Napok óta tombol a hőség, de ma hosszú idő után először nem zavar. Nincs időm a hőségre figyelni, más köti le a gondolataimat. Miféle tapasztalatokban és visszajelzésekben lesz részem, kikkel, milyen kérdésekről fogok majd vitatkozni, lesz-e időnk búsulni a kortárs magyar irodalom évről évre egyre baljósabb helyzetén, vagy a felejthetetlen élmények megint elsöprik a bánatot? Ilyen kérdések pörögnek az agyamban, mikor július 17-én korán reggel útnak indulok a Fiatal Írók Szövetségének 2024-es táborába, melyet idén is Királyréten szerveznek meg.
Háromnegyed kilencre érkezem a Nyugati pályaudvarra, ahol egyből összefutok Bánfi Veronikával, másodpercekkel később pedig csatlakozik hozzánk Csiby Édua és Benesóczky László. Miután a vonaton nagy nehezen helyet szorítottunk a bőröndjeinknek, játékos kísérletbe kezdünk: megpróbáljuk mindössze három szóban összefoglalni a FISZ-tábor lényegét az elsőtáborozó Éduának.
Intenzív, sűrű és szabad – tesszük le a végső voksunkat.
A vonatról leszállva kis létszámú csapatokba verődve haladunk a kisvasút felé. Ez azt jelenti, hogy a táborozók nagy része idén is az eggyel későbbi járattal érkezik. Úgy tűnik, a korán kelés még mindig népszerűtlen. A szállásra érve elfoglaljuk a szobánkat, a hátralevő időben pedig Ráday Zsófival és Szélyes-Pál Dániellel kiegészülve olyan bizarr jelenségeken törjük a fejünket, mint a fobofóbia vagy az a TikTok-trend, amikor madáreleségekkel falaznak be különféle dolgokat.
Persze, megint nem váltjuk meg a világot ezekkel az elmélkedésekkel.
Egy órakor kezdetét veszi a megnyitó a Kastélyszálló ebédlőjében. Konkoly Dániel, a FISZ társelnöke köszönti a Királyrétre költöző táborozókat, majd felkonferálja az idei műhelyvezetőket. Moskát Anita, Milbacher Róbert és Juhász Tibor vezetik a prózaműhelyt, Terék Anna, Kollár Árpád, Korpa Tamás és Lövétei Lázár László a lírásoknak segít, Nádasdy Ádám a műfordítás iránt érdeklődőkkel dolgozik együtt, Smid Róbert és Zelei Dávid pedig a kritikaműhelyért felelősek.
Idén Korpa Tamás líraműhelyének vagyok a tagja, aki az első alkalomra igazán különleges programot tervezett nekünk. Az ebédet követően libasorban haladva sétálunk el a közeli tóig, és kerüljük meg azt, miközben egymást bekezdésenként váltva Martin Heidegger A földút című esszéjét olvassuk fel hangosan. A rendhagyó, ráhangoló feladat része az is, hogy az út során szedjünk össze néhány számunkra szimpatikus anyagot, termést a földről.
Egy érdekesen hajló fadarabot, egy követ és egy lyukas makkot veszek a kezembe,
és azon töröm a fejem, hogy vajon mihez kell majd kezdenünk ezekkel a tárgyakkal. Később erre is fény derül: Oravecz Imre A hopik könyve című verseskötetének mintájára kell írnunk a tábor végéig egy rövidebb szöveget az összeszedett tárgyainkról.
Túránk végeztével bemutatkozó kört tartunk, mely során egyből szembeötlik, milyen különböző költői megszólalásmódok és témák állnak az érdeklődésünk középpontjában. Vannak, akik a vallomásos líra elkötelezett hívei, akad, akit az enigmatikus nyelvi kísérletezés vonz, más egy háborús keretrendszerrel operáló első köteten dolgozik.
