Bekövetkezett, amitől féltem. Az intenzív, hajnalig tartó bulinak az lett az eredménye, hogy kénytelen vagyok ellógni az irodalmi túrát, ha nem szeretném, hogy „erőltetett menetté” váljon az élmény. A délelőtti program során a táborozók Sirokai Mátyás és Gondos Mária Magdolna vezetésével a közeli kilátóhoz látogatnak el. Mivel mindenképp szerettem volna, hogy bekerüljön a naplóba ez a program is, megkértem egy másik táborozót, Kádár Fruzsinát, hogy írjon egy hangulatkeltő vendégszöveget. Az alábbi két bekezdés tehát az ő keze munkája.
Bár az előző napok már jócskán éreztetik a hatásukat, a körülöttem állók arcáról fáradtság mellett kíváncsiság sugárzik: mindenki izgatottan várja, hogy elinduljunk megmászni a táborhely felett magasodó kilátót. Már az első lépések megtételénél kiderül, hogy a túrázás szeretete mellett
vezetőinket az írás és a természet kapcsolatának évszázados hagyománya inspirálta, amikor megálmodták a programot.
A cél, hogy a séta alatt környezetünk ritmusaira, a gyaloglás sajátos tapasztalataira figyeljünk, majd észrevételeinket később a szövegeinkben hasznosítsuk. Ebben segítenek Frédéric Gros kultúrtörténeti munkájából, A gyaloglás filozófiájából kiemelt részletek, melyek Sirokai Mátyás felolvasásában hangzanak el az egyes megállóknál.
A csaknem egy óra alatt, amíg a kilátóhoz érünk, a gyaloglás mindennapi tevékenységből felszabadító cselekvéssé, a gondolkodás sajátos lehetőségévé változik;
megtanuljuk látni a fákat és észrevenni a lábunk nyomán megnyíló üres terek rendjét.
Az út végi kilátóhoz érkezve az elénk táruló erdő panorámája pedig végképp kárpótol a korán kelésért és a hegymászás nehézségeiért. A táj szemlélése azonban nem tart sokáig, vissza kell ugyanis indulnunk táborhelyünkre. Túránkat Margaret Atwood Fellélegzés című regényének passzusai zárják, a főhős természettapasztalata saját élményeinket látszik visszhangozni – találó lekerekítése a velünk történteknek.
Most pedig „visszaveszem a tollat” Fruzsitól. A túra végeztével Sirokai Mátyás pár perc erejéig csatlakozik hozzánk a délelőtti műhelyezésre. Ezúttal Nagy Norbert verseit igyekszünk minél alaposabban megvizsgálni.
Azon tanakodunk, hogyan tud érvényesen és erőteljesen megszólalni egy profetikus nyelv költészetként.
Az apokaliptikus képeket felvonultató szövegben láncról eloldozott kutyákról olvasunk, majd nem sokkal később két szélnek eresztett kutya szalad el mellettünk. Beleborzongunk az élménybe.
Az alkalom végén Korpa Tamás mutat nekünk egy rövid interjút, amelyben Marno János sajátos versírói technikájáról mesél. A szerző ugyanis hajlamos órákon keresztül céltalanul sétálni a házát környező vidéken, míg sikerül a gondolkodás egy minden külsődleges információtól elszakított formáját elérnie. Korpa Tamás emlékeztet minket az első napi kirándulásunkra: ő is a sétálás „költői természetére” hívja fel a figyelmünket.
A vers az, ami letér az útról, és az elágazásokban gyönyörködik – fogalmazom meg magamban.
Megyünk ebédelni. Ma végre az étkezőasztalokra kerül a sokak által vágyott rántott hús, az elmúlt napok – sajnos nem túlságosan ízgazdag – kulináris élményeinek fénypontja. Sebaj, az evés alatt folytatott beszélgetések legalább jóízűek.
Délután újból összegyűlik a műhelycsapatunk az általunk „földszintes elefántcsonttoronynak” elkeresztelt terasz szomszédságában. Esőre áll az idő. Egy napernyő alá vonulunk, felkészülünk a rossz időre, de végül mégis megkegyelmez nekünk az időjárás. Az utolsó alkalmon valamennyiünk egy-egy újabb versét vitatjuk meg villámtempóban. Komoly reflexiók követnek humorosakat – meglátszik rajtunk a fáradtság, a soknapos munka mellékterméke. Egyre nehezebben tudunk fókuszálni.
Csütörtökön még azon törtük a fejünket, hogyan viselkedhet egy elfolyó tudat, most kicsit olyan, mintha megtapasztalnánk.
