Kácsor Zsolt új regénye gyötrelmes olvasmány, mégpedig azért, mert a Pokoljárás Bipoláriában az élethez elkerülhetetlenül hozzátartozó önismereti kihívásokat a saját magunkkal való megbékélés képtelenségével összekötve egy csupán árnyoldallal rendelkező, csaknem ijesztően ismeretlen világba kalauzolja el az olvasót.
Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!
Változva folyton s mégis változatlan.
Tükörszobába járok. S száz alakban
másolja halvány képemet a fény.
Csak Én! Csak Én! A Végtelen egy Én!
Kié a szirtben szunnyadó szobor-más?
Arcom kacag belőle: hű – de oly más.
Kié az árnyék a falon? – Enyém.
Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét,
hol örökös a végtelen sötét
s magába rogyva ordít társtalan: –
mint ahogy én utálom önmagam!
(Kosztolányi Dezső: Gyűlölöm magamat)
A könyv címében megidézett helyszín és az ott zajló események bármennyire is cselekményközpontú narratívát adhatnának a regénynek, valójában a szüzsének mégsem ezek az igazi jellegadói. Merthogy Bipolária nem egy valamihez hasonlítható külső, hanem egy olyan egyedülálló belső térként tárul elénk, ahol a mindennapjait bipoláris zavarral élő elbeszélő – ahogy erről nemrég interjúiban a szerző is beszélt – a dantei hagyományból ismert Vergiliusként a poklon végigvezetve mutatja be a betegsége következtében átélt szenvedéseket. Az autopatografikus regény elbeszélője ezen narrációs megfontolásába azonban – bár néhol vannak önreflexív gesztusok – nem illeszt kritikai mozzanatokat a közvetíthetőségre vonatkozólag, azaz
a regényt olvasva már kezdettől fogva teljesen egyértelműnek tűnik, hogy Bipoláriába be lehet lépni,
méghozzá úgy, hogy az átélhető legyen, holott már az autofikciós elbeszélőnek is épp az az alapvető problémája, hogy miként az énje, úgy az élete sem (csak) az övé, és végső soron emiatt nem tudja belakni, nem tudja a maga számára sajáttá, megélhetővé tenni.
Ezen alapvető, már rögtön a könyv elején tapasztalható és mindvégig fennmaradó ellentmondás dacára nem elvitatható, hogy figyelemre méltó regény született, és nem nehéz megjósolni azt sem, hogy
az író hatodik könyve minden bizonnyal az életmű kitüntetett darabjaként fog fennmaradni,
melyre főként a Pokoljárás önéletrajzi vonatkozása és a benne megmutatkozó társadalmi kortünet teszi alkalmassá. Kétségtelen, hogy már e két irányvonal is érdekfeszítő lehet a mindenkori olvasó számára, hiszen megannyi olyan, akár valós személyeket is érintő részlet – beazonosítható monogrammal vagy az ismeretlenség homályában – kerül felfedésre egy több évtizede a pályán lévő író életéből és szakmai közegéből, mely már eredendően megnyerő exkluzivitást ad a műnek. Ezenfelül pedig a könyv illeszkedik az utóbbi években nagy hírértéket képviselő, bipoláris zavarokat tematizáló diskurzusokba: összevethető a hazai és nemzetközi sztárokat érintő mentális betegségekről szóló beszámolókkal, valamint számos hasonló tematikájú regény párhuzamában is kiválóan olvasható, amit az elbeszélésmód sokszor zavarba ejtő közvetlensége még egy sajátos hangulattal is megtold.
Bár a Pokoljárás Bipoláriában nem memoár – ahogy attól a fülszöveg is elhatárolódik –, mégis olyan, mintha az íróval szemben ülne az olvasó,
az pedig egy kitárulkozó beszélgetés közepette őszintén mesélne neki az életéről, gondjairól, hányattatott sorsáról. Ennek egyszerű bája letaglózó lehet, sőt, még akár egy ezt kihasználó, példaszerű önkanonizációs gesztust is végrehajthat, a beszédmód személyességén túl ugyanis a regény egyértelmű utalásokkal köti magát a korábbi Kácsor-könyveknek nemcsak a szerkezetéhez és látásmódjához, hanem azok szereplőihez is. Tegyük hozzá rögtön azonban, hogy mindezek inkább csupán a bevonódást segítő kiegészítésekként jelennek meg, semmint jelentésalakító tényezőként, mivel a regényben megszólaló elbeszélői szubjektum nem megy tovább annál, mint hogy ikonikus-szimbolikus utalásokat fel-feltüntetve a Kácsor-univerzum autonómiáját nyomatékosítja.
