Kevin Costner még a színészkarrierje reneszánszát elhozó sikersorozatát, a Yellowstone-t is otthagyta szerelemprojektjéért, a Horizontért, amelynek az első részéből több ígéretes westernfilmet ki lehetne hozni, de ezek egyben nem működnek, nagyon nem.
A western a 20. századi klasszikus Hollywoodban olyan volt, mint ma a szuperhősfilm. A hőskorszakban akár évi több száz vadnyugati filmet gyártottak, ezeknek a töredéke maradt az utókorra, ami talán nem is baj, mert a futószalagszerű alkotások általában nem minőségi filmeket eredményeznek.
Aztán ez a zsáner is elkezdett „nemesedni”,
a harmincas–negyvenes évek klasszikusainak – mint a Hatosfogat, a Vörös folyó vagy az Apacserőd – köszönhetően a western „nagykorúvá” vált, összetett karakterek, a jelenre is vonatkozó komoly témák jelentek meg bennük. Sőt, az ötvenes években a Délidő a Hollywoodot is érintő antikommunista tisztogatás társadalomkritikus parabolájává vált.
A műfaj csillaga éretté válásával párhuzamosan kezdett el leáldozni, és bár az olaszok és a németek a hatvanas években új életet leheltek bele, ez csak átmeneti sikert jelentett, utána a hatalmas bukások, például A mennyország kapuja és a Tom Horn beverték a szöget a vadnyugati filmek koporsójába. A western újra és újra feltámad persze bizonyos időközönként, többek között Kevin Costnernek köszönhetően, aki a Farkasokkal táncolóval, a Fegyvertársakkal, a Yellowstone című sikersorozattal (ebben csak színészként) és újabban a Horizont: Egy amerikai eposszal járult hozzá a műfajhoz. Ez utóbbi viszont
sajnos a bukott westernek sorát gyarapítja, és valószínűleg A mennyország kapujával ellentétben nem válik kultfilmmé,
mivel Costner elszúrta. A négyrészesre tervezett Horizont szó szerint egy westerneposz, amely a vadnyugat történetének egyik legfontosabb korszakát, a polgárháború előtti és utáni mozgalmas időszakot térképezi fel több, egymással párhuzamosan futó, illetve egymással olykor találkozó sztorin keresztül. A címben hivatkozott Horizont egy település a határvidéken, a frontieren, ahol az angolszász és az őslakos civilizációk, a vadon és a telepesek összefutnak. Ez a találkozás azonban egyik fél számára sem gyümölcsöző, sőt, konfliktusokkal terhelt. Az első részben az egyik főszereplő, Frances és a lánya, Elizabeth családját egy apacs törzs támadja meg Horizontban, később pedig a Gephardt nevű hadnaggyal ismerkednek meg és kerülnek barátságba.
Costner a lehetőségekhez képest behatóbban ismerteti meg a nézővel az ellenséges indiánokat is,
hogy megértse, mi motiválta a kegyetlen portyájukat. Később a színész-rendező karaktere, Hayes, egy lókereskedő is a képbe kerül, feltűnik a színen egy rossz kapcsolatból menekülő nő, Lucy, akit üldözőbe vesznek a lelőtt expartnere fiai, Junior és Caleb. A sok kis mikrotörténet olykor tragikus, olykor felemelő találkozások révén fonódik egymásba.
Igaz, mindez sajnos
nem áll össze egésszé, Costner bármennyire erőlködik is.
Közel háromórás filmje szellemileg megterhelőbb, mint a Sátántangó, pedig Tarr műve több mint kétszer olyan hosszú. Ám míg ez utóbbi mintegy „áramvonalasított”, minden ízében átgondolt mestermunka és örökzöld klasszikus, ami inkább a témája, semmint a monumentális játékideje miatt nehéz alkotás, addig a Horizont azért súrolja az elviselhetőség határát, mert csapongó, rengeteget elidőz olyan történéseknél, amelyek egyszerűen nem olyan érdekesek, hogy ilyen terjedelemben bemutassa azokat. Mintha Costnert cserben hagyta volna a tehetsége mind rendezőként, mind forgatókönyvíróként, és látszik a produkción, hogy valószínűleg senkit sem engedett beleszólni ebbe a projektbe úgy, hogy a saját pénze áll benne. Valószínűleg egy ilyen sztárnak nem is nagyon mernek tanácsokat adni, hiszen a kora és a tapasztalata tiszteletet parancsol a stábtagok és a színésztársak között. A Farkasokkal táncoló is meglehetősen hosszú, lassan kibontakozó film, de annál még jelen volt egy erős és fókuszált forgatókönyv, amelyhez Costner tartotta is magát.
A Horizont viszont semmilyen szinten nem fókuszált.
