Kiszámított streamingtermék lehetne, mégis, a ’80-as évek emblematikus zsarukomédiája a döglődő sztárrendszerre hagyatkozva izzítja be csaknem három évtizede ígért folytatását.
Ütött-kopott, kék Chevy Nova szeli át Detroitot, a hadak útját többszörösen megjárt, hószállingózással tarkított (az időjárás a 2016 márciusára tervezett negyedik filmet idézi) kora esti iparvárosban Axel Foley-nak a joviális lelkésztől a forgalomirányító kollégán át a tűzijátékot gyújtó, nincstelen fiatalig mindenkihez akad egy ironikusan kedves szava, és közben dübörög Glenn Frey rockslágere, a The Heat Is On. Legördül a nyitófőcím és rögtön meg is érkeztünk.
Újra itt van Eddie Murphy, a 60 felett is energikus, alacsony sorból jövő poénkirály,
aki a Delirious–Raw stand-up fellépéseivel és a Saturday Night Live vendégjátékaival úgy lopta be magát a szívünkbe, ahogy munkásosztálybeli „underdog”-kopója a szabályokra fittyet hányva forgatta fel a Los Angeles-i Rózsadombot.
Merthogy a Beverly Hills-i zsaru-franchise
Foley-ja legalább olyan pontos dokumentuma Murphy karriercsúcsának és poklának, mint Stallonétól a Rocky.
Szerencsére jól tudja ezt az Apple-rövidek és a Quibin leleplezett álhírek PR-birodalmából érkező Mark Molloy, az újonc rendező is, pláne a Nicolas Cage-jelenséget lepárló A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya most kevésbé önreflexív író-rendezői. Örökké az első részt jegyző Martin Brest karaktercentrikus, néhol drámai zöngékkel élő, helyzetkomikumra fókuszáló stílusát viszik tovább. Így eshet, hogy a Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley (eredeti címe Harold Faltermeyer ikonikussá nőtt főtémájára kacsint) lepukkant miliőjű, gyakran meglepően nyers beállításokkal operáló, praktikus effektekben hívő kései folytatás.
Ugyan a Netflix algoritmikusan is fárasztó nosztalgiatúrává degradálhatná az Axel Foley-t, Molloy és írópartnerei kezében a legfőbb motívumok (beszéljünk például a Shakedown és a Neutron Dance jó érzékkel beszúrt muzsikáiról) az eredeti szellemiségének őrzését szolgálják. Rögtön a nyitó, karcos heist-betéttel spékelt hókotrós üldözéstől – melyben a fiatal nyomozótárs, vélhetően a Brett Ratner-féle Beverly Hills Cop 2009 közlekedésrendész Goodwinjára hajazóan, celebként bálványozza a vígjátéklegenda Murphy-alteregót – a puccos nagyvilági összejöveteleken át a részeket záró (anno Brest által hevesen ellenzett) freeze frame-ig. Vagyis az Axel Foley pontosan azért lényegül méltó örökség-folytatássá („legacyquel”), mert
szem előtt tartja címszereplője unortodox, a „by the book”-eljárást, szabálytiszteletet hírből sem ismerő természetét.
Foley a harmadik rész plüssállatos-óriásfegyveres szerencsétlenkedése után ismét nagydumásként, utcai vagány-rutinjára, („street-smart”), enyhe zsiványmentalitására támaszkodva, rozsdás Ford Broncót bérlő ruppótlanként tör a burzsuj-hierarchia csúcsára. Míg az első részben újságírónak, a második epizódban látnoknak adta ki magát, itt bátran, egyedül odacsörtet egy házat felforgató, nyilván felfegyverkezett gengszterbandához, rendreutasítja, majd poroltóval ártalmatlanítja őket. Régi-új magánszáma a szuperhős-korszak digitálérája után friss levegővel ér fel.
Harminc évvel később gyártott, a figura múltban betöltött szerepére és jelenben elfoglalt helyére utaló darabként viszont láthatók a film gyermekbetegségei.