A könyv már eddig is gazdag recepciót tudhat magáénak, és nem eltagadható a sikere sem,
ezért csak röviden összefoglalva az alaphelyzetet: az autofikciós elbeszélő bipoláris affektív zavarban szenved, amit súlyos depresszió, pszichotikus, főként paranoid tünetek és mániás reakciók kísérnek. Mindez azonban amennyire pontos leírásnak tűnik, olyannyira jelentéstelen, és ezáltal problematikus is egyben. Bár a közelmúltban született néhány irodalomtörténeti kitekintéssel élő és irodalomelméleti háttérrel is megtámogatott írás,
a recepció eleinte többnyire a bipoláris depresszió kórtünete felől vizsgálta a kötetet,
ennélfogva nem regényként – ahogyan pedig a könyv elején, a cím alatt kifejezetten jelölve van –, hanem (ön)terápiás írásként olvasták. Ezt, mint ideális befogadásmódot, a fülszövegben maga a szerző is érvénybe lépteti: ,,igyekeztem a lehető legpontosabban megírni egy bipoláris ember lélekrajzát. Csak remélhetem, hogy sok-sok sorstársamnak talán a segítségére lehetek vele”. A tematikus olvasás noha ezáltal szerzői intenció, illetve a bipoláris zavar központi szerepe miatt indokolttá válik, a regény műfajmegjelölése és a manapság népszerű autofikciós elbeszélésmód mégiscsak arra jogosít fel, hogy
kimondottan esztétikai szempontok szerint is vizsgálni lehet a művet.
Innen nézve pedig az elbeszélői szubjektum betegségének spektákuluma kevésbé fontos: a valódi tét a narrátor önazonossága. Merthogy a kérdés mindvégig az, hogy miként lehetne az elbeszélő Kácsor énjét és a bipoláris zavar által létrejött másik, úgynevezett „halott ember” énjét összeegyeztetni. Már e ponton hozzátehető azonban, hogy az elbeszélt én megképződése és a retrospektív történetmondás eleve magában rejt egy divergens alaphelyzetet, azaz az elbeszélői szubjektum mint a regény narrátora az elbeszélés és a visszatekintés alakzatában már eredendően csak kettősségben jelentkezhet, aminek ellentmondásos viszonyát bár a regényszöveg kevéssé problematizálja, a mottók érzékletes módon megelőlegezik.
Az egy jelentősen hosszabb és egy értelemszerűen sokkal rövidebb részből álló regény mottójául egy populáris (Quimby-dalszöveg) és egy zsidó-keresztény kultúrából (Mózes 5. könyve) származó szövegrészlet szerepel. A két rövid idézet egymásra értésével, összehasonlításával már a főszöveg megkezdése előtt világossá válik, hogy a bipolaritás nemcsak az én egységességének vitatásában (,,Az én az én az én az énképem / Összevarrom és széttépem”), hanem az akár ezzel összefüggésben jelentkező, kettős értékű belevetettségben is kifejeződhet (,,Lásd, elétek helyezek a mai / napon áldást és átkot”).
A paratextusok ezáltal már a regény legelején felszámolják az egységes én elérésének lehetőségét,
sőt mindezt azzal a paradox helyzettel állítják szembe, miszerint a betegség egyszerre leküzdendő és leküzdhetetlen feladat. Az effajta gondolkodásmód több helyen is visszaköszön, de legjellegzetesebben a könyv hátlapján is idézett szakaszban érhető tetten: ,,[a]z ember két életet él egyetlen testben, és mind a két élete valódi – de egyik sem az igazi”. Az én tehát nem egy és nem azonos,
az élet pedig egyszerre áldás és átok, valódi és nem igazi.