A jelenetek füzére egy idő után mutat ugyan valamilyen irányba, de nem mind a cél felé, hanem mindig kisebb vagy nagyobb mértékben arrébb. A néző sokszor felteheti magában a kérdést, hogy ez és ez a történés mi végett került a történetbe, egyáltalán miről szól ez a történet, hovatovább miért kell ennyi főszereplővel dolgozni.
A Horizontnak a legnagyobb gondja az, hogy
Costner nem tudott vagy akart egy kreatív döntést hozni,
hogy egyik vagy másik főszereplő és cselekménycsökevény mellett igenis le kell tennie a voksát. Ő nem egy western-szkeccsfilmet akart készíteni, mint amilyen a hasonló volumenű A vadnyugat hőskora vagy a Buster Scruggs balladája a Coen-fivérektől. Nem, Costner egy tablófilmet tár a néző elé, Robert Altman Nashville-jének és Paul Haggis Oscar-díjas Ütközésekjének a babérjaira törve. Miért is tekintené mintának a saját korábbi kis „filmecskéit”, a Farkasokkal táncolót vagy a Fegyvertársakat, amelyek egyszerűbb történetet meséltek el, ugyanakkor nagyobbat szóltak? Nem, ő a nagyokkal akar egy ligában játszani. Ez érződik a Horizonton, és sajnálatos, hogy
Costnernek nem tűnt fel, hogy ő már amúgy is a nagyokkal van egy ligában,
de másban jó, mint Altman vagy Haggis. Nem mindenkinek fekszenek a tablófilmek, nem mindenki képes több, egyenrangúan fontos szereplőt mozgatni, sőt, még az említett Nashville is kicsit szertelen, szétfutó, nehezen emészthető, de végül összeáll a kép. A Horizont esetében ez nem érvényes állítás.
Elég lett volna persze, ha Costner az elődnek is tekinthető A vadnyugat hőskora koncepcióját követi. Az 1962-es western súlyos sztárgárdát vonultat fel, olyan színészlegendákkal a centrumban, mint Henry Fonda, Gregory Peck, James Stewart és John Wayne. Sokféle főhőst mozgat és sokféle történetet gyúr össze. Ám fontos, hogy egyrészt ezt a filmet több rendező vette kezelésbe, köztük John Ford és Henry Hathaway, a műfaj szakértői, másrészt vállaltan különálló történetekről van szó. A vadnyugat hőskora premisszája ott van a címében, pontosabban az eredeti címében: „How the West Was Won”, azaz „Hogyan hódították meg a vadnyugatot”. Ennek megfelelően az amerikai határvidék történetének a legfontosabb állomásait veszik sorra a film szegmensei, így különféle tipikus sztorikat mesélnek el. Van itt prémvadász-narratíva, polgárháborús-western, vasútépítés és klasszikus banditawestern is. Ezek között laza a kapcsolat, de önmagukban erős történetek, együtt pedig kirajzolják, hogyan népesítették be az angolszászok Nyugat-Amerikát.
A vadnyugat hőskora többszólamúsága ellenére is a rend filmje, a Horizont viszont maga a káosz.
Szólhatna ez a filmsorozat az őslakosok és a telepesek közti feloldhatatlan konfliktusról, mindkét oldalt kellő mélységben bemutatva. Vagy elemezhetné az abból fakadó tragédiákat, hogy a politikusok Washingtonban eldöntötték, a törzsek lakta területek „szűzföldek”, tehát a fehéreknek joguk van azokat elfoglalni. Az egyik katonatiszt a filmben ki is fejti, hogy ő a „manifest destinyben” hisz: ez egy amerikai ideológia, miszerint az amerikai népnek „küldetése” van, ami a civilizáció és a demokrácia terjesztése, bármi áron. Mint arra Richard Slotkin történész is rámutatott, később a vietnámi háborús részvételt ugyanezzel próbálták megindokolni a politikusok, köztük John F. Kennedy elnök.
Vagyis a téma nem eredeti, de drámai és ma is aktuális,
erre éppen a Yellowstone a bizonyíték, amelyben a 21. században járunk, de az őslakos nemzetek képviselői még mindig a földjeik visszaszerzéséért küzdenek. Csakhogy évszázadok távlatából a szokásjog révén már a fehér marhatartó család tart igényt ezekre a földekre.