A vacsorát megelőzően újabb program veszi kezdetét a kastélyszálló nagytermében. Sajnos nem a tervezettek szerint, ugyanis Vida Gábor közlekedési problémákból adódóan nem tudott eljönni Királyrétre. A pótesemény középpontjában így a tehetséggondozás áll. Szirák Sára kérdezi Pataki Viktort, Juhász Tibort és Szirák Pétert az említett témával kapcsolatos véleményükről és személyes élményeikről. Pataki Viktor elsőként kiemeli a tehetséggondozói tevékenységnek egy sajátos paradoxonját: „van egy hagyomány, amihez csatlakozunk, miközben mégis valami újat csinálunk” – fogalmaz.
Szirák Péter szerint az irodalmi tehetséggondozást kétféleképpen is lehet értelmezni.
Szűk értelemben az irodalom és az irodalmárok „gondozása”, tágabb értelemben viszont minden oktatói tevékenység fontos része.
Juhász Tibor és Szirák Péter a Debreceni Egyetem tehetséggondozói szerepét hozzák fel példaként, hiszen az intézmény olyan, fiatal pályakezdőket felkarolni igyekvő fórumokkal áll közvetlen kapcsolatban, mint a Szkholion vagy az Alföld folyóirat tehetséggondozó műhelye, a hatvanas években létrejött Alföld Stúdió. Utóbbi műhely szabad szemináriumaival mindig nyitva áll az irodalom iránt érdeklődő személyek előtt.
Mindhárman megjegyzik, hogy nincs tökéletes recept arra, miként kellene megszervezni az ilyen jellegű tevékenységeket.
Szirák Péter szerint a tehetséggondozással foglalkozó személyek „kapuőrök”,
akiknek nemcsak az a feladatuk, hogy megfelelő útra tereljék az egyéneket, hanem a tévutakról is el kell téríteniük őket. Juhász Tibor elmesél egy fontos tanulsággal szolgáló személyes történetet: Szálinger Balázstól pályakezdőként egyszer azt a tanácsot kapta, hogy ha van az íróasztalán egy lámpa, írjon ugyanarról a lámpáról egészen addig, mígnem teljesen más értelmű szöveg keletkezik. „Ekkor jöttem rá arra, hogy a szabadság nem mindig az, hogy azt csinálok, amit akarok. A szabadság lehet a munka szabadsága is” – fogalmaz.
A beszélgetés vége felé jóízű nevetést vált ki Szirák Péter abszurd, de kedves megjegyzése: „azt szeretném, hogy ha a földönkívüliek ellátogatnak majd az általunk már nem lakott Földre, két találmányunkat találják meg, a zenét és a tehetséggondozást”.
Este aztán kezdetét veszi a maratoni hosszúságáról híres Szövegpokol, mely során a műhelyek résztvevői felolvasnak egy-egy verset, novellát, esetleg regényrészletet. Tavaly az éjszakába nyúló esemény idejére egészen lehűlt az idő, pokrócokba burkolóztak a táborlakók. Idén viszont szerencsénk van: hőség sincs, hideg sincs, csak izgatott várakozás. A rövid szünetekben az esemény koordinátorai, Górász Péter és Pinczési Botond „pokoli” vicceket sütnek el és lelkesítik a táborozókat.
Megszámlálhatatlanul sok, rendkívül különböző szövegvilág váltja egymást.
A baljós disztópiáktól kezdve a kifejezetten személyes történeteken át az abszurd kalandokba keveredő ferencvárosi szurkolókig vezet az út. Körtesi Márton még egy „hangtechnikai performansszal” is megörvendezteti a közönséget. Nyolc óra hét perckor kezdődik és kereken éjfélkor ér véget az idei Szövegpokol a FISZ-tábor szervezőinek és műhelyvezetőinek vastapssal való honorálásával.
Az eseményt követően Fehér Enikővel hosszú eszmecserét folytatunk debütkötetekről, a kritika funkciójáról, arról, hogy milyen kevés a humor a pályakezdők költészetében, és hogy mennyire nehéz leküzdeni a „nagy szavak kényszerét”. Nem szalasztom el a lehetőséget, hogy még egy embernek áradozzak Hera Lindsay Bird verseiről. Az éjszaka további részében mindenki a maga módján élvezi ki a tábor maradék óráit. A DJ-pultnál egymást váltják az utolsó számok, aztán az utolsó utániak. Mintha örökké tartana a búcsútánc.
FISZ-tábor, 4. nap, Szokolya-Királyrét, 2024. július 20.
A fotókat Gondos Mária Magdolna és Kiss A. Kriszta készítette.