Ugyanezen kettősségek együtthatása figyelhető meg a héber nyelvet imitáló fejezetcímekben is, ahol az egyes mássalhangzó-felsorolások különféle magánhangzókkal kiegészülve egyfajta jelentéssűrítő mechanizmusként akár egymástól nagyon távol álló fogalmakat is összekötve reflektálnak a bipoláris depresszió szélsőségeire (például a VLSG mássalhangzókból kirakható a valóság és a válság szó is). Mindez ugyanakkor nem csak egy kiszámítható regénystruktúrát eredményez, hanem azáltal, hogy az elbeszélő az alcímeket követően minden egyes eshetőséget részletesen megmagyaráz, egyszersmind magát az elgondolkodtatás lehetőségét is kizárja.
A regénystruktúrában is ugyanez a koncepciózusság tapasztalható, ami miatt a mottókban felvezetett ,,két élet” nyomasztó kérdéseit elhagyva egészen más úton indul el a történet. A szüzsé ugyanis a diverzitás átemeléséről lemondva, valamiféle egységesítő funkciót ellátva a könyv szerkezetét egy meghatározó, keretet adó cselekményhez, az öngyilkossági kísérlethez köti, mely a zárlathoz közel újból, szó szerint – a megfelelő eszköz kiválasztásának jeléül a ,,kötelet” kurziválásával – megismétlődik. (,,[G]ondosan kikészítettem a gyógyszereket, a kötelet, meg a kést” [13.] – áll az első fejezetben).
A regény ezáltal voltaképp egy visszatekintés a fordulatot hozó öngyilkossági kísérlethez való elérésig,
ami így kevés meglepetéssel szolgálva a hangsúlyt a miértre helyezi. Erre több lehetséges megoldást is találhatunk, úgy mint a gyermekkori traumák regresszív működése (az apai bántalmazás összeolvadása a halálvággyal a folyton átíródó-aktualizálódó mondókában: „méz, méz, idenézz, gyerekfejben gyerekész, gyerekészben gondolat, a halálnak foglya vagy”), a párkapcsolati-házassági problémák (főként az amerikai nő, Lucy Corazón fel-feltűnő személye), a zsidó identitás (leginkább a kiválasztottságtudat és a héber nyelv mássalhangzóírása általi poliszemikusság),
az üldözési mánia időnkénti eluralkodása, az OCD-s hajlamokat mutató kényszeres számolás és az ezzel összefüggő számmisztika,
az írói lét megfelelés- és sikerkényszere – és a mindezek mögött mindvégig megbújó és mindenre kiterjedő bizonytalanság, valamint a saját magától (maguktól) megszabadulni képtelen én (ön)gyűlölete (,,Egyszer megöllek, akárki is vagy te ott legbelül” [23.]).
Az ezekből a tényezőkből kibomló kauzális viszonyok azonban túl azon, hogy önismétlőek és túlsulykoltak – mely miatt a fejezetek előrehaladtával egyre kevésbé innovatívak –, arra is rávilágítanak, hogy habár a szubjektum az egységes én megalkotásának igényével lép fel,
elbeszéléséből sokkal inkább az önigazolás elbukása, az önnarratíva mint folyamat zsákutcája tűnik ki.
Az én effajta megbízhatatlansága, korlátoltsága miatt a faktuális történések elemzésénél fontosabbak a szubjektum önmagára tett megjegyzései és az ezzel összekapcsolódó narratív mozzanatok, mint például az írás során keletkező elbeszélői én instabilitása. A könyv efféle tendenciózus szerveződése azonban némileg csapongó, ami miatt több esetben nehéz megkülönböztetni a deperszonalizációs és/vagy éntöbbletet jelentő részleteket. A regény kezdetén ugyanis a narrátor saját magát egy üres papírlap jellegtelenségével azonosítja (,,Ha magamra gondolok, nem látok senkit, mert nincs arcom. Üres papírlap van a helyén” [13.]), mely rögtön ez előtt még az én=nincs (13.) egyenlet deperszonalizációs küzdelmében jutott kifejezésre, és mely aztán összekötődik a nyelvből levezetett éntudattal is azáltal, hogy az elbeszélő elveti a birtokos személyjel magára nézve vett indokoltságát, egyre nyomatékosítva:
ő maga mint én, nem létezik.