Ez a történet elő-előbbukkan a Horizontban, például a legintenzívebb, legkegyetlenebb akciójelenetében, amikor az apacsok éjszaka lecsapnak a telepesekre. Az elkeseredett védekezés, a dühös támadás erőteljes, húsbavágó képeket eredményez, bár Costner itt is arányokat téveszt, néhány triviális történéssel feleslegesen sok időt tölt el (például gyötrelmesen hosszan mutatja, amint egy fiú segítségért lovagol az éjszakában). De
összességében működik a véres portya, egy darabig még együtt is érezhetünk a kelepcébe szorult családdal,
amely egyre nagyobb hangsúlyt kap a konfliktus elhatalmasodásával, már-már reménykedhetünk abban, hogy ők lesznek a főszereplők, amennyiben túlélik. Apa és a kamaszkorba nemrég belépett fia vállvetve küzdenek, próbálják eltorlaszolni a bejáratokat, a nők oltják a tüzet, majd anya és lánya egy alagúton keresztül kísérli meg a menekülést vagy legalább az elbújást, mivel a nőkre a halálnál sokkal rosszabb sors vár, ha sikerrel járnak a támadók. Az ő kétségbeesett túlélési küzdelmük és a föld felett lövöldöző apa és fia között váltogat Costner, ezáltal meglehetősen feszült, izgalmas a portya epizódja.
Emiatt és persze a várható reakció, az apacsok ellen intézett büntetőexpedíció miatt a külföldi kritikusok rasszistának bélyegezték a filmet.
Ez részben jogos kritika, de nem azért, mert Costner rasszista lenne
– miért is lenne az, hiszen a Farkasokkal táncolóban éppen az őslakosokkal szembeni embertelen bánásmód a fő téma –, hanem azért, mert az alkotó túl sokat markol és keveset fog. Ha az őslakosok és a túlélők konfliktusára hegyezi ki a történetet, be lehetett volna mutatni kellő mélységben, hogy mi motiválja a támadókat, illetve milyen lehetetlen helyzet ez, amiben a bosszú bosszút szül. De kié a föld? Ez a kérdés szervezhette volna a Horizont cselekményét.
Ám Costnernek ez nem volt elég,
behoz családi melodrámát, sőt, thrillert is a filmbe, a banditawesternt is érinti,
hogy egy arcpirítóan suta módon megvalósított párbajjal elég gyorsan le is zárja. Beiktat néhány jelenetet az apacsok tanácskozásáról, hogy felvillantsa, náluk sem mindenki ért egyet a vérontással. De itt a kulcsszó a felvillantja. Mindenből kapunk egy kicsit, ilyen módon tehát szinte semmit nem kapunk. A filmvégi összegző montázs, pontosabban nagyjából háromperces „előzetes” szimptómája annak, miért nem működik a Horizont. Ez a zenés szekvencia a folytatásból hivatott ízelítőt nyújtani, de
hiába küzdöttük át magunkat a közel háromórás cselekményen, így is nehéz beazonosítani, mit látunk és mit várjunk a következő résztől.
Szinte kísérleti filmetűd ez a montázsszekvencia, amelyben már-már összefüggéstelenül követik egymást a képek vágtázó szekérkaravánokról, egy bunyóról a karámnál, Costner ki tudja, mire lövöldöző hőséről, valamint egy nyomdáról. Formai értelemben persze szórakoztató ezt nézni, hiszen a gyorsmontázs ad egy ritmust neki, valamint John Debney filmzenéje legalább kiváló, ha nem is túl eredeti. Ám ha a néző eddig nem veszett volna el a káoszban, nem készítette volna ki mentálisan a csapongó cselekményvezetés, akkor ez a montázs eléri ezeket az „eredményeket”.
Costner már elkezdte forgatni a harmadik részt, a negyediket pedig serényen fejleszti. Nem lazsál, főleg, hogy már nem köti kezeit a Yellowstone, amelyből a Horizont miatt bukott ki. Azt ígérte, hogy még több új karakterre számíthatunk a folytatásokban, valamint ezekben „kitölti a réseket”, amelyek a sok szereplőt mozgató első részben keletkeztek. Még több hős? Még több cselekményszál? Egyáltalán
miért három további filmben próbál magyarázatot adni mindarra, ami a Horizontban összezavarja a nézőt
úgy, hogy az alkotó közben kerek, egész történetként definiálta ezt az aktuális művét? Costner ez irányú nyilatkozata is jelzi, hogy sajnos valószínűleg már maga is belegabalyodott ebbe az egészbe, következetlen, ellentmondásos kijelentéseiből egyenesen következik a káosz, ami a westernjét uralja.
Horizont: Egy amerikai eposz (Horizon: An American Saga – Chapter 1), 2024. Rendezte: Kevin Costner. Írta: Kevin Costner, Jon Baird, Mark Kasdan. Szereplők: Kevin Costner, Sienna Miller, Sam Worthington, Giovanni Ribisi, Jena Malone, Abbey Lee, Isabelle Fuhrman, Danny Huston, Michael Rooker, Jamie Campbell Bower. Forgalmazó: Vertigo Media Kft.
A Horizont: Egy amerikai eposz a Magyar Filmadatbázison.
