ismétlések rendszerére épül, a meghatározó technika pedig az anekdoták sorozata. A Zehuzét erős bensőségesség jellemezte, hiszen a szerző minden karakterét ismerte kívülről-belülről, de az olvasóról ez már nem volt elmondható. Forgách bevallja, hogy szándékosan redukálta ezt a hangnemet a Zehuban, és érdekességként megemlíti, hogy az új karakterek pusztán a névváltoztatással teljesen más figurákká váltak. Sajnálatos módon a közel-keleti események miatt meglehetősen aktuálissá vált a regény:
mindaz, ami most Izraelben és Palesztinában történik, új kontextust ad a szövegnek.
Ma is ugyanúgy érvényesek az ötven évvel ezelőtti problémák.
Tolnai a beszélgetés végéhez közeledve a Wilhelm alakjával való találkozást meséli el: egy festményen pillantotta meg őt először, ez ihlette meg a szerzőt. Tolnai ugyanis a képzőművész barátaival gyakran járt vidéki műtermekbe, ahol egy idő után gyakran megunta a társalgást, és elbóklászott a műterem „labirintusában”. Az egyik ajtó mögött látta meg a festményt, ami
úgy elbűvölte, hogy órákig nézegette, a társaság már hívogatni és keresni kezdte.
Tolnainak köszönhetően aztán ők is elkezdtek komolyabban foglalkozni az alkotással. A szerző mesél még különleges figuráiról, olyanokról, mint a Palacsintás Gyura vagy a lábatlan Baráth, de kiemeli, hogy ezeknek a karaktereknek volt egy kedélyes, humoros beütése, Wilhelm viszont már komolyabb, mélyebb alakká vált.
A Jelenkor Kiadó könyvheti programja felolvasással zárul. Elsőként a már említett én kő című verset halljuk Tolnai Ottó előadásában. „[V]an amikor a kertisöprű teljesen elkopik / csutak se / semmi / ráadásul még a nyelében is eltöredeznek a szálak / akkor szeretek söprögetni vele / […] na most teljesen elkopott / minden egyes szála eltörött / de nem söprögethetek / mert most meghalok / […] mekkora kő zuhant le a mama szívéről / ez tetszik hogy kőnek neveznek / hatalmas kőhöz hasonlítanak / ez tényleg tetszik / én kő / hatalmas kő…” – hangzik el.
Végül egy részlet következik a Zehuból. „Fő hogy eljött az újév” – jegyzi meg valaki Forgách soraiban, és azt is megtudjuk, hogy az új gazdasági mechanizmus keresztény szempontból ideális, mert megvalósítja a teljes szegénységet, bár azt még nem lehet tudni, ki kap majd kevesebb fizetést, apus vagy anyus, és melyik gyereknek miről kell lemondani.
Levelek és dalok – Forgách András és Tolnai Ottó könyvheti bemutatója, Nyitott Műhely, Budapest, 2024. június 14.
Borítófotó: Jelenkor Kiadó