Korpa Tamás arra biztat minket, hogy nyerjünk inspirációt a különböző hangokból,
ne féljünk hasznosítani ezeket a tapasztalatokat. Ezzel kapcsolatban szemléletes megjegyzést tesz: „egy életünk van, de több nyelvünk”. A sűrű alkalom végén még Bánfi Veronika Egy szoba anatómiája munkacímű versét is van időnk alaposabban megvizsgálni.
Délután Az utolsó szó jogán címmel műfordítói kerekasztal veszi kezdetét. Pataki Viktor, a FISZ társelnöke kérdezi Kalász Orsolyát és Géher Istvánt, akik mindketten műfordítók és költők. A beszélgetés elején a résztvevők elmesélik, hogyan vált életük részévé a műfordítás.
Géher István tizenegy évesen még zenész és matematikus akart lenni,
végül azonban magyar-angol szakon kötött ki, mint családja oly sok tagja. A műfordítással a Láthatatlan Kollégium nevű szervezet tutorálásain kezdett el foglalkozni, Yeatst és Dickinsont fordított, utóbbival most is épp dolgozik. Kalász Orsolya az édesapját említi mint fontos segítőt. Kilencévesen lefordított egy Goethe-verset, elhagyva a formai megkötéseket. Az apja szépnek találta az így keletkezett szöveget, de kiemelte: ahhoz, hogy műfordítás legyen ebből, még foglalkozni kell vele. Kalász számára ez fontos tanulság volt: a műfordítást mindig komolyan kell venni.
A továbbiakban szó esik még a műfordítás megítélésének sajátosságairól a ’80-as, ’90-es években. Kalász hangsúlyozza, hogy a mostanitól igencsak eltérő vélekedések voltak akkoriban meghatározóak. A technika elsajátításával kapcsolatban szigorúbb volt a rendszer, és mintha elvárás lett volna a szerzőktől, hogy legyen a kötetüknek német nyelvű fordítása. Ugyanakkor Kalász
a műfordítás egyik legfontosabb feladatának – akkor és ma is – az irodalomközvetítést tartja.
Géher István kiemeli a külföldi ösztöndíjak jelentőséget. Szerinte az olyan rendezvények, mint a The International Writing Program, amelyen a legkülönbözőbb országokból érkező irodalmárok együtt dolgoznak, egészen újszerű tapasztalatokat tudnak nyújtani még a veterán alkotóknak is.
A lendületes beszélgetést a hirtelen eleredő eső sem tudja félbeszakítani. A szabadtéri helyszínről gyors léptekkel a kastélyszálló nagytermébe vonulunk. Kalász Orsolya mesél a német nyelvterületen szerzett tapasztalatairól. Úgy látja, Németországban sokkal több pénzt fektetnek a fordításba, és nagyobb figyelemmel fordulnak a fordítók felé. Rövidesen az is bekövetkezni látszik, hogy az idegen nyelvű könyvek fordítóinak nevét kötelezően fel kell tüntetniük a címlapon az egyes kiadóknak.
Szóba kerül a fordítás elméletének és módszertanának szerteágazó természete. Géher István megemlíti, hogy a Nyugat különböző nemzedékei is markánsan eltérő véleményeket alkottak a fordítás céljáról és módjáról.
Szerinte a formahűség fontos, de csak egy bizonyos szintig uralkodhat a munkafolyamaton.
Kiemeli az adaptálást mint kulcsszót. Kalász számos mostanában felmerülő, nehezítő körülményt felsorol, mint például a politikai és ideológiai megítélések közbeavatkozását a munkafolyamatba vagy az egyre pontosabban dolgozó mesterséges intelligenciát. Meglátása szerint újfajta elméleti háttérre lesz majd szükség ahhoz, hogy a műfordítók szerepköre megőrződjön.