Jól ismert mellékszereplőket hanyagol a szkript,
Billy Rosewood csak az elején, illetve a végső leszámoláskor tűnik fel, miközben Judge Reinhold elrabolt veteránként alibizik (a 2009-es próbálkozás cselekményében a régi haver meggyilkolása volt az origó), plusz Bronson Pinchot excentrikus, ingatlanügynökké varázsolt Serge-e is csak felejthető, információgyűjtésre szolgáló sztorielemként, cameóra kárhoztatva vonul át a színen. John Ashton rendőrfőnökké emelt, cserébe viharvert, gyógyszereket szedő, nyomatékosan illúzióvesztett Taggartje viszont nem várt komolysággal ruházza fel Axel, Billy vagy a rátermett új detektív, Abbott parázs szóváltásait. Nagyobb problémát okoznak a főhős és eddig sosemvolt ügyészlánya, a nadrágot hordó és a 2013-as, Foley fiát szerepeltető, lefújt sorozatpilot alakmásaként ténykedő Jane giccsbe forduló beszélgetései (illetve a jelenlétét indokló maffiaszál) apa-lánya kapcsolatról, magányról, önfejűségről.
E túltengő melodrámaiság véletlenül sem illik a szériához,
és ugyancsak nem segít az összképen, hogy az emancipált nő egy ponton osztott hősként, duplikált Axel Foley-ként másolja apja húzásait – a Zolából ismert Taylour Paige, ahogy Joseph Gordon-Levitt vagy a főgonoszt játszó Kevin Bacon is csak másodhegedűsök Murphy oldalán.
Ő pedig kritikus pillanatokban is legény marad a gáton, nem fekteti két vállra a negédes tónus sem: a nyugdíjba vonuló detroiti főnök-cimbora jelenete és az aránytalan szépelgés dacára is észrevesszük, hogy
a negyedik epizód sosem a családról, hanem régi ikonjaink öregedéséről szól.
Pontosabban arról, hogy Foley vénemberként, pluszsúllyal is ugyanaz a sportfelsős, dzsekis, handabandázó, röhögés közben hörgő, ámde okos, az élet iskoláját járó példakép, aki az új kihívásokkal szembesülve, a fiatalokra ugyancsak hallgatva veti meg a lábát. Ilyen rangban a Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley a kései, ugyancsak legacyquelként szerkesztett Bruckheimer-kasszabitorlók (Bad Boys: Mindörökké rosszfiúk; Top Gun: Maverick) örvén idős és ifjú sikeres együttműködéséről számol be.
Ráadásul a negyedik epizód amennyire régi vágású, például a kézműves autós üldözéseket, tűzpárbajokat (mínusz CGI-segédlettel golfpályára zuhanó helikopter), sőt, a Netflix komputerizáltan merev, tévéfilmes, „stock”-felvételekkel trükköző kamerakezelését ignoráló mozisnittjeit illetően, legalább olyan trendérzékeny is. Axel Foley simulékony ellenlábasa, valamint a korrupció-vonal, a rendőri brutalitás megtestesülése – és megint csak visszatekintés a Beverly Hills Cop 2009 neonáci fegyverkereskedőjére –, szemben a címszereplő nemes rendész-imágójával.
A rendőrgyilkossággal vádolt mexikói drogfutár pillanatképe a bevándorlóellenesség portréja,
a luxusvillát értékesítő újgazdag szépség rosszindulatú kapitalista, a nyitány etnikailag inszenzitív hokimeccs-vicce a „cancel culture”-t jelöli. Hőseink drogkartellel is birkóznak, míg Jane Saunders-Foley egy akcióvígjátékira hangolt Alexandria Ocasio-Cortez.
„Most is az utcán nyomja, és nem emészti fel a meló” – vágja a Detroitból Kaliforniába szakadt zsaru fejéhez a főnemezis, pontosan úgy, ahogy Ed Harris admirálisa figyelmeztette Tom Cruise ötvenes, rakoncátlan vadászpilótáját a tradicionális „dogfighter”-eket leváltó drónok eljövetelére. Csakúgy, mint a Top Gun második része,
a Beverly Hills-i zsaru negyedik hurrája is azt bizonyítja, ezúttal sem a rendező, hanem a Sztár a szerző,
aki idős emberként, bukásokból felállva, egykor dicső karrierjét újramelegítve adja tudtunkra, miért követjük őt negyven éve.
Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley (Beverly Hills Cop: Axel F), 2024. Rendezte: Mark Molloy. Írta: Will Beall, Tom Gormican, Kevin Etten. Szereplők: Eddie Murphy, Joseph Gordon-Levitt, Taylour Paige, Judge Reinhold, John Ashton. Forgalmazza: Netflix.
A Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley a Magyar Filmadatbázison.