Néhány bekezdést követően viszont már senkinek nevezi magát, melynek okán egy olyan spirálba íródik be az én, ahol folyamatossá válik az egyszerre perszonalizációs és deperszonalizációs mozgás. Mindezek ellenére azonban a későbbi, elbeszélői én önpozicionálását érintő gondolatmenetek során elejtett kijelentések – mint például az, hogy ,,[a] pojáca ebben a szereposztásban én vagyok” (18.) – egy határozott éntudatot feltételeznek. De azok a bekezdések is erre utalnak, amelyek egy-egy korábbi rész önkommentárja (,,Újraolvastam, amit föntebb írtam, és megakadtam ennél a tagmondatnál: »minél többen mondják, hogy jól írok, én annál jobban szégyellem magamat« – nem, itt nem a szégyenre gondoltam, nem a szégyenről van itt szó, hanem a kiszolgáltatottságról” [55.]) vagy újraírása (71–72.) folytán épp azt bizonyítják, hogy
a „Kácsor-én” ura a regény folyamának, vagyis a „halott ember” én csak a könyv tematikus értelemben vett irányítója:
a mű szerveződésére csak létével hat, funkciójában egyáltalán nem. Innen nézve tehát noha a könyv vállaltan arra tesz kísérletet, hogy egy mániás depressziós feljegyzéseit tegye közzé, épp az hiányzik belőle, hogy tárgyának eluralkodása által valódi, egyidejű feljegyzésként legyen olvasható. Emiatt pedig nagyon úgy tűnik, hogy kizárólag a betegség okai, illetve az ezekből következően felkínálkozó kiutak maradnak kutathatóak a regényben, mely azonban – amint arra az előzőekben is utaltam – alapvetően egy áttörhetetlen falba ütközik: az autofikciós én önmaga jelentette elbeszélői szubjektumába, azaz abba, hogy
a megtörtént események általa konstruálódnak meg, és nem az események által konstruálódik meg ő maga.
Ennek lényege abban áll – amint az írásom elején az átélhetőséggel kapcsolatban is felmerült, csak ott a befogadóra értve –, hogy az autofikciós elbeszélőt tulajdonképpen nem zavarja az, hogy a narratív struktúrába rendezett történet és az énelbeszélő harmonizált működése már eleve eliminálhatja a szüzsét abban az esetben, ha a narrátor meg sem próbálja megkérdőjelezni vállalkozásának teljesíthetőségét – például úgy, hogy mondandóját nem teszi teljesen szisztematikus és konvencionális regényszerkezetbe. Ily módon valójában nem látunk ,,két életet”, csak egyet, és akár az a helyzet is előállhat, hogy a zárlat megoldási javaslatai bár következnek az előzményekből, valahogy mégsem tűnnek igaznak.
A Pokoljárás Bipoláriában ugyanakkor túl azon, hogy mindezek felől nézve nem teljesíti azt, amit célként tűzött ki, és így kevésbé szolgálhat katartikus élménnyel, mégiscsak emlékezetes tud maradni azáltal, hogy
az elbeszélő személyes hangvétele és gyötrelmeinek súlya miatt mindvégig fenn tudja tartani az érdeklődést.
Ellenben elgondolkodtató és semmi esetre sem figyelmen kívül hagyható az, hogy – miként az előzőekben áttekintettük – a regény nem tudja átültetni a saját szerkezetébe és az elbeszélői pozícióba a ,,két élet” problematikáját. Ezáltal voltaképp ellenáll annak, hogy szépirodalmi műként és/vagy (ön)terápiás írásként legyen olvasható. Jogos lehet tehát a dilemma azzal kapcsolatban, hogy ami végtére is megvalósult, mennyiben mérhető ahhoz, amit elérendő célként felállított, és egyúttal mennyiben ahhoz az elbeszélői szubjektumra mért csapáshoz, melynek pokoli megpróbáltatása kétségbevonhatatlanul könyörtelen.
Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában, Kalligram, Budapest, 2023.
A borítófotót Farkas Norbert készítette.