Mindketten szót ejtenek az interlineáris fordítás problémájáról, melynek lényege, hogy a szerző adott esetben általa ismeretlen nyelvről is fordít tolmács közvetítésével. Szerintük nem a legproduktívabb technika ez: nagyon kevesek művelik és művelték magas színvonalon, Géher Weöres Sándort említi példaként. Kalász beszél a német nyelvterületen egyre gyakoribb dialogikus fordításról is, amely során
a művek szerzői, illetve különböző fordítók és tolmácsok együtt dolgoznak a fordításokon.
A módszer alapja a bizalom, amelynek köszönhetően a folyamat minden résztvevője meg tudja tárgyalni a többiekkel a maga észrevételeit.
Végül mindkét vendég elmesél egy-egy érdekes személyes történetet. Géher Emily Dickinson egy rövid versének fordítási folyamatát tárja fel a közönségnek részletesen, Kalász pedig arról beszél, hogy a közelmúltban többekkel közösen készítettek egy német nyelvű válogatáskötetet Nemes Nagy Ágnes költészetéből, minek hatására a magyar költő egy verse a német tananyagba is bekerült.
A vacsorát és az eső elálltát követően este nyolc órakor az Akadálymentesített Jelenlét elnevezésű online műhely szerzői mutatkoznak be, név szerint Kovács Boglárka, Nagy Norbert, Szirmai Panni, Szánthó Erika Emma, Tálos Atanáz és Kertész Mátyás. A jó hangulatú csoportos beszélgetést Juhász Tibor és Szabó Imola Julianna, a műhely vezetői moderálják, velük interjú is készült a projektről oldalunkra. Juhász kezdésként ismerteti a műhely lényegét: az online kurzusok olyan személyeknek biztosítanak tanulási lehetőséget, akik bizonyos okokból adódóan nem tudnának jelen lenni közösen az élőben, rendszeresen megszervezett alkalmakon.
Mindegyik szerző röviden mesél az első találkozásáról az irodalommal és a műhellyel. Nagy Norbert kiemeli, hogy
az Akadálymentesített Jelenlét mindenekelőtt bátorságot adott neki ahhoz, hogy a saját szövegeit másoknak is megmutassa.
Szánthó Erika Emma a kedvességet, Kertész Mátyás a biztonságot emelte ki mint a műhely sajátosságát. A szerzők pár mondatban arról is értekeznek, hogyan változott a viszonyuk az irodalomhoz a műhely hatására. Kovács Boglárka úgy fogalmaz, egészen az első alkalmakig számára „az irodalom olyan volt, mint egy porcelántárgy”. Mára megtanulta azonban, hogy nemcsak gyönyörködni lehet a szépségében, hanem bátran meg is lehet fogni.
Szirmai Panni úgy érzi, most már tudatosabban gondolkodik a kortárs magyar irodalomról,
Tálos Atanáz pedig jobban rálát a munkafolyamat összetettségére. A beszélgetés végén minden szerző felolvassa néhány művét. Vannak, akik a FISZ által Vagy címmel frissen megjelentetett funzine-ből választanak, amely a műhely összes résztvevőjétől tartalmaz egy-egy szöveget.
Szép lassan ránk sötétedik, ami azt jelenti, hogy innentől
a kötetlen, csoportos beszélgetések, valamint a „táncparkett” veszik át a főszerepet.
A pezsgést idén is Smid Róbert biztosítja a DJ pult mögött. Az általa csak a FISZ „nem hivatalos himnuszaként” hívott Soerii & Poolek-számra nagy tömeg gyűlik össze a pult előtt, és kezdetét veszi a tánc. Smid zenei kínálatának köszönhetően igazi klubhangulat kerekedik. Nem sokkal éjfél után bölcsebbnek látom, hogy visszavonuljak a szobánkba, hiszen ezek a sorok akkor még megírásra vártak.
FISZ-tábor, 1. nap, Szokolya-Királyrét, 2024. július 17.
A fotókat Gondos Mária Magdolna készítette.
