Vegyünk két alanyt: E. és B. Ugyan mindkettőjüknek – igaz, más helyiértéken – fontos a színház, mégis megpecsételő gesztusként élik meg a háromórás vonatutat oda-vissza a fővárosból az ország legforróbb pontjára, hogy részt vegyenek az idén 34. alkalommal megrendezett THEALTER fesztiválon. Előbbi ráadásul (vakmerően) arra is vállalkozik, hogy dokumentálja az eseményeket. Izzasztó tartalom következik.
Az első előadás – a holland Collectief Walden Szélcsendélet című projektjének magyar adaptációja – az idő relativitásának témakörét járja körül. A befogadásnak káprázatosan megágyaz a tízezer forintos bírság, amit mindössze hat perc leforgása alatt szabnak ki ránk bliccelésért a vasútállomás és a Széchenyi tér között. (Megjegyzem: jogtalanul, de mivel ez elvenné a történetmesélés bohém, zabolátlan élét, inkább nyitva hagyom a kérdést.) Sétálószínházról van szó, a Vakok Intézete elől indulunk a Tisza-partra – feltehetőleg tudatos a kiindulópont, hiszen a továbbiakban
az érzékek tompításával, sötétszoba és zajcsökkentő fejhallgatók használatával próbál hatni az előadás a nézők időérzékelésére.
Többek közt Einstein, Bergson és Proust nyomain járunk, de szóba kerül ember és természet viszonya, életkor és emlékezés, illetve a változás elkerülhetetlenségének félelme is.
Hogy is van az a vicc, amikor az ELTE esztétika tanszékén a szertárba zárnak egy tangóharmonikával? – tűnődöm reggel 11 körül (a pontos időt balladai homály fedi) a szegedi Lapos strandon, miközben a társulat tagjai ránk zárnak egy faszerkezetű kabint, majd a fülledt sötétben zenével kísért filozófiai interpretációkkal szórakoztatnak bennünket. Sarkítva adod elő, hogy viccesnek hasson, élne itt jogos kritikával B. Az előadás tétjei persze egészen mások, a közönség elzárása a strandzsivajtól és napfénytől tudatosan próbálja megteremteni a feltételeket a camera obscura használatához és megnehezíteni önmagunk időbeli elhelyezését; a taps után szuvenírként kezünkbe nyomott Brecht-szöveg (A dialektika dicsérete) pedig egyértelművé teszi, hogy
a szeánsz egyben politikai kommentár a hatalom természetéről, az elnyomásba való belenyugvás pszichológiai működéséről.
Ennek ellenére nem tudok igazán belehelyezkedni ebbe a „lelassulás-projektbe”: elsősorban azon szerencsés és titkon irigyelt kortársaimnak ajánlom az élményt, akik a gimnáziumban képesek voltak végigülni egy tanórát anélkül, hogy bármi egyébbel foglalkozzanak.
Második nekifutásra a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem felolvasószínházát vesszük célba. A Meneküljünk ebből a rettenetes házból! dilemmája ismerős lehet mindenki számára, aki a kortárs irodalmi közeg problémáival kénytelen bíbelődni: mennyire etikus egy létező személyt – súlyos esetben: volt partnert – aktívan belevonni az általa ihletett alkotás megvalósításába? Az előadás szövege Karinthy Frigyes Szabályos lélektani dráma című bohózatának átirata egy diploma előtt álló, kétségbeesett drámaíró és az általa kiosztott szerepeket játszó színészhallgatók kálváriájára. Lassan és ingerülten halad a vizsgadarab próbája:
a konfliktus magja, hogy az író exbarátnője kapta meg az általa inspirált, negatív karakterrajzú női főszerepet.
Az előadást áthatja a marosvásárhelyi hallgatók termékeny öniróniája, amelyhez az is hozzátesz, hogy mindannyian saját nevükön és választott szakmájuk (bábszínész, dramaturg, színész) képviseletében szerepelnek.
A színházi műfajok mumusa rég adott nekem ilyen szórakoztató és természetes élményt; nézőként az a benyomásunk, hogy valóban egy cigiszünetekkel és beszólásokkal megszakított, feszült próbafolyamat szemtanúi vagyunk, amelyben az egyetemisták sikertelenül próbálnak megküzdeni azzal az áldatlan helyzettel, hogy
„mindenki ismer mindenkit, és mindenki kavart mindenkivel”.
Az eredeti szöveg csattanói jó érzékkel vannak elhelyezve és vegyítve a diákok kiszólásaival, privát csörtéivel és sértődéseivel, ami összességében humoros és méltó Karinthy-újragondolássá teszi ezt a projektet.
A THEALTER legnagyobb hátránya – az egységes, pontosan kijelölt fesztiválhelyszín hiánya – egyben a legnagyobb előnye is:
az előadások közti szünetekben ugyanis B.-vel lehetőségünk nyílik felfedezni Szeged legfontosabb látványosságait,
mint a Dugonics téri DTK kocsma. A zavarbaejtően olcsó meggysör és a tíz méterre zajló amatőr bokszmeccs (szó szerint értendő) együttes hatása kiütéssel győz a kőszínházakban megszokott perec-kóla kombóval szemben. Ezt persze csak suttogva jegyzem meg, mert következő úticélunk a Nemzeti Színház balett-terme, ahol a budapesti bOdyssey projekt Búcsú című előadását tekintjük meg.
Bevallom, jegyvásárláskor az utolsó színdarab absztraktja keltette bennem a legtöbb gyanakvást: ismerős volt az a felületes közéletiség, amire következtetni engedett. Ebből a szempontból kellemesen csalódtam. A Búcsú nem tesz ugyan érdemi rendszerkritikus állítást, de hamar kiderül, hogy nem is ez a célja – inkább
a politikai polarizáció emberközi kapcsolatokra gyakorolt bomlasztó hatását igyekszik bemutatni
egy katolikus magyar család belső dinamikáin és az ezekből kialakuló helyzetkomikumon keresztül. A korábbiakhoz viszonyítva hagyományos, formanyelvi újításokkal kevésbé élő előadást látunk: az egymást követő jelenetekben olyan konfliktusgócok elevenednek meg a vacsoraasztalnál, mint a bevándorlás, a homoszexualitás vagy a házasságon kívüli együttlét. A veszekedések dramaturgiája egyszerű, de nosztalgikusan ismerős mindenkinek, aki keveredett már a karácsonyi vagy húsvéti ünnepkörben feloldhatatlan világnézeti vitába. Ugyan a rendezés és a színészi játék is hagy maga után némi kívánnivalót,
alapvetően tartalmas kommentárt ad az előadás azokra a töréspontokra, amelyekkel szinte mindannyiunknak szembesülnünk kell
a hétköznapokban generációk és élettapasztalatok ütközésekor – szatíra ez és számonkérés.
Hazafelé a Napfény IC-n összegezzük a látottakat: kritikusként persze van mit ecsetelni mindhárom előadás hiányosságain és botlásain, ugyanakkor a fesztivál vállalásának éppen ez a szépsége:
fórumot adni az ezerarcú alternatív színháznak, vállalva az útkeresést, a félszegséget, a kísérletezést is.
A THEALTER ebben az értelemben kiváló munkát végez. Amíg így – kultúráért és közösségért, szenvedélyből, szabadon – lehet színházat csinálni, visszaigazolást nyer a remény, hogy messze nincs még elveszve minden.
34. THEALTER fesztivál, második nap, Szeged, 2024. július 28.
Borítófotó: Meneküljünk ebből a rettenetes házból! (forrás: thealterphoto2024)
